"ez itt csak papír és szavak"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 22. (636.) SZÁM — NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Mrożek és a bálnák
László Noémi
Az írás mint visszatérő álom – Beszélgetés Karafiáth Orsolya költővel, íróval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 7.: Cromwell dolgos éjszakái (Hilary Mantel: Farkasbőrben, Holtaknak menete)
SEMEZDIN MEHMEDINOVIĆ
Az orosz számítógép
ANDRÉ FERENC
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
FISCHER BOTOND
Ulrich Zapata története
Balázs Imre József
Egy évnyi Benji a Bretteren
Székely Örs
sos. IR 406 02:16 in. 3 int. min. 240
MOLNÁR ZSÓFIA
Lábjegyzetelt protokoll
Borbély András
Versei
Szőcs István
Képtelen jegyzetek
Bertha Zoltán
Poézis és gondolat
Gál Andrea
"Egyszerre szinte mindent fogna egybe"
Bakk Ágnes
Gyengeséggel szemben kegyetlenül
Kántor Lajos
Atavizmusok. A vers védelmében
Király László ünneplése Budapesten és Kolozsváron
Decemberi évfordulók
 
SEMEZDIN MEHMEDINOVIĆ
Az orosz számítógép
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 22. (636.) SZÁM — NOVEMBER 25.

(naplórészletek)

Felébredtem. Egy parkettára fektetett matracon aludtam. Kora délelőtt keltett fel az a hang. Kinyitottam a szemem. Közvetlen közelemben, tíz centire az arcomtól megpillantottam a macska felnagyított fejét, állkapcsában egeret szorongatott, jobbra-balra cibálta. Felébresztett az egérkarmok kaparászása a parkettán. A macska annyira közel hajolt, hogy tisztán láttam az arcomat a szemgolyójában. Iszonyodva feltápászkodtam.

A város ostroma már több mint három éve tart. Engem az irodalom és a művészet arra tanított, hogy a gonosz intelligens, és hogy nagy a képzelőereje. Ám ennek a gonosznak alacsony az intelligencia-hányadosa, monotonon ismétli ugyanazt a romboló fölényt, ugyanazt a két vagy három cselekvésformát. Megalázó, hogy olyan ellenféllel háborúzunk, amelynek nincs képzelőereje.

Már egy hete eltemettük Karimot. Tombolt a vihar. Szandálban ereszkedtem le a sírba. Hideg víz érte a talpam. Kimerült voltam. Leeresztettük és elhantoltuk a testet. A halál olyan szokványos. A halál rítusai olyan egyszerűek. Érzem a késztetést, hogy írjak az ő haláláról, de képtelen vagyok rá. Semmi sincs bennem. Semmi. Havazás a Szaharában. És halálfélelem. 

Naponta elhaladok a köztéri kút előtt, évekig nem is tudtam róla, hogy létezik, régóta kiszáradt. Tegnap víz fakadt belőle. Az emberek csodálkozva nézegetik a kutat, még senki sem iszik belőle. 

Sedreniken élek. Ha kimegyek a ház elé, látom a katlanban az egész várost. Látom a hegyeket is a város körül: Jahorinát, Igmant és Bjelašnicát. A házunk mögötti lejtő vakufi1 földterület, amelyet a háború első évében zöldségültetés céljából osztottak szét a lakónegyedben. Nekünk is van egy parcellánk, Sanja gondozza, nagy odaadással. Az én hozzájárulásom jelentéktelen. A nyár elején indiai kendermagot hoztam, már egész szépen kihajtott. Sanja bizalmatlanul rázta fejét, az anyja pedig kitépte a virágzó ágyásokat abban a hitben, hogy az mégiscsak egyszerű gaz.

A város elesett. Nagy jégdarabok csapódnak a tetőkre és az aszfaltra. Egy nyugdíjas (a Nemzeti Bank lépcsőjénél húzódott meg) azt mondja: – Úgy tűnik, mégsincs Isten. 

