„Megcirógatja a feleségét, megcsókolja a kutyát. Kilép az ajtón” – így indul Thomas Cromwell egy átlagos napja valamikor a tizenhatodik század elején. A kovács fiáé, akiből előbb gazdag kereskedő, majd Anglia legbefolyásosabb embere lett. Azé az emberé, aki a király nevében és a király kedvére egy ország sorsát irányítja, miközben egy új vallás megerősítésén fáradozik. A kegyetlen, számító politikusé, aki nemcsak azt tudja jól, hogy a „háború drágább, mint a béke”, de azt is, hogy mindenki bűnös valamiben, még ha nem is abban, amiért fejét veszik.

Hilary Mantel történelmi regényfolyamával új rekordot állított be a Man Booker-díj történetében. Ő az első, aki egy regénytrilógia első két kötetével nyerte el kétszer a díjat, (2009-ben a Farkasbőrben, 2012-ben a Holtaknak menete)1 és az első kétszeres Booker-díjas nő. (Sőt, ha nagyon mereven ragaszkodunk a tényekhez, ő az első duplázó angol, az ausztrál Peter Carey és a dél-afrikai születésű J. M. Coetzee után.) A trilógia harmadik kötete, Mirror and the Light (Tükör és fény) munkacímmel most készül.

Mantel merész történelmi regényt írt, már csak azért is, mert szakított a hagyománnyal, és a Tudor-kor eseményekben gazdag időszakából egy háttérfigurát helyezett regénye középpontjába. Azt a Thomas Cromwellt, aki Shakespeare VIII. Henrikjétől Robert Bolt A Man for All Seasons című darabján át a The Tudors televíziós sorozatig hagyományosan gátlástalan gazemberként jelenik meg, akinek lelkén nemcsak az ártatlanul megvádolt királynő, Boleyn Anna, de a tisztalelkű tudós, Morus Tamás halála is szárad. (A Tudor-korba visszavezető regények mellett Mantel korábban is próbálkozott történelmi regényekkel. Az A Place of Greater Safety a guillotine és a francia forradalom világába vezet vissza, a The Giant O’Brian a tizennyolcadik századi Londonba. Ezekben, ahogy más munkáiban is, mindig kegyetlen világokat ábrázol, amelyekben többnyire felismerhetetlen, azonosíthatatlan formában uralkodik a gonosz.)

A történelmi téma, a múltbeli cselszövések, szerelmek, kalandok népszerűsége egyébként a kilencvenes évek óta töretlen, elég, ha A da Vinci-kód tömegsikerére gondolunk. Külön kategóriaként („historical chick lit”) tárgyalják az elsősorban női olvasókra számító, történelmi múltba visszavezető, egy-egy hősnő életét, szerelmi történetét megjelenítő lektűrregényeket, Tracy Chevalier, Juliette Benzoni, Philippa Gregory és mások nagy olvasottságú munkáit.

Hilary Mantel regényei távol állnak ettől a vonulattól, és nemcsak azért, mert rendkívül alaposan dokumentált munkák, és azt a benyomást keltik, hogy Mantel elolvasott mindent, amit angol történészek a Tudor-korról leírtak. Noha a szöveg olvasóbarát, sőt kifejezetten olvastatja magát, mégsem nevezhető „könnyű olvasmánynak”. Mantel úgy teremtett nyelvet Tudor-kori hőseinek, hogy csak igen kis mértékben archaizált, nem az angol olvasó számára Shakespeare-művekből ismert (ma nehézkesen olvasható) nyelvhez nyúl vissza, inkább néhány latin eredetű szóra, régies kifejezésre bízza a hangulatteremtést. (A magyar fordításban mindez nem érzékelhető, itt mindössze egy viszonylag egyszerű, bár kissé „retorizált” nyelvhasználat hivatott történelmi hangulatot teremteni.) Már csak azért sem könnyű olvasmány ez a mintegy ezer oldalnyi két kötet, mert Mantel rengeteg szereplőt mozgat. A kötetek elején csak a fontosabb figurák felsorolása hét-hét oldal: a királyi udvar lakói, udvarhölgyek és udvaroncok, különféle pártállású nemes urak és hölgyek, kereskedők, papok, tudósok, cselédek: az olvasó eleinte riadtan kapkodja a fejét, és vissza-viszszalapoz, ha azonosítani akar egy-egy figurát.

