Akinek Fortuna kegye a filoszi mesterséget juttatta osztályrészül, az Szörényi László nevére még alapozó stúdiumának idejéből emlékezhet. Például mint a Delfinárium groteszk eseteinek (azaz az ideológiailag megalapozott cenzúra iskolapéldáinak) meglepően humoros, szakmai környezetben mindenképpen üdítő hangú tanulmányírójára. Az ismert irodalomtörténész, egyetemi tanár 2012 júniusában, a budapesti könyvhéten bemutatott kötete, az Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán rövid prózai írásai pedig elsősorban emlékidéző jellegűek, így tehát szubjektív voltuk még inkább lehetőséget teremt a szerző kivételes személyiségének megmutatkozásra. Az eredmény: közéleti események apropóján elsőrangú irodalom- és kultúrtörténeti skiccek, lábjegyzetben forráshivatkozás helyett nemritkán pikáns anekdotákkal.

A darabok a szerző négyéves diplomáciai szolgálatának – római magyar nagykövetként való „betanuló bűvészinaskodásának” – tapasztalatait rögzítik. Az excellenciás úr („énnagyméltóságom”) azonban, a visszaemlékezések tanúsága szerint, ez időt is elsősorban klasszika-filológusként éli meg, mustrálja közelről, olvassa át, neveti ki. Sokatmondóak ebből a szempontból azok a gyakori epizódok, melyek során testőrségének tagjai egy antikváriumból vagy libreriából kísérik vissza hivatali teendőinek körébe. Ottléte magától értetődik, indoklásként pedig egy szemrehányó bibliai passzus rémlik fel: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Így tehát a diplomataélet hétköznapi vagy épp túlzottan ünnepélyes, megszokott vagy kalandos, valószerűtlen regényfogásnak is beillő mozzanatai egészen sajátos műfajú szövegekben elevenednek fel, melyek – nem mellékesen egyfajta szubverzív komikumnak és felszabadító nyíltságnak köszönhetően – szétfeszítik az egyértelmű kategóriák korlátait. 

Az írásokat egy, a műben eredetileg Ernesto Ragazzoni publicisztikájára alkalmazott terminussal akár esszénovelláknak is lehetne hívni. Könnyű olvashatóságukat, élvezhetőségüket többek között már említett, markáns anekdotikus jellegük biztosítja. A visszásságok, kém- és rémtörténetek egy része bárkivel megeshetne, nem csupán a könyvben többször tételesen is említett Rejtő Jenő egy-egy érdemes hősével. Teszem azt, hogy egy röpke állófogadás során sajnálatos módon púpja nő, méghozzá a római magyar nagykövetség ezüst étkészletének jeles darabjából, a gyümölcsmosó tálból, vagy hogy kénytelen egy konferencián hátnélküli hullaingben megjelenni és felszólalni, a poggyászát ugyanis rossz címre irányítják. A mazsolázás másik fele viszont olyan ínyencekre vár, akik hajlandóak az irodalom mellett a különböző nyelvekben, történelemben, képzőművészetben,  építészetben is igen jártas szerző találó és élénk szellemi izgalmat kiváltó, de néha meglehetősen távoli képzettársításainak, „elszólásainak” a nyomába eredni, avagy inni ugyanabból a kehelyből (a kép távolról sem önkényes: a könyv definíciója szerint a nagykövet evéssel szolgálja hazáját). Így valósulhat meg az „antik és modern mitológia termékeny keverése”. A biztos stílusérzék, figyelmes szem számára sajátosan heterogén, általában igen szórakoztató, kivételes perspektívák bontakoznak ki, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. Ilyen például a vállán az antik agg Anchisest cipelő óriási majom, King Kong szobra vagy az eredetileg Homérosztól származó, de a művelt és öntudatos kommunista elvtársak által ügyesen propagandafilmbe csempészett Szarpédón-epizód a hamis levélről. Mindezen turpisságok felfedezésében az olvasót klasszikus műveltségű, Dantét például egyik legfőbb gyönyörűségének valló vezetője segíti, aki viszont a maga részéről Vergiliushoz, Rilkéhez vagy Horatiushoz fordul jósjelért, amikor a feljebbvalók (értsd például ad verbum: a felhők útján repülővel érkező előkelőségek) vagy eljövendők akaratát, titkait fürkészi. A világirodalom gyakran évezredes alapszövegei így válnak élővé, tévéhíradók sokszor látott szereplőinek, aktuálpolitikai eseményeknek eredményes magyarázóivá. 