1992 kora őszén ha lementem a városba, ismerős embereket láttam az utcán. Ma csak ismeretlen arcokkal találkozom. Éjjel a kijárási tilalom után hazamentem, Logavinán két katonai rendőr megállított és letartóztatott. Az állomáson gyanakodva néztek rám, egy terepszínű ruhás, mogorva fiatalember meg azt kérdezte, hogy hívják ezt a negyedet, ahol vagyunk, talán azért, hogy ellenőrizze, tényleg helybeli vagyok, vagy csak  a városba belopózott gazember.  Eltaláltam a negyed nevét, ám ettől függetlenül idegennek éreztem magam. 
Majdnem az egész éjszakát a börtönben töltöttem. Ma találkoztam a fiatal költővel, Asmir K.-tyal. Marko V. irányította hozzám, hogy helyezzem át a frontvonalról egy kevésbé veszélyes munkára a városba. Marko túlértékeli a hatáskörömet és a befolyásomat. Olvastam a kéziratát, és mondhatom, Asmir K. tehetséges. Életében ez az egyedüli bizonyosság. Odaajándékoztam neki Adam Zagajewski Válogatott verseit.

Hazafelé tartok, koromsötétben, kijárási tilalom van, mellékutcákon haladok, hogy elkerüljem a katonákat. Hangot hallok a hátam mögött, megfordulok, száz kóbor kutya lohol a nyomomban, gonoszul morognak. Világító szemek a sötétben, a morgástól megfagy a vér az erekben. Megrettenve lépek tovább (egész lényem a tarkómban lüktet) a legismerősebb ház irányába. Belépek Hrvoje udvarába, kopogok az ajtaján. Az udvarban a falka utolér, a morgás ugatássá fajul. A kopók szerencsére nem sejtik, hogy nincs több erőm harcolni. Hrvoje megörül nekem, de közel sem annyira, amennyire én neki. Előbb vagy utóbb valakinek győznie kell. Túléljük, vagy felfalnak a veszett kutyák.

Bátorságot tanultam. Ám mi a bátorság? A pánik leküzdésének mestersége. Amikor testem eltölti a félelem, nem engedem, hogy kitörjön és megjelenjen. Ha észreveszik a félelmemet, megtörnek. Így gyűl a sok félelem, életfogytiglan a testembe zárva.  

A telefonok többnyire működnek. Ismét felhívható a telefonközpont száma, megtudakolható a pontos idő. A pontos időt közlő hang egy rádiós műsorvezetőé, aki sok éve, még a háború kitörése előtt meghalt. Hogy a pontos időt megtudjam, felhívom a 95-öt, annak a naptári évnek a számát, amelyet éppen élünk. Írtam erről egy szöveget, az adatok szimbolikus valódiságáról, hogy az ostromlott városban a legpontosabb időt egy halott személy hangján mérik. Miután megjelent a szöveg, a posta dolgozói – meggyőződve, hogy munkájuk komoly kritikájáról van szó – gyorsan felvették valaki más hangját. Tegnap az Oslobođenjében a következő cím jelent meg: „Adjátok vissza Gordana Bonetit”, így a postán újra beüzemelték a régi automatikus titkárnőt.

Kemo B.-vel a Holiday Inn szálloda előtt bámuljuk a Földtani Múzeum épületét, csodálkozunk, hogy épségben maradt, mert gyakorlatilag a határvonalon helyezkedik el. Az épületet valószínűleg a szálloda közelsége mentette meg, külföldi diplomaták és újságírók laknak benne. Kemo új helyet fedez fel számomra, ahol a Hagada rejlik, már évek óta nem hagyja nyugton a könyv iránti megszállottsága. Úgy tekint magára, mint a Hagada egyik őrére. Majd a Földtani Múzeumról beszélgetünk. Eszembe jutnak az intézet szöveggyűjteményeiben megjelent tudományos munkák, és egy 19. századi bosnyák  folyóirat, amelyben egy rendkívül furcsa rítusleírás szerepelt (a szerző nevét elfelejtettem). Tavasszal a városi bordélyház egy napig zárva tartott, olyankor ott aludtak a gazdag családok lányai. Ez a prostituáltak iránt tanúsított nagy kegyelemnek számított. A szüzek tiszta ruhában mentek el a nyilvános házba, hogy reggel szoknyájukon kivigyék a tetveket. – Szeretném, ha létezne valami fájdalommentes módszer, amivel kiszedhetnénk belőle mindazt, ami a háború alatt összegyűlt.
– Mi az? – kérdezi Kemo.
– Nem tudom. Valami. És egy ideig saját gondolatainkba merülve hallgattunk.