A kiterjedt szereplőgárda mozgatásának, a jelen idő konzekvens használatának köszönhetően kortárssá válnak a szereplők, a hatalmi konfliktusok. Ismerjük Boleyn Anna sorsának végkifejletét, mégis jelen időben, mintegy „első kézből értesülve” követjük végig felemelkedésének és bukásának intrikákban bővelkedő történetét. Hatalmi játszmák végtelen sora bontakozik ki a két regény lapjain, csaknem minden szereplő számára világos, hogy minden egyes lépésük, minden egyes szavuk és gesztusuk, hogy kihez ragaszkodnak hűséggel, vagy kit árulnak el a megfelelő pillanatban, könnyedén hozzájárulhat sikerükhöz vagy bukásukhoz. A szereplők (noha nem mindegyikük van ennek olyannyira tudatában, mint Cromwell) állandó egzisztenciális bizonytalanságban élnek. Ártatlannak, súlytalannak tűnő tettek és gondosan kitervelt cselszövések eredménye egyaránt lehet gazdag jutalom vagy vérpad.

A Farkasbőrben és a Holtaknak menete történelmi múltban játszódik ugyan, de sokkal közelebb áll a jelenben játszódó kémregények, politikai regények világához. A múlt tárgyi világának ábrázolása látványosan nem érdekli Mantelt, holott a múlt elemeinek megjelenítése a történelmi regények egyik legbiztosabb ismertetőjele. Már Szerb Antal is ezt figurázta ki a történelmi lektűrről és Makkai Sándor Táltoskirályáról írt kritikájában: „Vannak nagytudású regényíróink, akik nagy tudásukat nem is igyekeznek véka alá rejteni. Ha hősnő fésűt illeszt éjfekete hajába, nem röstellik elmondani, melyik északportugál városban gyártották Ubul király korában azokat a fésűket, amelyek leginkább illenek éjfekete hajba. Ha hős álmatagon egy könyvet emel le a polcról, mindjárt három könyvet emel le, hogy szerző informálhasson bennünket, mit olvastak akkoriban az álmatagok. Igaz, hogyha utánanézünk, kiderül, hogy az egyik író kétszáz évvel később írt, a másik meg nem is írt, mert tulajdonképpen folyó Bretagne-ban.”

Mantelnél a tárgyakról csak akkor kapunk leírást, ha használatuknak jelentősége van. Többnyire nem tudjuk, milyen ruhát viselnek a szereplők, de értesülünk arról, hogy Anna gyászruha helyett vidám, sárga ruhában jelenik meg, amikor az udvarba eljut Aragóniai Katalin halálának híre. Nem sok leírást olvashatunk épületekről, szobabelsőkről, csak a vidéki körúton lovagló Cromwell reflexiójából értesülünk arról, hogy Boleyn Anna királynővé koronázása után hogy cserélik ki a várurak sebtében Aragóniai Katalin gránátalmás címerét Anna sólyommadaras címerére.

Thomas Cromwell erős egyénisége uralja a regényeket. Amikor először látjuk, éppen véresen, összeverve fekszik a földön: tizenéves fiú, akit részeges apja rendszeresen és brutálisan ver. „Apránként. Apránként előrekúszni. Hívjon csak hernyónak, féregnek, kígyónak. Leszegett fejjel” – mondogatja magában. Ezzel a módszerrel, lépésről lépésre lesz később a Putney-i kovács fiából Anglia leghatalmasabb embere, a politikai hatalom valódi birtokosa. A korai epizódtól eltekintve a Farkasbőrben nyolc év történéseit foglalja magába 1527-től 1535-ig, attól kezdve, hogy Cromwell támogatója és munkaadója, Wolsey bíboros kegyvesztett lesz, mert képtelen Rómában elintézni Henrik válását, addig, amíg Boleyn Anna nagymértékben Cromwell segítségének köszönhetően eljut hatalma csúcsára. Cromwell az, aki megírja és keresztülviszi a válást és az új házasságot lehetővé tevő törvényeket, eközben megerősíti a protestáns egyházat, és gyakorlatilag koholt vádak alapján börtönbe záratja, majd lefejezteti Morus Tamást. Csakhogy Anna nem tudja megadni a királynak a várva várt fiúutódot, s a hosszas udvarlásba, huzavonába belefáradt király ráun hitvesére, tekintete mindegyre megállapodik az egyik sápadt, csendes kis udvarhölgyön, Jane Seymour-on. Anna királynő és a Boleynek csillaga még a legfényesebben ragyog, amikor a miniszter a királyi udvar nyári utazását tervezve beírja a naptárba: „Szeptember eleje. Öt nap. Wolf Hall.” Ezek a Farkasbőrben (az angol cím Wolf Hall) utolsó szavai, egyben az első alkalom, ahol a Seymour-ok családi várának neve megjelenik, mintegy előrevetítve a következő rész eseményeit.