Ráismerni ezekre a helyzetekre, személyiségekre, más, eddig rejtett oldalukról szemrevételezni őket ismét sajátos bájjal bír (nemhiába a tízéves hivatali titoktartás...). Fontos azonban az akár ellenszenvvel, akár szimpátiával, de az átlagolvasó által mindenképpen bizonyos fokig alulnézetből, távolságtartással tekintett diplomaták emberközelivé tételében az a nagyon egyedi tartam, mely az igazi nagykövet státusának inherens része, sine qua non-ja (latin kiegészítésekkel és mitológiai apparátussal a recenzens sznobizmus mellett/helyett tárgyának stílusához kíván igazodni). Ezt a státust tölti meg Szörényi László valódi, klasszikus értelemben vett méltósággal, jó etimológusként tudatában állva a ’tisztség’ szó eredetének, ismerve a vendégjogot és a más képében eljáróknak dukáló megbecsülés szabályait. Olyan méltósággal tehát, mely a következetesen érvényesített humanista értékrend jele, mind a valóban komoly, a nemzet vagy az egész genus humanum perspektíváit vizslató egy-egy pillanatban, mind az olvasóra cinkosan, gúnyosan vagy önfeledten kikacsintó, gyakori mozzanatokban. Ezzel hozható összefüggésbe a rejtetten természetesen végig kiérezhető állásfoglalás mellett az erkölcsi felelősség tudatában időről időre vállalt explicit véleménynyilvánítás is.

Nem elhanyagolható szempont a könyv értékelése során annak úti- vagy pontosabban helyrajz-jellege sem. Hiszen a helyszín nemcsak a címet kölcsönzi (a római magyar követségi épülettel szemben felfirkantott „örök graffiti” formájában), hanem természetesen a hangulatot is meghatározza. A diplomáciai küldetések mindenike egyben egy-egy séta(kocsizás) Róma utcáin. A Városnak pedig az őt ismerő szerző rendszerint olyan tereibe iniciálja az olvasót, amelyeknek semmi közük a képeslapok kínálatához, a „kötelező” látnivalókhoz, éppen ezért hitelesek: gyakran hátsó udvarok, külvárosok, kifőzdék, egy majdnem „eltűnt Róma” nyomai, az ántivilág tanúi (ilyen például a Piazza Barberini; Ettore Roesler Franz vízfestménye a kötet borítóján a modernizálás előtti állapotában ábrázolja). Amikor pedig nem ritkán valamely előkelő palazzo a helyszín, olyankor a soros állófogadás valójában kimozdulást jelent a Másik felé: a követségi épületek ugyanis egy-egy ország trópusaiként működnek. Ezeken keresztül furakodik be a balti vagy balkáni habitus, a „közép-európai kísértetek”, az amerikai szokásrend az olasz háttér elé. Sajátos atmoszféra-fúzió jön így létre egy alapjában magyar kulturális vonatkoztatási rendszerben. Hiszen az úti élmények szavakba öntése gyakran történik Jókaitól, Adytól, Szerb Antaltól vett kölcsön révén, ahogy a kulcspozíció is a magyar–olasz (szicíliai, kanadai stb.) kapcsolatok ápolása érdekében tájolódik. Arról már nem is szólva, hogy az autópályán Ádám-kosztümben letartóztatott és „semmilyen keresztény nyelvet” sem beszélő turisták is egyértelműen (és egy nyelven, azaz) magyarul pogánykodnak.

Akinek tehát – akárcsak az Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán című kötet szerzőjének is oly gyakran – „könyvhetnékje” támad, az sokszorosan jól jár a művel. Innovatív nyelven íródott (vö. olyan szóalkotásokkal, mint például „aranyfelnőttség”, „belehullul” – a már említett hullaingbe), rafinált humorú szöveget vehet kézbe, mely klasszikus alkotások passzusaiból és ponyvaregények elemkészletéből szövődik, egy doctus filosz és diplomata keze alatt. Elsősorban pedig választ kaphat olyan fontos kérdésekre, mint hogy mit üzen a maradváknak egy neolatin vécésnéni, ki rejtett bombát a győri bencés gimnázium könyvtárszobájába, vagy miért nem lett sosem világkiállítás Budapesten.