(naplórészletek)
Felébredtem. Egy parkettára fektetett matracon aludtam. Kora délelőtt keltett fel az a hang. Kinyitottam a szemem. Közvetlen közelemben, tíz centire az arcomtól megpillantottam a macska felnagyított fejét, állkapcsában egeret szorongatott, jobbra-balra cibálta. Felébresztett az egérkarmok kaparászása a parkettán. A macska annyira közel hajolt, hogy tisztán láttam az arcomat a szemgolyójában. Iszonyodva feltápászkodtam.
A város ostroma már több mint három éve tart. Engem az irodalom és a művészet arra tanított, hogy a gonosz intelligens, és hogy nagy a képzelőereje. Ám ennek a gonosznak alacsony az intelligencia-hányadosa, monotonon ismétli ugyanazt a romboló fölényt, ugyanazt a két vagy három cselekvésformát. Megalázó, hogy olyan ellenféllel háborúzunk, amelynek nincs képzelőereje.
Már egy hete eltemettük Karimot. Tombolt a vihar. Szandálban ereszkedtem le a sírba. Hideg víz érte a talpam. Kimerült voltam. Leeresztettük és elhantoltuk a testet. A halál olyan szokványos. A halál rítusai olyan egyszerűek. Érzem a késztetést, hogy írjak az ő haláláról, de képtelen vagyok rá. Semmi sincs bennem. Semmi. Havazás a Szaharában. És halálfélelem.
Naponta elhaladok a köztéri kút előtt, évekig nem is tudtam róla, hogy létezik, régóta kiszáradt. Tegnap víz fakadt belőle. Az emberek csodálkozva nézegetik a kutat, még senki sem iszik belőle.
Sedreniken élek. Ha kimegyek a ház elé, látom a katlanban az egész várost. Látom a hegyeket is a város körül: Jahorinát, Igmant és Bjelašnicát. A házunk mögötti lejtő vakufi1 földterület, amelyet a háború első évében zöldségültetés céljából osztottak szét a lakónegyedben. Nekünk is van egy parcellánk, Sanja gondozza, nagy odaadással. Az én hozzájárulásom jelentéktelen. A nyár elején indiai kendermagot hoztam, már egész szépen kihajtott. Sanja bizalmatlanul rázta fejét, az anyja pedig kitépte a virágzó ágyásokat abban a hitben, hogy az mégiscsak egyszerű gaz.
A város elesett. Nagy jégdarabok csapódnak a tetőkre és az aszfaltra. Egy nyugdíjas (a Nemzeti Bank lépcsőjénél húzódott meg) azt mondja: – Úgy tűnik, mégsincs Isten.
1992 kora őszén ha lementem a városba, ismerős embereket láttam az utcán. Ma csak ismeretlen arcokkal találkozom. Éjjel a kijárási tilalom után hazamentem, Logavinán két katonai rendőr megállított és letartóztatott. Az állomáson gyanakodva néztek rám, egy terepszínű ruhás, mogorva fiatalember meg azt kérdezte, hogy hívják ezt a negyedet, ahol vagyunk, talán azért, hogy ellenőrizze, tényleg helybeli vagyok, vagy csak a városba belopózott gazember. Eltaláltam a negyed nevét, ám ettől függetlenül idegennek éreztem magam.
Majdnem az egész éjszakát a börtönben töltöttem. Ma találkoztam a fiatal költővel, Asmir K.-tyal. Marko V. irányította hozzám, hogy helyezzem át a frontvonalról egy kevésbé veszélyes munkára a városba. Marko túlértékeli a hatáskörömet és a befolyásomat. Olvastam a kéziratát, és mondhatom, Asmir K. tehetséges. Életében ez az egyedüli bizonyosság. Odaajándékoztam neki Adam Zagajewski Válogatott verseit.
Hazafelé tartok, koromsötétben, kijárási tilalom van, mellékutcákon haladok, hogy elkerüljem a katonákat. Hangot hallok a hátam mögött, megfordulok, száz kóbor kutya lohol a nyomomban, gonoszul morognak. Világító szemek a sötétben, a morgástól megfagy a vér az erekben. Megrettenve lépek tovább (egész lényem a tarkómban lüktet) a legismerősebb ház irányába. Belépek Hrvoje udvarába, kopogok az ajtaján. Az udvarban a falka utolér, a morgás ugatássá fajul. A kopók szerencsére nem sejtik, hogy nincs több erőm harcolni. Hrvoje megörül nekem, de közel sem annyira, amennyire én neki. Előbb vagy utóbb valakinek győznie kell. Túléljük, vagy felfalnak a veszett kutyák.
Bátorságot tanultam. Ám mi a bátorság? A pánik leküzdésének mestersége. Amikor testem eltölti a félelem, nem engedem, hogy kitörjön és megjelenjen. Ha észreveszik a félelmemet, megtörnek. Így gyűl a sok félelem, életfogytiglan a testembe zárva.
