„Az élet olyan,
mint egy…”
A közhasználatú bölcsködések célja: jelezni a hangoskodó beavatottságát: őt sem a gólya költötte, nem most érkezett a félhatossal (azaz a reggeli vonattal faluról a fővárosba), ne akarják őt palimadárnak nézni, tudja ő jól, hogy hány óra, és így tovább… A terület tulajdonképpen a folklórra tartozna, de úgy látszik, ezt még nem mondták meg nekik…
E sztereotípiák, gépies szellemeskedések kisrésze magasból szottyant alá; pl. a drámairodalomból: Dániában valami bűzlik... Helyes a bőgés… Meghalt, mert szeretett… Soknak a forrásvidéke a hajdani hitvitázó irodalom tájékán volna fellelhető, ám jobb, ha ezeket nem firtatjuk… A legtöbbnek ihletői a vásári kikiáltók voltak, meg a mutatványosok: „itt látható a világ leghosszabb kígyója, a fejétől a farkáig hét méter, a farkától a fejéig megint csak hét méter, ez összesen tizennégy méter”: ez a legócskább nagyzolás még ma is él, egyes városi hatóságok így adják meg a helyi villamosvonalak hosszát…
A modern – huszadik századi – kereskedelmi hirdetések új népköltészetet „nemzettek”, generáltak, akár laposak ezek, akár – olykor – nagyon szellemesek: a jónép, azaz a köznép valamely rétege saját szíve szerint valóként hajtogatta, már-már a belebambulásig. Haladjon ön is a korral, Süssön Váncza sütőporral – azt hiszem, ez volt az első nagy sláger.
Egyben a haladás fogalmát is finom an diszkreditálta, csak éppen a politikusok és szociológusok nem érzékelték. Gyomorégés? – Ship szóda! Sippsipp, hurrá! … Mintha elvágták volna! … Erre azonban már ez következett: Gyomorégés? – Szopogasson Huszár borotvapengét! Mintha elvágták volna!...
Valóságos közviadalok bontakoztak ki: Igyék sört! A sör folyékony kenyér!... Egyék kenyeret! A kenyér sűrített sör!... Igyék tejet! A tej folyékony tehén… Ne csak a szája járjon! Járjon ön is cipőben! Mintegy a takarodót fújta meg a háború alatt egy temetkezési vállalkozó: Nem érdemes élni, nem luxus a halál, Olcsón eltemeti Strobl, a Nyugatinál…
A színvonal sokáig, lassan süllyed a népkultúrában is. Legtovább, illetve örökké a durva képtelenségek élnek: világos, mint a vakablak… úgy jön, mintha menne… Ám a dekadencia akkor teljesedik ki, amikor az úgynevezett magas kultúra, pl. a dramaturgia „visszakölcsönzi” a folklorizálódott szellemeskedéseket, és „csak tizennégy éven felülieknek” – egyetlen estén 160-szor elsüt egy félig elharapott disznó káromkodást. Ezt hívják Visszaszületésnek? Vagy, az úgynevezett szórakoztató irodalom – bestseller, álkrimi, álscifi stb., elhanyagolt néven ponyva – művészieskedő csokorba köti a fajankók bölcsködéseit. (Mert az ördög visszaváltja, ami hozzá tartozik!)
Az élet olyan, mint egy rúd szalámi: néha ízletes, de hamar elfogy – avagy: a világháború olyan volt, mint egy női hálóing – de ezt nem bontom ki, meghagyom a „női költőnőknek”. Mellékesen szólva, igazán nem értem, hogy miért szokás egy-egy színi hirdetésre felírni: csak 16 éven felülieknek!? Valójában éppen az értetlen suhancokat érdeklik legjobban az infantil-malackodások! Indokoltabb volna a figyelmeztetés: 60 éven felülieknek nem ajánljuk!
Szóval – az élet olyan, mint egy... egy… mi is? A szovjet irodalom egyik nagysága, Katajev, sok fennköltséggel megszívatott ifjúsági író, pályafutását egy pazar kis szatirikus regénnyel kezdte: Sikkasztók volt a címe. Például arról is szólt, hogy a fejlettebbé váló tárgyi környezet hogyan rontja meg a felfelé sóvárgó, de kezdetlegesnek megmaradó egyszerű embert stb. Szerintem évente újra meg kellene jelentetni, de legalább 60 éve hírét sem hallottam. Nos, a múltkoriban Katajev már halálos ágyán feküdt, amikor felkereste egy iparkodó írkász: „Most, amikor egy olyan gazdag, alkotó élet után, annyi távolba tűnt fehér vitorla után, ön végső mérleget készített, hogyan látja: Mi az élet legfontosabb tanulsága?” … Katajev dühösen ráreccsent: „az életnek nincs semmiféle tanulsága!” – azzal a falnak fordult és … és… meghalt.