A regény központi alakja, Cromwell ellentmondásos figura: rendkívül tehetséges államférfi, afféle politikai géniusz, akit fél Anglia gyűlöl, a másik fele pedig fél tőle. Alulról jövő „self made man” egy rendi társadalomban, sok régi vágású nemes úr még akkor sem igen tudja, hogyan kellene megszólítania a kovács fiát, amikor az már Anglia első embere a király után. A spanyol követ így írja le: „Halk és gyorsbeszédű, a modora magabiztos, otthon érzi magát a bíróságon, a folyosón, püspöki palotákban és fogadók udvarán. Mindenhez ért: tud szerződést fogalmazni, vadászsólymot betanítani, térképet készíteni, utcai dulakodásnak véget vetni, házat berendezni, esküdtszéket lefizetni. Platóntól Plautusig és vissza bármelyik régi szerzőtől idéz. Ismeri a mai költőket és citálja őket, ha kell, akár olaszul is. A nap minden órájában képes dolgozni, elsőként kel, utolsóként fekszik.”

A katonai erényekkel szemben ő a kereskedelmi értékek megtestesítője, aki pontosan tudja, minek és kinek mi az ára, akit egyre növekvő gazdagságáért és befolyásáért egyre többen gyűlölnek. „Ha bezárod reggel Cromwellt mélyen a föld alá, sötét cellába, mire este visszatérsz, bársonypárnán ül, pacsirtanyelvet eszik, és az összes foglár adósa” – mondogatják róla.

Az első kötetben Cromwell minden cselszövése ellenére szerethető figura, néhai gazdája, a bíboros iránti hűsége, feleségéhez való szemérmes, csendes ragaszkodása, gyerekei iránt érzett gyöngéd szeretete, majd az asszony és a lánygyermekek halála után az Austin Friars-i házába befogadott, „háza népévé” vált rokonokról, ismerősökről, számkivetettekről való gondoskodás mind jellemének pozitív megítélését erősítik. Lefejezteti a király válását elfogadni nem hajlandó Morust, de kettejük korábbi konfliktusai ellenére nem mutat iránta haragot, sőt többször felajánlja neki a menekvés lehetőségét. A hagyományosan az erkölcsi fölény birtokosaként ábrázolt Morus Tamásból Mantelnél szemellenzősen bigott vallástudós és filozófus lesz, aki társaságban megalázza feleségét, különleges élvezetét leli eretnekek kínzásában, képes véresre korbácsoltatni egy feleselő gyereket, és még saját végzetes pörében is gúnyosan kioktatja a latin ragozásban hibát ejtő kishivatalnokot. 

Thomas Cromwell modern „munkamániás” tizenhatodik századi környezetben, többnyire éjszakánként is dolgozik, állandóan jelentéseket olvas, információkat gyűjt és rendszerez, pontosan ismeri nemcsak a királyi kincstár, de minden nemesi és egyházi vagyon helyzetét. Mikor egyik vendége Cromwell vaspántos ládájára mutatva megjegyzi, hogy Anglia minden irata és minden titka megtalálható benne, Cromwell szellemesen azzal helyesel, hogy ha jól feltúrná, bizonyára az illető apja által írt szerelmes leveleket is megtalálná. A Holtaknak menete indítójelenetében a vadászatról hazatérő királyi udvar tagjai még le se szálltak lovaikról, Cromwell „gondolatai máris a papírmunkára terelődnek: a Whitehallból érkező hírekre, melyeket vágtában küldenek le az udvar vándorlásának megfelelően változó postaútvonalakon. (…) Amikor ura nyugovóra tér, megkezdődik Cromwell dolgos éjszakája.”