A telefonok többnyire működnek. Ismét felhívható a telefonközpont száma, megtudakolható a pontos idő. A pontos időt közlő hang egy rádiós műsorvezetőé, aki sok éve, még a háború kitörése előtt meghalt. Hogy a pontos időt megtudjam, felhívom a 95-öt, annak a naptári évnek a számát, amelyet éppen élünk. Írtam erről egy szöveget, az adatok szimbolikus valódiságáról, hogy az ostromlott városban a legpontosabb időt egy halott személy hangján mérik. Miután megjelent a szöveg, a posta dolgozói – meggyőződve, hogy munkájuk komoly kritikájáról van szó – gyorsan felvették valaki más hangját. Tegnap az Oslobođenjében a következő cím jelent meg: „Adjátok vissza Gordana Bonetit”, így a postán újra beüzemelték a régi automatikus titkárnőt.
Kemo B.-vel a Holiday Inn szálloda előtt bámuljuk a Földtani Múzeum épületét, csodálkozunk, hogy épségben maradt, mert gyakorlatilag a határvonalon helyezkedik el. Az épületet valószínűleg a szálloda közelsége mentette meg, külföldi diplomaták és újságírók laknak benne. Kemo új helyet fedez fel számomra, ahol a Hagada rejlik, már évek óta nem hagyja nyugton a könyv iránti megszállottsága. Úgy tekint magára, mint a Hagada egyik őrére. Majd a Földtani Múzeumról beszélgetünk. Eszembe jutnak az intézet szöveggyűjteményeiben megjelent tudományos munkák, és egy 19. századi bosnyák folyóirat, amelyben egy rendkívül furcsa rítusleírás szerepelt (a szerző nevét elfelejtettem). Tavasszal a városi bordélyház egy napig zárva tartott, olyankor ott aludtak a gazdag családok lányai. Ez a prostituáltak iránt tanúsított nagy kegyelemnek számított. A szüzek tiszta ruhában mentek el a nyilvános házba, hogy reggel szoknyájukon kivigyék a tetveket. – Szeretném, ha létezne valami fájdalommentes módszer, amivel kiszedhetnénk belőle mindazt, ami a háború alatt összegyűlt.
– Mi az? – kérdezi Kemo.
– Nem tudom. Valami. És egy ideig saját gondolatainkba merülve hallgattunk.
Jan U. egy fotós társaságában jött el. Megkínáltuk őket kakaóval, mert nem volt otthon kávénk. A fotós készített néhány felvételt Jan újságos publikációjához. A cikk a prágai Bosznia és Hercegovina hónap című tanácskozással függ össze, amelyet idén ősszel rendeznek meg. Ahogyan a napsugár elmozdult a kis cipős szekrény egyik polcáról a másikra, úgy követte a sugarat a macskánk is. Szundikált a napon, mialatt a vendégeink távoztak, a fotós megállt, gömbölyödő hasára tette a kezét. Megint vemhes. Érdekes, hogy nem ellenkezett az idegen érintésre (a macskánk egyébként meglehetősen vad).
Elmentem egy pizzériába, a Tomislav Királyba torkolló kis utcák valamelyikében. Arra a kérdésre, hogy miért hívják a pizzázót Indynek, a tulaj sem tud válaszolni. A pult mögötti kis teremben él és alszik Zlatko D. Ágy és fax-gép. Elküldte a cikket, amelyet reggel írt, utána beszélgettünk. Azért él itt, mert képtelen elviselni saját lakását, ahová francia újságírók és tuskók mennek bejelentkezés nélkül aludni. A mi háborúnk életük legfontosabb kalandja. Idejönnek, beleszeretnek valakibe, és a reptéri felszálló pályán át a Peugeot csomagtartójában titokban kicsempészik új csajukat Párizsba. Egy reggel Zlatko felébredt, a konyhában egy idegent talált, aki azt kérdezte tőle: – Ki vagy? – Még aznap a pizzériába költözött. – A saját lakásomban kérdezik tőlem, ki vagyok? Mintha én tudnám!
Számukra az a fontos, hogy egy-két napot háborúban töltsenek, számodra pedig az, hogy létezz. Létezz saját testedben. Létezz saját neved alatt. Létezz az utolsó nap után is.
Az elmúlt években nagy volt az érdeklődés a portrékészítés iránt. Az egész a tömeges személyi igazolvány fotózkodással kezdődött, majd a városi festőket halmozták el munkával: mindazok, akik fontosnak tartják magukat, és pénzük is van, elmennek, hogy elkészíttessék portréjukat. Ez a halálra, és annak mindenütt jelenvalóságára adott válaszreakció. A szükséglet, hogy létben és időben nyomot hagyjunk. Ma Kemo H. ajándékkal érkezett. A Harang nevű képzőművészeti csoport műhelyét takarította, és megtalálta a portrét, amelyet Sadko H. még jóval a háború előtt készített rólunk. Saša B. és én vagyunk a vásznon. Emlékszem erre a portréra. Amikor elkészült, nem tetszett: valami nem működött köztem és a művész között. A portrén sokkal erősebbnek látszom, mint a valóságban. Erősebbnek és tartósabb anyagból valónak. Most tetszik a portré. Sadko H. azok közé a művészek közé tartozik, akik a vérszegénység állapotában festenek, de ez semmi esetre sem csökkenti művük értékét.
