kének
kipárnázna még a lendület
tollat tömve a bőrbe a húsba
omladozó tompa testüreg
ragad akár a manöken rúzsa
bomlik a tér fullad a felleg
elcsikorognak a csikkek a járdán
bálnavidéken zúgnak a percek
szólna a lég hát kelj fel és járvány
meddig húzható e szótag
marja akár gége a lúgot
kirepült madárt a lószag
tikkadoznak apró vezúvok
roppanó kis ujjperceink
rendeződve ciklusokba
létezésünk míg elkering
várakozunk nem szuszogva.
stockholm-
szindróma
„Költőd e verssel elhagy:
Jó hercegem, te sem vagy.”
(Jónás Tamás:
Önérdek nélkül)
puhára öntöz épp a város,
körbejár a szmogtenyér,
úgy hasonlít önmagához,
mint penészre kis kenyér.
mégis húzni kéne éppen
nyálkahártyát, mint akár
haldokló csigák az éjben,
nevessen ki rátalál.
ennyi létünk ennyi terhe,
trappolunk akár a zebrán
gúzsba kötve, eltekerve,
görcsbe állva, mint a membrán.
kolozs, kolozs kering a szamos,
kolozsváróterem bevon,
kolozs, kolozs te alkoholos
mélynövésű nagyvárosom.
mind saját farokba rágna,
akárha ócska villamos
betonban süllyed magába,
úgy emel vagy eltapos.
akár kabátba bújva izzad,
akár kivár a fellegen,
zörögve leng a sárga szájszag,
akármi penna égre ken.
szétpasszíroz összerak majd,
mélyre sárba menni kell,
szakállt cirógat úgy nevet freud
és a falra rávizel.
kolozs, kolozs kering a szamos,
kolozsváróterem bevon,
kolozs, kolozs te alkoholos
mélynövésű nagyvárosom.
az elficánkoló világa
felnyüszít akármi lesz,
mégis elcipel magába
e lomha fallosz angeles.
így maradna bőrbe vésve,
elrejtőz – amíg rászokna –
falak mögé, hogy ne vedd észre,
s járdaszéli botlásokra
kötöz majd és úgy csiszolgat,
akár a fáradt fűszeres
kis üvegcséit, hogy maholnap
mégis csak belészeress.
kolozs, kolozs kering a szamos,
kolozsváróterem bevon,
kolozs, kolozs te alkoholos
mélynövésű nagyvárosom.
csuklásgyakorlat
hexametert keresem most, mégis bomlik a ritmus,
hozza az én ki a daktilusokban a verstani formát,
mily csoda lépés, trappol a lábad az ég folyosóján,
úgy ahogyan szakad el még lomha zsineg
puha hasban,
mégis a vers kikerült úgysincs aki elriogassa,
csak tagadás meg a létige fordult újra magába,
hogy maradunk még planktonok álmai
elbitorolva,
ennyi a testünk: hús meg a tartás
nyers szakadása,
tartjuk az ég puha testét mégse zuhanjon
a sárba,
mert az a sár mi vagyunk, hát sírjon a mámor!
hisz mikor épp már asszonyok is
zokogást kifelejtik
minden alakból, meddig a lényeg,
amely mi lehetnénk,
csak beleszáradt májkrém löttyen a
kis doboz alján,
abban az élet, amely begubózott, bújik e versbe.
undorfin
lépni ma újra a sárba a térből ez legyen
itten a dolgod,
hány ezer alvó görbe kis isten csikkeket
önt a szeméből,
ennyi a létünk, melltartópánt légy igazítva!
tartsad a húsban az önző mozgást,
rángjon a rácson.
hány ezer ódon bútor amelyre kikentük a taknyot,
hány ezer apró lábujj reccsen, ez angyali bosszú,
hány takaró nyűg összetekerve ha mocskosul izzad,
hány lepedőnyom vésve a testbe tarolja a bőrt is,
hány tagadás és légüres ócska frázis amely még
kényszeredetten gördül a szádra,
mintha csak élne?
szikkad a nyelv, a tüdő zörög éppen,
mégis elég ez?
hányszor láttad a fáradt pornós
két szeme ráncán,
mennyire undorodik mindentől
és csupa kín csak?
úgy csörög át maradéktalanul
húsodban az undor,
ennyi a minden, szócsavarás és tompa halánték?
tartsad a lépést, húzzad a ritmust, ennyi az élet,
ennyi e vers is, pont olyan ócska akár
te meg én vagy
