– Egész életemben mindent a véletlenek alakítottak. Amikor még kisgyerekként írni kezdtem, nem verseket, hanem regényeket írtam, pontosabban regénynek neveztem a néha csak pár oldalas, saját magam által gazdagon illusztrált műveket. A versek csak később, kamaszkoromban jöttek, mint oly sokaknak. Akkor nem akartam erre tenni az életem, először biológus, majd könyvtári kutató szerettem volna lenni. Ám a véletlen – Vilcsek Béla verstani szemináriumai – arra vezetett: próbáljak publikálni. Mindig írtam prózai szövegeket, ha mást nem, naplót, de valahogy a vers lett az, ami nekem kapukat nyitott. Nagyon jó időszakban léptem színre, amikor sokkal könnyebb volt ismeretlenként érvényesülni, mint most. Bejártam a szerkesztőségekbe, tanultam, építettem a hálót magam körül. Az írókra jobban figyeltek, rögtön jöttek rádiós és tévés felkérések, majd megtaláltak a magazinok is. Ma már elképzelhetetlen, hogy neves női glossy magazin kezdő költővel teljes divatanyagot csináljon – velem mégis készült egy (ilyen, azt hiszem, azóta sem történt senkivel), és innen nyílt az újságírás útja is. Mivel nem volt még akkora a verseny, mint most, sok lehetőség adódott, a viszonylagos ismertség miatt egyre furább felkérések érkeztek. És kitágult a spektrumom. Forgatókönyvírói és dalszerzői szerződéseket kaptam, behívtak mindenféle televíziós produkcióba, vezettem a köztévén kulturális magazint, kereskedelmi rádióban könyves műsort. Reklámokba hívtak, és esteket tartani. Mivel valahogy minden területen otthon éreztem magam, adódott az ötlet, hogy a műfajokat keresztezve, sokféle tevékenységem egyesítve, saját magam brandjét felépítsem. Nem vagyok színésznő, de bizonyos szerepeket el tudok játszani, nem vagyok modell, de jó fotók készülnek rólam – és divatshowt is vezettem már. A szerepeket örömmel váltogatom, és kiterjedt ismeretségem folytán bőven van lehetőségem játszani. Dizájner barátnőim segítenek a külsőmet megtervezni, képzőművészek inspirálnak, én szívesen nyitom meg rendhagyó módon tárlataikat, ők pedig szívesen fotóznak, filmeznek engem. Apró lépések vezettek odáig, hogy több művészeti ág felé kacsinthatok – és örömmel teszem –, ez engem is feltölt, megihlet, boldogít.

– Azt gondolom, hogy ahogyan az ember nem sziget, úgy a művészeti ágak sem élnek meg egymás nélkül. A dizájn és az irodalom akár szervesen összekapcsolódhat – a divat is szuper önkifejezési forma, egy-egy tehetséges tervező darabjában van annyi költészet, mint bármelyik versben. Csak ők más formában fejezik ki gondolataikat. Elsősorban persze az olvasást népszerűsítő eszközként gondolok ezekre a dolgokra, mint kicsit a tervezők is – akiknek nagy része munkáival azt szeretné kifejezni, mi mindent kapott olvasmányélményeiből. Szilas Rita például nagyon komolyan veszi a dolgot (övé a Gépírónő projekt), könyvekhez tervezett kollekcióval részt vett az Olvasás éjszakáján is, de idézetes pólókat is csinál. Személyre szabottan is alkot: nekem például egyenruhaszerű kosztümöt készített (ezzel utal szigorú munkatempómra és formaszeretetemre), aminek dekoltázsából, a szív fölül, ömlik a szöveg…  