E „dolgos éjszakák” célja a második kötetben ismét egy királyi házasság semmissé nyilvánítása. Aragóniai Katalin halálával a nemzetközi helyzet megváltozik, Henriknek lehetősége volna újraépíteni kapcsolatait Franciaországgal és a Német-Római Birodalommal. Ehhez csupán a megunt Boleyn Annától kell megszabadulnia, aki azonban nem hajlandó magától félreállni. Kevesebb, mint kilenc hónapot fog át a második kötet cselekménye, ennyi időre van szüksége Cromwellnek ahhoz, hogy az őt egyébként gyűlölő, hatalomból kiszorult katolikus főurakkal összefogva egy koncepciós per keretén belül megszabaduljon a királynőtől és a Boleynektől. 

„Bűnösökre van szüksége. Talált is olyanokat, akik bűnösök. Bár talán nem abban a vádpontban, amelyet nyilvánosságra hoztak” – gondolja a kihallgatások során Cromwell. A mesterien megkomponált, feszült kihallgatás-jelenetekben az addig rátermettsége, munkabírása, háza népe iránt tanúsított gondoskodó szeretete miatt csodálható Cromwell negatív megvilágításba kerül. Igaz, nem kínoztatja a foglyokat, csak finoman felvillantja ennek lehetőségét, van benne becsület (ígérete szerint kijárja a királynál, hogy az általa megvetett, közrendű zenészt is lefejezéssel végezzék ki, mint a nemes urakat, és ne máglyára küldjék, ahogy a törvény előírná), mégis az egyik vádlottal együtt az olvasó is jól tudja: „Bármelyiket választom is, ön el fog ítélni. Ön akkor is elítél, ha nem szólok semmit, mert hallgatásomat beleegyezésnek véli.”

A főinkvizítor-szerep enyhítésére megtudjuk, hogy Cromwell szándékosan azt a négy embert választotta ki a koncepciós per áldozataként, akik annak idején szeretett gazdája, Wolsey bíboros halála után egy alpári színházi jelenetben szerepelve meggyalázták annak emlékét. 

Cromwell bármikor idéz a Bibliából egy ügyesen felhasználható passzust, jelentős előmozdítója a protestáns vallás előretörésének, mégsem vallásos ember, a modern államhatalom képviselője, nem a tizenhatodik századé. Nagyhatalmú szörnyeteg, akárcsak a nemi vágyai és hiúsága által vezetett, tulajdon múltját pillanatok alatt átalakító, súlyos helyzetekben rímfaragással szórakozó vagy gyerekesen duzzogó uralkodó. A Holtaknak menete sötét és pesszimista regény a hatalom természetéről, a gyengék és erősek harcáról, a szorongásról, amely csendesen szivárog a sorok közül. A királyné lefejezésének rövid, drámai erejű leírása („a csöndet megtöri egy szisszenő sóhaj, mintha valaki kulcslyukon át füttyentene: a test kivérzik, lapos kis léte már csak egy vértócsa”) előrevetíti a történelemből ismert tényt, hogy alig négy évvel később Cromwell maga is a vesztőhelyen végzi. A regény végén a wimbledoni báróvá frissen előléptetett Cromwell „arra gondol: igyekezhetek, amennyire csak tudok, egy nap már nem leszek, s a világ jelenlegi állása szerint ez nem is várat sokat magára, mert hiába vagyok szilárd és erőm teljében, a szerencse forgandó, és vagy ellenségeim végeznek velem, vagy a barátaim. Amikor eljön az időm, talán úgy tűnök el, hogy még a tinta sem szárad fel utánam.”

Cromwell éppen hatalma csúcsán áll, és nem sejti, hanem pontosan tudja: az áldozat bármikor gyilkossá válhat, a gyilkosból bármikor lehet áldozat. Hans Holbein által festett portréját szemlélve eszébe ötlenek egy szemtelen cseléd véletlenül meghallott szavai, aki azt mondta, Cromwell éppen úgy néz ki, mint egy gyilkos. Mikor felidézi a jelenetet, joviális, szelíd fia csendesen megkérdezi: „hát nem tudtad?”