A reggelek a legrosszabbak. Gregor szeretnék lenni. Mert minden reggel arra ébredek, hogy most, ez az a reggel, és minden reggel a viszonylag puha hátamat érzem a páncélszerű keménység helyett.

‒ Elkezdtem írni egy történetet – meséltem Bobinak – úgy kezdődik, hogy nőként kelek fel egy reggel.

‒ Plágium. Kafka, csak sokkal gyengébb – válaszolta. 

Ha valaki sokat zabál, zsírosakat és olajban sülteket, bográcsosokat, halászlét, gyorskaját és fine dining-ot össze-vissza, annak jó eséllyel magas a koleszterinszintje, a szervezete megbosszulja magát, érszűkülete lesz, agyvérzése, szívinfarktusa, halála, szépen sorban. Nem tudom, mi a lélek koleszterinje, de van ilyen. Esetemben a szintje jóval meghaladja a kritikus értéket. Eldugaszol valami metaforikus ereket ott a lélekben. A sok zsíros betű, a sok össze-vissza olvasás miatt. Képtelen  vagyok egészségesen olvasni.

A reggelek a legrosszabbak. Az ágyban nagy nehezen elfogadom, hogy ez már ébrenlét, ilyenkor még nincs tüske bennem, a keserű íz a következő pillanatban jön. Az első korty kávéig, az első szippantásnyi cigarettafüstig még kitart az életösztön lendülete, de aztán már teljesen körülölel a tudat, hogy ez a nap is csak a tegnap folytatása. Erősre főzött török kávé, letört fülű csészében, filter nélküli cigaretta (egyre nehezebb hozzájutni), szipkában.

‒ Azért nem tudsz írni, mert nincs miről, te a könyvekben élsz. Néha fogalmam sincs, miért találkozom újra és újra Bobival, mikor ilyen kedvességeket mondunk minduntalan egymásnak.

‒ Szerintem ez is plágium, nem saját bonmot. Gyenge replikának éreztem.

Van úgy, hogy habzsolom az életet. Kávézás közben a polcon sorakozó gerinceken legeltetem a szemem, majd odakészítem a könyveket a dohányzóasztalra, plédet, és van úgy néha, hogy az eső is veri a bádogereszt, mennyországközeli együttállás. Három könyvet: egyet délelőttre, forró kakaót hozzá, tejszínhabbal. Egyet estére, alkohollal, pisztáciával. Egyet az ebédhez és vacsorához, ez rendesen valami könnyen emészthető, ami szőröstűl-bőröstül magába húz. Az első csodát megelőző nap nem ilyen volt, alig néhány oldalt ízlelgettem csak, és az sem ízlett igazán.

Az első csoda szerdán, július 22-én történt, párzó kígyókról álmodtam, és nőként ébredtem. Kávézás közben kimondhatatlan boldogság töltött el, aztán fakulni kezdett. Aprócska félelemmel kezdődött, mindenki szorong, mikor beteljesül, amiért egész életében imádkozott, mindenkiben ott az a csepp keserű, mikor ötöse lesz a lottón. Könnyebben megszoktam a dolgot, állapotot, vagy mit, mint azt gondolná olyasvalaki, akivel még nem történt ilyesmi. Pisiltem, máshogy, zuhanyoztam, máshogy, megnéztem magam a tükörben, epiláltam utána, újra megnéztem magam a tükörben, és szerelmes lettem saját magamba.

‒ Basszus, kurva jól nézel ki! – ez volt Bobi véleménye.

‒ Kösz – furcsa volt a bókját fogadni, de nem annyira, közelivé tett minket már a sok évődés, lehet, hogy ez old meg kettőnk között mindent – Nem tudom, most elpirultam?

‒ Baszunk?

