Kéz
Végül kinyúl egy kéz,
meglendíti a spalettákat,
óvatosan lesodorja a párkányra
száradt növények rostjait,
benéz a szél, végigsöpör
a bútorok között, fölkavar
némi port meg papírhulladékot,
egy forró ágat helyez a
szappanos vízre a tálba,
befúj az ágy alá, leül kicsit
egy kézzel ácsolt székre
és elcsodálkozik, hogy
nem talált senkit se itthon.
Köpj egyet
Mondj valamit, mondtam,
lyuk van a pofádban?
Zsibong a húsban valami,
a hitvány láz vagy a túl sok nikotin,
zsibong valami a számban.
Még vers lesz belőle, ha nem
vigyázol. Köpj egyet inkább,
mondtam. Igen, de utána?
Lépj át rajta, az legyen utána.
S utána? Nincsen utána,
lépj át rajta, magadon lépj át,
nincs semmi utána. És utána?
Oké, akkor köpjél le valami
szépet, köpj le egy virágot
vagy egy verset, köpd le magadat.
S utána? Köpjél, bazmeg,
mondom. Hólyagos lett a
tavaszi levegő, hártya és hályog
feszül a hájra, a tiszta hely,
a tiszta seb, a gyerek megint alszik,
mint a könnyű pára. Köpj egyet!
Meglátod, milyen lesz utána.
Most lett ez
Megint szomorú lettem,
ilyenkor jön a vers,
tudod, ez az önreflexív izé,
kéri, engedjek a hazugságnak,
egy csipetnyi hazugságot,
igen, csak egy kicsit,
és a hülye kis szavakat
rakjam itt egymás után,
hogy elhiggyem, „ez itt mi”,
pedig csak valami helyett,
de hogy mi helyett,
azt nem tudom, nem tudnám
egész pontosan megmondani,
a történelmet az emberek
találják ki, az isteneket
az emberek találják ki,
a jogokat az emberek
találják ki, az érzelmeket
az emberek találják ki,
és kitalálják maguknak a
saját életüket, hogy kitalálhassák
aztán a saját halálukat,
ami „csak az övék”,
„Szókratész halandó”,
„Szókratész csak az alany a mondatban”,
hihi, szoktunk röhögni
ezen a haverommal,
már nem mintha nem lenne
szomorú az is, ha valaki meghal,
mert megölik, vagy bomba robban,
ja, hát ilyenek az emberek,
többnyire, ja, ilyen ez,
úgyhogy kikérem most
magamnak a történelmet,
s kérem az összes isteneket,
az életet, meg a halált,
meg a bombát, meg a gyilkolásokat,
s a többit is mind,
így egy füst alatt, ha már,
jó Mária, lécci, segíts meg,
Buddha, Krisztus, Mohamed,
ti úgy is olyan jófejek vagytok,
kicsit disszonáns,
s hazug is ez így, ahogy hangzik,
amilyen ez a vers lett,
úgyhogy „bocsika”, „sorry”,
vagy esetleg: „ez van”,
mémnek a Face-re így is jó lesz,
nyomhatsz egy lájkot, ha teccik.
Szemétdomb
A költészet valóban halott,
ez itt csak papír és szavak.
Mire rájöttem, a gépemen
volt már egy rakat vers.
E halom törmelék mindaz,
ami azután maradt, hogy
kiselejteztem mappáim.
Igaz, törölhettem volna
őket. De nem volt garancia,
hogy akkor biztosabban
tűnnek el. A szavak árnyai
nyomtalanul követnek, ja,
emberül gondozni kell a
több hegynyi szemetet, mit
termelünk nap mint nap.
Tudd hát: hulladék, ez is az.
Papír, festék és szavak:
válogatott selejtgyűjteményem.
Nem vagyok fanyar, hidd el,
hisz sok talán ez is. A hulladék:
fölösleg. Mások ehelyett
söröztek, bringáztak, röhögtek.
Én legalább tudom, hogy
nem fognak sorba állni érte.
Nekem te nem
Pedig csak azt látom,
ami van. Nem képzelődöm
arcodról, kezedről.
Nem álmodom a szemeiddel,
nem gondolok tested
hajlataira sem. Az emlékeket
is kiirtom rendre,
nehogy még megfertőzzenek.
Nem vagy több semmivel,
mint ami vagy, semmi
álom, semmi erotika.
Nem is ismerlek igazából,
nem emlékszem, ki vagy.
És minden nap éppen ez hiányzik,
éppen ez, minden percben. Ez,
ami nincs. Ez, ami kevés.
Ez, ami nem vagy, ami te nem,
ami te sosem. Nekem
te nem. Egy lyukas fazék,
kidobott halbél, behorpadt
szemgolyó. Hetek óta
gyűl a szemét az erkélyünkön,
mert nincs kedvem levinni.
Már egész filozófiát építettem
a szemétből. A szomszédék
macskája most újra kibelezi.
Hát tessék, a szerelem, íme:
nekem te nem, tekem, ketem.
Teked a meked. Meked a
tekem. Nem. Mmmmmmm.
És megvetem, megvetem,
hogy hiányzik. Hogy hiányzik,
ami nincs, s nem is volt sosem.
Hát tessék, csak tessék,
hogyaszongya: szerelem.
Terápia
Szinte semmi se maradt.
Karban tartom a késztetést,
írok, hogy tisztuljon. Nem tisztul.
Mondják, a költészet nem terápia.
Hát akkor mi? Az élet
is terápia, a „halálra ráadás”.
Úgyhogy ülök és írok. Ez van.
Figyelem, hogyan szövődik
világgá, szóvá a te(l)hetetlenség,
hol válik rejtélyessé a jelek
feszültsége, lesz titok egy
egyszerű gondolat, kezdenek
izzadni a sorok, s már az is csoda,
hogy szavakat látok a képernyőn.
Képződjenek most a mellékjelentések:
ülök és írok, mellettem zúg a
hűtőszekrény, a szomszédban
lehúzzák a vécét, kintről vakkant
egy kutya (vagy csak a GSM háló
zavarja a hangfalakat?).
Este van, tavaszi, és nem tudok
szabadulni a nem-gondolattól,
hogy is hívják, igen, a szorongás,
hogyaszongya: nem világ
a világ, pusztán csak léttömeg.
És közben a városban tüntet a tömeg.
Háború idején vajon lehet-e
forradalmat csinálni? Mi lesz a
különbség? A „differentia specifica”?
Freud szerint a szorongás oka:
az úgynevezett „születéstrauma”.
Na jó. Most elszívok egy cigit.
Elszívtam. Vidám legyen
a vers vége, vagy szomor? Hm?
Kint feljött a hold, s olyan lett
az ég, mint hogyha laknák.