– Szerintem felesleges pukkasztásra törekedni, főleg egy olyan kevésbé népszerű szakma képviselőjeként, mint a miénk. A közönség igenis könnyen pukkad, de rövid ideig, és nem kíváncsi a túl extrém megnyilvánulások kiötlőire. Szexszel, gusztustalansággal már azt sem lehet elérni, hogy az emberek a fejüket felkapják. Szerintem fontosabb, hogy a szerző önazonos és következetes legyen, ne pusztán pukkasztani és botrányt kavarni akarjon, hanem saját céljait igyekezzen megfogalmazni, és azokat juttassa el a közönségig. Én állítólag botrányhajhász vagyok, holott ez soha nem volt célom: nekem mindig volt jól meghatározott vízióm, amit szűk, szigorú keretben tartottam, és elképzeléseimet megvalósítottam. Amíg nálunk egy neves kiadónál egész napos értekezlet tárgya lehet, hogy felhasználhatják-e a szerző fotóját vagy sem, ami már Truman Capote Amerikájában alapdolog volt, addig nem érdemes szándékosan pukkasztani. Amíg egy-egy átgondolt akciótól is kicsapódik a biztosíték, addig túlságosan sokmindent ural a sötétség… Én sosem törődtem azzal, mi a megítélésem, ez számomra nem szempont. Amíg az ember egy elképzelt masszára – a publikumra – gondol, nem tud saját művészetére koncentrálni. Kaptam hideget, meleget tévés és reklámos szerepléseimért – nyilván nem haltam bele. Ezek révén tudtam finanszírozni egyéb dolgaimat, és nekem ez megéri…

– Úgy érzem, elég jó érzékem van a szövegekhez, de a sajátoknál mindig bizonytalan vagyok, ezért támaszkodom annyira szakmabéliek és nem szakmabéliek véleményére. Mindig a készet mutatom meg, nem szeretem, ha a formálódásnál elbizonytalanítanak – és igen, általában érzem, valami sikerült-e vagy sem… De nem mindig tudok szigorú lenni, főleg, ha valami nagyon közelről érint. Pedig nem szoktam magamról írni, de hiába az alanyiság köntöse, mégis becsúszik egy-egy kényesebb momentum. Ilyenkor a talaj is ki, a lábam alól…

– Az utókorra nem építek, felőlem halódhat a könyvtárban valamennyi könyvem – ha életemben megvásárolják őket. De igenis kell a marketing, kell, hogy az író ott legyen írásműve mögött. Erről elég sokat írtam, borzasztó tendenciának tartom, és olyan feladatnak, ami legtöbbször meghaladja az író képességeit – én is bele tudok fáradni a sok marketingbe, magam fényezésébe, de egyszerűen szükség van erre… 

– Kedvenc példám Truman Capote, aki megbotránkoztató fotóval örvendeztette meg közönségét, el is mondták mindennek. Amit én csinálok, abban valóban szerencsés, hogy nő vagyok, de nézd, sokan próbáltak utánozni, és senkinek nem sikerült, mert a recept egyedi, mindenkinek magának kell feltérképeznie, merre, meddig és melyik utat tudja járni. Szerencsés külsőm van, amit tudtam kezelni, másnak viszont mondjuk humora van, vagy zenei tehetsége, amiből szintén kinőhet egy érdekes karakter. Ott van például Grecsó, aki énekel és gitározik, és nagy publicitást kap. Ki miből dolgozik, talán ez a lényeg. Egyszer meghívtak egy íróiskolába, hogy adjam elő, vagy tanítsam meg nekik, hogyan lehet betörni és képben maradni. Csalódottak voltak a hallgatók, mert nem tudtam az egyetlen, biztos utat kijelölni. Azt javasoltam: inkább nyissanak ezerfelé, mert akkor szembejöhet saját sikerük, megtalálhatják a kulcsát. Nem mintha a sikert olyan nagyra értékelném. Nálam a siker is a véletlen hozadéka, ellettem volna nélküle, a legfontosabb, hogy végezhessem a dolgom, hogy meglegyenek az írással, gondolkodással töltött időszakok. Sajnos, sokan sikerben és példányszámban határozzák meg magukat. Veszélyes csapda ez, igen hamar rámegy az írási kedv is…

– Oh, nálam komorabb tizenéves nem is létezett… Harminc felé találtam magamra, de egy harmincéves még cseppet sem öreg!