Arra is sor került, de nem aznap. Szakállas elődömnek, Teiresziasznak igaza volt, ha a gyönyört tíz részre osztjuk, valóban kilenc rész, amit a nő, és csak egy, amit a férfi érez. Ez volt a legnagyobb felfedezésem. És az, hogy sokkal hamarabb berúgtam. Ezt csak az alkohol-dehidragenáz miatt, ez bontja le a gyomorban az ital egy részét, a nőknek kevesebb van belőle, vagy hiányzik teljesen. Érleltem magamban az ajándékot néhány napig, dédelgettem a boldogságot, aztán leültem írni. De a szexen és a pián kívül semmi lényegretörőt nem tapasztaltam, amit megírhatnék. Ugyanúgy ültem a fehér képernyő előtt, és ökör amerikai vígjáték-forgatókönyvek kavarogtak bennem, ennyire futotta az én gregorságomból. Ezeket nem voltam hajlandó megírni.

A második csodára már valamikor augusztusban került sor. Arról álmodtam, hogy macskafejű kutyák marcangolnak, és férfiként, de vakon ébredtem. Megkönnyebbülés volt, annak ellenére, hogy nehezebb volt megszokni, mint a nőséget. Sokkal nehezebb. De életben tartott, hogy a második csoda, ha ennyivel nehezebb, közelebb visz a célhoz. Olvasni nem tudtam, nem volt hova menekülnöm. Csak én voltam.

‒ A vakok bölcsek. Nem is. A bölcsek vakok. Jól jöhet ez neked. – Bobival jobban és többet tudtunk beszélgetni, és viharaink is lecsendesedtek, néha mintha már vigasztalni akart volna – Hallottam egyszer egy történetet. Egy hipochonderről szól, akinek vacsora közben kiakadt az állkapcsa, de gyorsan vissza is ment a helyére. Kellemetlen baleset volt, mással is megtörténik. De ezt a csávót annyira megijesztette, hogy attól kezdve nem mozgatta a száját. A fogai között még éppen ki-kiszűrt egy kis beszédet, de enni egyáltalán nem volt hajlandó. Attól félt, hogy újra bekövetkezik. Elment legalább tíz orvoshoz, ezek megvizsgálták, az ízületét egészségesnek találták, és mondták neki, hogy egyen nyugodtan, ilyesmi megtörténik. De hiába. A fickó hetekig szenvedett, és végül éhen halt. Írd meg ezt. Legyen az a címe, hogy A hipochonder halála. Hm?

‒ És ennek mi köze van az én vakságomhoz?

Olvasni nem tudtam. Míg láttam, nem sokra becsültem a könyveket tárgyként. Lekávéztam és leettem őket, kajánul beléjük firkáltam, kardoskodtam az elektronikus könyvolvasó mellett. A második csoda után nem maradt más választásom, mint szagolgatni a nyomdafestéket. Megismertem őket tapintásra, a kedvenceimet befektettem magam mellé az ágyba, ahogy gyermekkoromban az új játékot. Lefeküdtem a bőrkötéses, háromkötetes Platónnal, Virginia Wolffal, Borges-szel, aki szintén megvakult, a szakadt fedelű Camus-vel, a Gyűrük urával, és még Harry Potterrel is.

Írni sem tudtam. Bobi segített. Felajánlotta, hogy felolvas nekem. Elküldtem a francba. De megkértem, hogy írjon helyettem, tollbamondás, a tanító néni így mondta. Vettünk drága töltőtollat, fekete tintát, piros, keményfedelű füzeteket. Napokig ültünk az őszi napfényben a tornácon, megittunk két liter pálinkát, fonott demizsonból. Végül neki lett elege:

‒ Diktálj már valamit, bazd meg. Azért nem mondom, hogy nincs időm erre, mert vak vagy, de ennek semmi értelme!

Megírtam egy könyvet. Arról szól, hogy egy férfi egy nap nőként ébred. Regény. Vártam volna egy olyan véleményre, amelyik felemlegeti, hogy férfiként miként kezelem a női nézpontot. Nem volt ilyen.

‒ Miért egyes szám első személyben írtad meg ezt a szart? – kérdezte Bobi, miközben filter nélküli cigarettát szívtunk és török kávét szürcsöltünk.

‒ Így nem volt muszáj nevet adni a főszereplőnek. Nem volt ötletem.