Egyébként nemcsak a reklámok váltak ízetlenekké, de elnevezésük is félreértésekben fulladozik. Közösségi érdekű reklám – olvasom a képernyőn. Pedig a reklám ma már, magyarul, kifejezetten üzleti hirdetést jelent! (A gyengébbek kedvéért: bizniszt.) Az eredeti latin kifejezés, reclamo: „kiáltoz-rákiált, hangosan ellentmond, méltatlankodik.” Mai kereskedelmi funkciója is a rákiáltás, utána kiáltás!
A napilapban meg azt olvasni „apróhirdetés” helyett, hogy: apróreklám, azaz „pirinyó üvöltés” – a plánekatiság tipikus esete…
Nevek, rangok
és ügyeletes Okostónik!
Időnként, s mostanság megint: fel-felbukkannak a jajveszékelő okosok: „Mi az már megint, hogy Verne Gyula! Micsoda műveletlenség! Az Jules Verne, azaz Zsül! Csak ne bizalmaskodjunk! És ne akarjunk mindent kisajátítani! Meghogy Mai Károly? vagy Máj Károly? És hogyhogy Marx Károly? Az Karl!”
Én sem tartozom azok közé, akik Julius Cézárt Császár Gyulának szeretnék emlegetni. Viszont fölfigyelhetne arra valamennyi szabályozási kényszerképzettől szenvedő kis- és nagyokos, hogy a magyarban, valamint még egynéhány nyelvben a legrangosabb személyeket keresztnevén szólítva, annak a helyi idiómában elterjedt alakját használják! Például Ince pápa, Ferenc pápa, Gyula pápa; valamennyi pápát magyaros névalakkal szokjuk emlegetni, kivéve talán az állítólagos-titkos nőpápát, Joanna Papissát (bár neki is van magyarosított névalakja, de azt inkább hagyjuk), aztán Máté, Lukács apostolok, és János evangélista, meg egynéhány régebbi jótollú szerző, mint Aquinói Tamás, meg Ágoston és így tovább; és valamennyi uralkodó nevét is lefordítjuk, ha van mire; Gusztáv Adolf és Nagy Péter, Ferenc József és megannyi Lajos, csak legkifinomultabb doctorandák és doctissimák emlegetik XIV. Lajost úgy, hogy lujzkatorz derfircénte. És mennyit igyekeztek a D. Doc. Pecioviciusok „Rettenetes Iván” nevét Rettegett Ivánként elfogadtatni; hogy azért mégse legyen éppen „olyan”, legalábbis magyarul ne. A hercegek nevét is illik fordítani, a nagy törökverő Savoyai, az bizony Jenő herceg, és nem „herceg Jenő”! Nem tudta ezt Mehmed, és amikor a mohácsi táborban elfogott egy Herceg János nevű kárvallottat, azt hitte, hogy valódi herceg, és váltságdíj reményében le sem mészárolta.
Viszont ettől lefele, a rangot lehet a név elé is és utána is tenni: egyaránt használatos és helyes a gróf Teleki és a Teleki gróf! A báró Apor és az Apor báró. És itt beugrik egy kis magyar specifikum: ez csak a főrangú férfiakra vonatkozik! Mert azt például nem lehetett mondani, hogy „grófnő Haller”, vagy „bárónő Bánffy”, csakis fordítva, elől a név, utána a cím.
És a régi időkben, a kedvenc szerzők, írók vagy muzsikusok keresztnevét is lefordították! Játszották a színházban Schiller Frigyes műveit és megrendelték postán Dickens Károlytól A Pickwick-Klubot. Tamás úrfi kalandjai szerzőjének nevét csak azért nem fordították le, mert fura lett volna Mérőzsinór Márkus! A franciák Ticiánt, azaz Tizianót mai napiglan Le Titiennek emlegetik. Ne akarjuk hát a Pillangó Kisasszonyt se visszabölcsködni Vajlégy Asszonyságnak! Inkább játsszuk, és ha magyar színpadon, esetleg, olykor, egy picit, azért magyarul is!
P.S. A mindent folytonosan újraszabályozni akaró sok újdonsült szakértő, elemző, kutató eszünkbe juttatja a példázatos esetet: egy falu templomkertjében a nép passiójátékhoz készülődik; már kezd kialakulni, amikor megjelenik valaki és dirigál: „Maga álljon arrébb, maga felfelé nézzen, ott hátul jöjjenek elébb!”… Végül a Jézust alakító személy lekiált a magasból: „Ked is a passióhoz tartozik? – Én? Dehogy, csak éppen erre jártam… – Akkor meg mi a jóédesanyja kínkeserves huncut Úristeniért zavarja a mi szent áhítatunkat?”