– Legújabb könyvem például felnőtteknek szóló mese, a hozzá készült sajtófotók rendkívül izgalmasak lettek: lány, plasztikai műtét előtt. Kövérre maszkírozva is megjelenek... de voltam már Kölcseytől kezdve Matrjoska-babáig minden… A fotósorozatoknak mindig van koncepciója, engem mindig az ötlet, a képsorok kiindulópontja érdekel. Ha az tetszik, rá tudnak venni az alakváltásra. Imádom az alakíthatóságot, hiszem, hogy személyiségünkben nagyon sok réteg lapul – egy-egy sorozat nálam ennek a kivetülése. Minden könyvemhez újabb alakmásokba bújok – öregasszonytól a cigánylányig, ezzel azt fejezve ki, mennyi közöm van műveimhez. Álltam már fotográfus elé zongora képében is, és volt, hogy csak egy szál hegedű volt rajtam: ezzel azt szerettem volna kifejezni, mennyire fontos számomra a zene. A koncepciótlan fényképezgetés nem izgat: mindig az üzenet a fontos. És minden rólam készült érdekes fotóban ott vagyok, mert mindegyik bennem él, azt hiszem. 

– Egy számítógépet, korlátlan mennyiségű e-könyvvel és zenével és filmmel, a barátomat és a macskámat. Ezek körében nagy baj nem történhet.

– Hálás vagy hálátlan utókor: engem ez nem érdekel. Persze, érdekes eljátszani a gondolattal, hogyan fogadnák a halálom után kiadott naplórészleteket, innen-onnan előkerült leveleket, és ami igazán izgalmas: milyen életrajzi könyv készülne rólam. Milyen fotókat válogatnának bele? Lenne-e olyan olvasó, aki, mint például én a Truman Capote-könyvet, szinte betéve tudná? Akadna-e valaki, akinek a gondolkodásmódjára hatással lehetnék? Hogyan festenék köztéri szoborként, vagy ki játszana el filmen: ez persze mind felmerült bennem. Csakhogy ezeket a dolgokat szeretném inkább életemben meglátni, megtapasztalni… Annyi szerző van, és annyi érdekes életmű: a régi klasszikusokat és az újdonságokat is nehéz befogadni. Szomorú dolog elsüllyedt szerzőkre, könyvtárakban porosodó életművekre gondolni, de azt hiszem, túl vagyok a belenyugváson, hogy közöttük legyek.

– Mindig, már kisgyerekekként is alkottam. Nem az önkifejezés eszköze volt ez, mert nem eszköz volt: természetesen jött belőlem. Könnyen el tudom képzelni, hogy civil szakmám legyen, lehetőleg kétkezi munka (cukrász, sminkes, ilyesmik vonzanak), mivelhogy megélhetési forrásom most sem a művészet. De nem hiszem, hogy az írást abba tudnám hagyni, még akkor sem, ha rajtam kívül más olvasóm nem akadna. Szeretek írni, a legnagyobb örömet (a heverészésen kívül) ez okozza, csak írás közben tudok szabadon gondolkodni. Nagyon jellemző erre egy visszatérő álmom. Hordák kergetnek, én futok előlük mezőkön, erdőkön át. Mígnem egy sziklaszirten vége: bekerítettek, nincs tovább, nincs más, csak előttem a mélység. És ekkor elrugaszkodom, bele a semmibe, mert nem vehetik el azt, ami bennem van. És repülök. Ez az érzés az írás.

 

 

Költő, író, publicista és performer. Első verseskötete 1999-ben jelent meg Lotte Lenya titkos éneke címmel. Ezt követte 2004-ben a Café X, majd 2009-ben a Cigánykártya. Regényei: A Maffia-klub (2008), Kicsi Lili (2012), A házikedvenc (2013). Tárcákat és cikkeket írt a Nők Lapja Caféba, a Nők Lapja Pszichébe, a Nők Lapja Évszakokba és az Elle-be, önálló rovata a Metropolban van. Blogját KOmplett címen a magyarnarancs.hu-n vezeti.