A Danhoz vezető úton a hídon láttam az antidiverzáns egységek tagjait, lelkesen gyakorlatoztak. A Miljacka pedig annyira sekély volt, hogy fenekük kilátszott a vízből.
1995 nyarának vége, az idő javarészt szép, több a napfény a kelleténél. Felvettem a beszélgetést Juan Goytisollal. Feltettem a kérdést, ő meg ezzel a mondattal kezdte: – Az első Barcelonára dobott bomba megölte az anyámat. Rövid szünetet tartott, majd – teret sem hagyva a második kérdésnek – két órán át beszélt. A napfény arcáról a zoknijáig ereszkedett, megérintette cipője orrát, majd ki az ablakon, nyomában sötétség borult a szobára. Akkor hagyta abba a beszédet, amikor már nem látta a beszélgetőtársat maga előtt. Útban a pizzázóhoz azt mondta, ez a háború gyakorlatilag véget ért. Megkérdeztem: – Honnan tudod? – Ő meg azt válaszolta: – Tudom.
Ma a Sorosban: Hrvoje, Miro, Zdravko és én. Ezt mondtam: – Nekem Juan Goytisolo azt mondta, hogy a háború gyakorlatilag véget ért. Ez azt jelenti, hogy a városnak nincs többé szüksége a szolgálataimra. – Az asztalnál ültünk, mindenki előtt egy kupica szilvapálinka. Lehajtottam egyet, majd még egyet, és még egy utolsót. Zdravko előtt nem ürült a pohár, nem ivott belőle. Amikor elindultunk, egy húzásra kiitta, utána megszólalt, de már nem volt józan. Kifelé menet motyogva támolygott mögöttünk: – Az ő szolgálatai a városnak… az ő szolgálatai a városnak…
A Večernjiben megjelent szövegemben a lektor kijavított néhány szót. Például a „mágnás” szót átírta „majomra”. Én vagyok a hibás, hogy ennyire értelmetlen szót használtam, ezért talán igaza volt, hogy egy még értelmetlenebbel helyettesítette. Kerülni kell az idegen szavakat, akkor talán az ilyen esetek nem fordulnak elő. A nők a háború végén új nőiséggel hódítottak, a szemhéj kihúzására szurmát2 használtak. Ha erről írnék, akkor a lektor a „szurma” szót átírná „szármára”. Nem kell többé az újságnak írni.
Karimról álmodtam. Kollégiumi szobámból látom őt a Hajduk Veljko utcában. Este van, havazik. A túloldali épületen csak szobájának ablaka fénylik. Az ablakból nézi az utcát. Szólítom, de nem hallja. Felfigyelek arra, amit néz. Sem járda, sem utca, csak feneketlen szakadék, abba hull a hó.
A Večernje novine napilap szerkesztőségébe rádiós riporternő érkezett, hogy interjút készítsen velem. Késő délután jött. Az asztalomnál ültem, ő fel-alá járkált a teremben. Amikor tegnap felhívott, azt mondta, a középkori Boszniáról készít műsort. Nagyon hosszú barna haja volt és rövid szoknyácskája, skót baklava3 mintával. Meglehetősen kacéran kikönyökölt az ablakon, a válla fölött rám pillantva azt kérdezte: – Hogy nézek ki? –– Istenien, válaszoltam. – Majd helyesbítettem: – Ez volt az első interjús kérdés?
U. Jannnal, a város blokádfeloldásáról vitatkozunk. Azt javasolja, költöztessünk 100.000 híres embert a városba. Az ötlet kiváló, csak éppen kivitelezhetetlen. A hírességeket könnyebb volna arra összecsődíteni, hogy erőszakosan, bágerrel temessék el az egész várost, élőkkel és halottakkal egyetemben. Három év után ez természetes reakció: – Tűnjetek el! Fárasztóak vagytok, a szenvedésetekkel együtt!
ORCSIK ROLAND fordítása
Jegyzetek
1Vakuf – mohamedánoknál kegyes közcélokra lekötött ingatlan, amelynek jövedelméből mecseteket, iskolákat, jótékony intézményeket, köztéri kutakat stb. tartanak fenn.
2Szurma – arab, indiai kozmetikai szer, kohal vagy kajal néven is ismert.
3Mézes, diós török sütemény.
Semezdin Mehmedinović 1960-ban született Kiseljakban. A boszniai háború után ’96-ban az USÁ-ba emgirált, jelenleg a virginiai Alexandriában él. Összehasonlító irodalomtudomány szakon szerzett diplomát a Szarajevói Bölcsészkaron. Költő, esszéista, publicista. Több irodalmi folyóirat szerkesztője volt, filmmel is foglalkozott. Legfontosabb kötetei: Sarajevo blues (1992), Devet Aleksandrija (2002, Kilenc Alexandria), Ruski kompjuter (2011, Az orosz számítógép) és Autoportret sa torbom (2012, Önarckép táskával). A mostani fordítás alapjául a szerző Az orosz számítógép című naplókötete szolgált, mely magyarul tervek szerint a 2014-es Könyvfesztiválra jelenik meg a budapesti JAK-L’Harmattan gondozásában.