Jan U. egy fotós társaságában jött el. Megkínáltuk őket kakaóval, mert nem volt otthon kávénk. A fotós készített néhány felvételt Jan újságos publikációjához. A cikk a prágai Bosznia és Hercegovina hónap című tanácskozással függ össze, amelyet idén ősszel rendeznek meg. Ahogyan a napsugár elmozdult a kis cipős szekrény egyik polcáról a másikra, úgy követte a sugarat a macskánk is. Szundikált a napon, mialatt a vendégeink távoztak, a fotós megállt, gömbölyödő hasára tette a kezét. Megint vemhes. Érdekes, hogy nem ellenkezett az idegen érintésre (a macskánk egyébként meglehetősen vad). 

Elmentem egy pizzériába, a Tomislav Királyba torkolló kis utcák valamelyikében. Arra a kérdésre, hogy miért hívják a pizzázót Indynek, a tulaj sem tud válaszolni. A pult mögötti kis teremben él és alszik Zlatko D. Ágy és fax-gép. Elküldte a cikket, amelyet reggel írt, utána beszélgettünk. Azért él itt, mert képtelen elviselni saját lakását, ahová francia újságírók és tuskók mennek bejelentkezés nélkül aludni. A mi háborúnk életük legfontosabb kalandja. Idejönnek, beleszeretnek valakibe, és a reptéri felszálló pályán át a Peugeot csomagtartójában titokban kicsempészik új csajukat Párizsba. Egy reggel Zlatko felébredt, a konyhában egy idegent talált, aki azt kérdezte tőle: – Ki vagy? – Még aznap a pizzériába költözött. – A saját lakásomban kérdezik tőlem, ki vagyok? Mintha én tudnám!

Számukra az a fontos, hogy egy-két napot háborúban töltsenek, számodra pedig az, hogy létezz. Létezz saját testedben. Létezz saját neved alatt. Létezz az utolsó nap után is. 
Az elmúlt években nagy volt az érdeklődés a portrékészítés iránt. Az egész a tömeges személyi igazolvány fotózkodással kezdődött, majd a városi festőket halmozták el munkával: mindazok, akik fontosnak tartják magukat, és pénzük is van, elmennek, hogy elkészíttessék portréjukat. Ez a halálra, és annak mindenütt jelenvalóságára adott válaszreakció. A szükséglet, hogy  létben és időben nyomot hagyjunk. Ma Kemo H. ajándékkal érkezett. A Harang nevű képzőművészeti csoport műhelyét takarította, és megtalálta a portrét, amelyet Sadko H. még jóval a háború előtt készített rólunk. Saša B. és én vagyunk a vásznon. Emlékszem erre a portréra. Amikor elkészült, nem tetszett: valami nem működött köztem és a művész között. A portrén sokkal erősebbnek látszom, mint a valóságban. Erősebbnek és tartósabb anyagból valónak. Most tetszik a portré. Sadko H. azok közé a művészek közé tartozik, akik a vérszegénység állapotában festenek, de ez semmi esetre sem csökkenti művük értékét. 

A Danhoz vezető úton a hídon láttam az antidiverzáns egységek tagjait, lelkesen gyakorlatoztak. A Miljacka pedig annyira sekély volt, hogy fenekük kilátszott a vízből. 

1995 nyarának vége, az idő javarészt szép, több a napfény a kelleténél. Felvettem a beszélgetést Juan Goytisollal. Feltettem a kérdést, ő meg ezzel a mondattal kezdte: – Az első Barcelonára dobott bomba megölte az anyámat. Rövid szünetet tartott, majd – teret sem hagyva a második kérdésnek – két órán át beszélt. A napfény arcáról a zoknijáig ereszkedett, megérintette cipője orrát, majd ki az ablakon, nyomában sötétség borult a szobára. Akkor hagyta abba a beszédet, amikor már nem látta a beszélgetőtársat maga előtt. Útban a pizzázóhoz azt mondta, ez a háború gyakorlatilag véget ért. Megkérdeztem: – Honnan tudod? – Ő meg azt válaszolta: – Tudom.
Ma a Sorosban: Hrvoje, Miro, Zdravko és én. Ezt mondtam: – Nekem Juan Goytisolo azt mondta, hogy a háború gyakorlatilag véget ért. Ez azt jelenti, hogy a városnak nincs többé szüksége a szolgálataimra. – Az asztalnál ültünk, mindenki előtt egy kupica szilvapálinka. Lehajtottam egyet, majd még egyet, és még egy utolsót. Zdravko előtt nem ürült a pohár, nem ivott belőle. Amikor elindultunk, egy húzásra kiitta, utána megszólalt, de már nem volt józan. Kifelé menet motyogva támolygott mögöttünk: – Az ő szolgálatai a városnak… az ő szolgálatai a városnak…

A Večernjiben megjelent szövegemben a lektor kijavított néhány szót. Például a „mágnás” szót átírta „majomra”. Én vagyok a hibás, hogy ennyire értelmetlen szót használtam, ezért talán igaza volt, hogy egy még értelmetlenebbel helyettesítette. Kerülni kell az idegen szavakat, akkor talán az ilyen esetek nem fordulnak elő. A nők a háború végén új nőiséggel hódítottak, a szemhéj kihúzására szurmát2 használtak. Ha erről írnék, akkor a lektor a „szurma” szót átírná „szármára”. Nem kell többé az újságnak írni.

Karimról álmodtam. Kollégiumi szobámból látom őt a Hajduk Veljko utcában. Este van, havazik. A túloldali épületen csak szobájának ablaka fénylik. Az ablakból nézi az utcát. Szólítom, de nem hallja. Felfigyelek arra, amit néz. Sem járda, sem utca, csak feneketlen szakadék, abba hull a hó. 

A Večernje novine napilap szerkesztőségébe rádiós riporternő érkezett, hogy interjút készítsen velem. Késő délután jött. Az asztalomnál ültem, ő fel-alá járkált a teremben. Amikor tegnap felhívott, azt mondta, a középkori Boszniáról készít műsort. Nagyon hosszú barna haja volt és rövid szoknyácskája, skót baklava3 mintával. Meglehetősen kacéran kikönyökölt az ablakon, a válla fölött rám pillantva azt kérdezte: – Hogy nézek ki? –– Istenien, válaszoltam. – Majd helyesbítettem: – Ez volt az első interjús kérdés?

U. Jannnal, a város blokádfeloldásáról vitatkozunk. Azt javasolja, költöztessünk 100.000 híres embert a városba. Az ötlet kiváló, csak éppen kivitelezhetetlen. A hírességeket könnyebb volna arra összecsődíteni, hogy erőszakosan, bágerrel temessék el az egész várost, élőkkel és halottakkal egyetemben. Három év után ez természetes reakció: – Tűnjetek el! Fárasztóak vagytok, a szenvedésetekkel együtt!

ORCSIK ROLAND fordítása

Jegyzetek

1Vakuf – mohamedánoknál kegyes közcélokra lekötött ingatlan, amelynek jövedelméből mecseteket, iskolákat, jótékony intézményeket, köztéri kutakat stb. tartanak fenn.
2Szurma – arab, indiai kozmetikai szer, kohal vagy kajal néven is ismert.
3Mézes, diós török sütemény.
 
Semezdin Mehmedinović 1960-ban született Kiseljakban. A boszniai háború után ’96-ban az USÁ-ba emgirált, jelenleg a virginiai Alexandriában él. Összehasonlító irodalomtudomány szakon szerzett diplomát a Szarajevói Bölcsészkaron. Költő, esszéista, publicista. Több irodalmi folyóirat szerkesztője volt, filmmel is foglalkozott. Legfontosabb kötetei: Sarajevo blues (1992), Devet Aleksandrija (2002, Kilenc Alexandria), Ruski kompjuter (2011, Az orosz számítógép) és Autoportret sa torbom (2012, Önarckép táskával). A mostani fordítás alapjául a szerző Az orosz számítógép című naplókötete szolgált, mely magyarul tervek szerint a 2014-es Könyvfesztiválra jelenik meg a budapesti  JAK-L’Harmattan gondozásában.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében