Lászlóffy Csaba – a hajdani legendás Forrás-nemzedék mértékadó személyisége – jelenkori literatúránk egyik legjelesebb alkotója. A kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalom olyan képviselője, aki évtizedek óta termékeny és sokoldalú mestere a változatosság, a sokműfajúság, a jelentéses szemléleti és formai gazdagság megteremtésének. Számtalan kötete öleli fel költői, lírikusi, próza-, dráma- és esszéírói életművét; verseskönyveinek, elbeszéléseinek, novelláinak, kisregényeinek vagy hosszabb lélegzetű epikai műveinek, színdarabjainak, értekező szövegeinek, publicisztikáinak rengetege folyamatos egymásutániságában is hatalmas teljesítmény. Egy-egy új kötetének megjelenése mindig esemény Erdélyben vagy az anyaországban; de drámaművészetét Angliában, Írországban és Amerikában is elismeréssel fogadták és üdvözölték, angolra fordított darabját sikerrel adták ki és mutatták be. Munkáinak poétikai sokszínűsége feltűnően árnyalatos dimenziókat jár be – az elbeszélő költeménytől a gyermekmondókáig, a biblikus poémától a játékos bökversig, a történelmi tragédiától az abszurd komédiáig, a groteszk rövidtörténettől a társadalomlélektani regényalakzatig. Világkép, stílus, gondolatiság, intellektualitás villódzó összetettsége és komplexitása, nagyarányúsága különlegessé varázsolja műveit. A formai bőségáradat pedig a szemléleti, hangnemi, stiláris hagyományfolytatás és hagyományteremtés készségével is hatásosan telítődik. A nagy esztétikai tradíciók élénkülnek itt tovább, a Babits, Kosztolányi, Füst Milán, Szabó Lőrinc, József Attila fémjelezte tudatlíra, gondolati költészet vagy bölcseleti poézis, de meg is újítva a mai modernség, sőt posztmodernség szövegjátékos neoeklekticizmusával és szenzibilitásával. A formaérzékenység tehát hagyományőrzés és megújító kísérletezés kettősségében, feszültségében bontakozik teljes érvényűvé, s ez a távlatos értékösszegzés egyre erőteljesebben fejezi ki irodalmunk sokféle irányzatának, vonulatának és ízléstendenciájának egybekapcsolhatóságát és egymásra ható egyenrangú értékminőségét. Mert Lászlóffy Csaba végképp nem szűkkeblű a nemzeti identitástudat, a magyar közösségi megmaradásakarat, a modern európaiság, a historikus elmélyülés, a lélektani és etikai fogékonyság, az elfogulatlanul enciklopédikus kultúraeszmény, a társadalmi szabadság- és igazságosságeszme, a metafizikai nyitottság akármifajta értékrendjének a megbecsülése terén. Semmi nem idegen tőle, ami a magyar és a világirodalom kincsestárában évszázadokon keresztül felboltozódott, s állandó és energikus ihletettsége is az egész látóhatár tágasságának műveltségélményétől éled és frissül folyton-folyvást. Amihez hozzányúl: rejtett vagy nyílt ihletforrásnak, inspiráló erőnek, motívumszerkezeti hatástényezőnek bizonyul. Ő aztán igazán mindent megtesz – és hitelesen eredeti, formátumosan egyéni, sajátosan szuverén látásmódjának, özönlő képzettársításokban megnyilatkozó formaigényességének ösztönzései szerint –, hogy megszólító erővel ragadja el olvasóit a közösségi sorsirodalmiság és a szubjektivista élménylíraiság, a tárgyias megjelenítés és az elvonatkoztató stilizálás, a vallomásos személyessség és a filozofikus önértelmezés megannyi értéktartományának irányába. Szinte összefoglalója ő napjaink életérzésének, s gyakran éppen a sokarcúságában vagy mozaikos forgatagában elbűvölő formanyelvi változatosság és elevenség révén. A budapesti Napkút Kiadónál, Szondi György jóvoltából a szerzőnek számos kötete látott már napvilágot. A mostani kétkötetes versgyűjtemény részint betetőzi az eddigi lírai termés eredményeit, részint tovább is lendíti ezt a mindegyre megkapó újdonságokkal tarkított lírafolyamot. A perspektíva-váltogató rugalmassággal és a morális hűségtanúsító elszántsággal, a konkrét és a metaforikus versbeszéd assszociativitásával meg az egyetemes kultúrtörténeti tapasztalatok sugallataival, s a tanítás és a példaállítás dinamizmusával töltekező versválogatás: igazi lehetőség az értő olvasásra – szakmabeli ínyencek és lelkes irodalmárok, versszerető értelmiségiek és az irodalombarát nagyközönséghez tartozó, érző és gondolkodó magyarok széles rétegei számára egyaránt. A humánkultúra és a művészettörténet örökkön igézetes hangulata áramlik itt, az emberi lényegvalóság sűrű levegőjében lélegzik minden szó, betű, verssor és versciklus. Igézetesen tömörítő és szétágazó széptani artisztikum mozgósításával, bravúrosan sziporkázó nyelvművészeti ötletek, gesztusok, utalások, szójátékok felkavaró lendületével. Mélységáramlás és kitárulkozás, kötődés és emelkedés, érzékiség és érzékfölöttiség: a Lászlóffy-versmondat bolygó hullámzása immanens és transzcendens – mondhatni transzkulturális végleteket érint és közelít egymáshoz. Végső kérdések és fundamentális kultúrantropológiai üzenetek szervesülnek itt egymáshoz: a sugárzó létértelmező övezetek immár magának a költészetben megnyíló és felfénylő heideggeri létigazságnak a titokzatos terepévé lényegülnek. Tudás és egzisztencia, szellem és történelem, egyéniség és életmisztérium már nem különíthető el, miképpen létezés és művészet, kimondás és elhallgatás, szöveg és szövegköziség, rejtély és valószerűség sem egymástól. Ezért állapíthatja meg remek ajánlásában – a kötetek borítójára helyezett jellemzésében – a kiváló fiatal költő, irodalomtörténész, kritikus Korpa Tamás (az életmű legkitűnőbb értelmezője, s nem mellesleg e könyvek szerkesztője), hogy „Lászlóffy Csaba új verskötete (kettős könyve, líra-duója, ikerválogatása) egymással dialogizáló műveivel, ciklusaival, textuális kereszteződéseivel izgalmas és egyben kísérleti nagykompozíciót rajzol ki. Ebben áll egyik újdonsága. A hálózatszerűen működő elrendezésben olyan költemények foglalnak helyet, melyek érzéki finomságukkal, kontemplatív letisztultságukkal, helyenként heves, sőt kérlelhetetlen erejükkel, nyelvi erejükkel foglalják össze és gondoltatják újra a négy évtizedes alkotói pálya fő hangsúlyait. Lászlóffy Csaba poétikáit kezdettől a fokozott műgond, az européer műveltség átsajátításának és problematizálásának készsége jellemzi. (…) Az ikerkötet egy (…) nagy líra (nem záróköve, hanem) széttekintési lehetősége.” És ezért mondhatja e könyvek kapcsán is Szepes Erika, hogy Lászlóffy Csaba „műveltsége felbecsülhetetlen”, „modernsége századokat átívelő gondolkodásában van”, s „nem szónokolni szeret, hanem gondolkodni, nem dagályos pátoszban harsog, hanem olyan versekben, amelyekben szarkazmus, elégikusság és nemritkán tragikum szól” (Napút, 2013/5.). A Pózok a sebezhetőn (Versek I.) és az Átörökített magány (Versek II.) tehát az utóbbi évek termésének reprezentatív kollekciója – egyszersmind a történelmi és az aktuális közérzetiség, az individuális eszmélkedés, a testi, az empirikus és a lelki, a pszichikus személyiséglátomás, az önélveboncoló létezésanalitikai vizsgálódás, a tűnődő-merengő sorskivetítés, a mindennapokkal és a furcsa felbolydulásokkal, a fájdalommal, a betegséggel, az öregséggel, (emlékekkel, rémálmokkal, hallucinációkkal) birkózó magatartás jellegzetességeit és módozatait valóban egymással ötvöző költői szférák megragadó és katartikus együttese. A bátor szembenézés, az illúziótlan küzdelem éles diagnózisa. Életbevágó víziók és vitális jelenségek tanúságtevő megörökítése. Szenvedély és értelem örökösen izzó szövegművi organizmusa. Megrendítő sorsbeszéd és élő varázslat. „Az előérzettől a fikción át – míg föl nem adom – / a valóságig, vagy inkább csak a valószerűig, / hiszen a valóság az abszurddal rokon” – amint ezt a Nemes Nagy Ágnesre utaló vers fogalmazza. S a valóval és a képtelennel zajló mindennemű viaskodás és azután a roncsolódás efféle bonyodalmait és konvulzióit már a cikluscímek is szuggesztíven jelzik: A pusztítás ára, Provinciális végzet, Elégia az eldugult memóriáról, Csapongó elmegyógy-korok, és így tovább. Az univerzális leépülés és degeneráció ezerarcúságától jutunk a történelembe vetett ismert és ismeretlen emberek élményérzeteihez, valahai költők, írók, zenészek, magyarázatkereső filozófusok szenvedés- és reménytanulságaihoz, majd a személyes, sőt biológiai és fiziológiai kínok és omlások mélypszichológiai tüneteihez, rezdüléseihez, mozdulataihoz, idegi-szellemi-erkölcsi kifejeződéseihez, s azután az elmúlással is szembefeszülő racionalitás felemelő magasrendűségéhez, fanyar-komoly számvetéseihez, természeti és természetfölötti meditatív reflexióihoz. Sodrása van e konstruktív szövegszövedéknek, az elejétől a végéig, az evilágiságtól az örökkévalóságig húzódó létösszegzések feszes sorozatának. És a már megszokott műfaji kavalkádnak az elégiától a krónikáig, a helyzetdaltól a balladáig, a rekviemtől a naplórészletig, a zsánerképtől a variációk és parafrázisok – „jelenések” és „áthallások” – tömegéig. S igen impresszív a versformák, ritmusok, hangzások sokasága is: az időmérték ódonságától a szonett hajlékonyságáig, a haiku törékenységétől a lamentáció veretességéig, a zsoltár misztikájától a zenei alakzatok (tedeum, szonáta, prelűd, kvartett, etűd, intermezzo, song és megannyi más) dallamait és struktúráját felidéző darabokig. „Virrasztó rapszódia” vall például az ősi értékrendet képviselő skólák megtartó boltozatáról, miközben dúl az erőszak, a háborúskodás, s nő az apokaliptikus „veszteségek kínja”. Amikor a „beteg emberiség, dilis / kedvét vad orgiában tölti, / térdre veti magát: csontra vetkőzve hisz. / E végvonaglás – végzetes ragály – / az emészthetetlen erkölcsi / elvek után, tetszhet akár / a férgeknek is.” Amikor „kíváncsi vagy: miért pazaroljuk el / azt is, amit egyszer ajándékba kaptunk?” Amikor kiderül, hogy a „szabadságharc rögeszméje nélkül / nyilván kényelmesebb lehetett volna; / nemcsak most tudod ezt, midőn már / az örökség is ingatag, legyen az lázadás / szelleme, vagy csupán a szelíd lélek- / vándorlás hitétől elzsongatott zsigerek.” Vagy amikor: „Az idő esély vagy csak magyarázat? / összevissza fekvő s zagyváló század / felforrt gyomor – a hideg is kirázhat / kényszer híján a szív üresen lázad / csuklón a pengeél: eszelős vázlat / vér vagy csak közöny özöne ha rád fagy / minek nyomozni? valóság és látszat / le nem rombolt berlini falán áthat / a jövő roppant ürege (alázat / okádékillat tölti meg a házat?) / lerágott csontjai lelki tusáknak / sorstalanság végtagjai se rángnak / sehol könnyekkel itatott káprázat // az idő esély? – nincs rá magyarázat”. „Konszolidációs szonett” ez – címe szerint is – napjaink sivárságáról, kilátástalanságáról. Mint ahogy a „sejtek szonettje” pedig Trianon el nem viselhető jóvátehetetlenségét panaszolja: „Az Öregistennel haragban / vagyok/voltam – én, faragatlan / vesztes versailles-i kirakatban; / a gőgös nagyhatalmi katlan / (Magyarigenben, Musza Daghban) / meddig maradhat bosszulatlan?” És mit tehet ilyenkor a költő? Ironikus-önironikus – egyszersmind érzékletes kör-, kor- és kórképszerű – ars poeticájában kesereghet, háboroghat, figyelmeztethet: „Költő vagyok? Kit érdekelne? / Az ember rég nem önmaga, / ha még annyit sem ér az elme, / mint bár a valuta szaga. // Hittük mindig: a humanizmus / humusz alól is feltör a / fényre. (…) Szemünket elfedte a hályog; / illúzió a hit s remény, / eltűnt időkben botorkálók: / s ha bűnként húz le, nem erény. // Európa, gyilkos hecc s métely; / hány hulla/dék/gödröt koholt. / Bomlott agyat riaszt a kétely: / az értelem csak szolga volt! (…) Stábok, spiclik – kicsi/nagy banda, / zabálnak és ürítenek. / Habzó történelmi halandzsa / határolná be létedet. // Megzápult próféták, varangyok, / szókészletük másfél arasz; / meg se kell húzni a harangot, / mind saját magára szavaz. // Keserves munka volt idáig / eljutni. Ma övék a lét. / A tökély korának, úgy látszik, / fújtak megint – romlás a tét. // Valami kortalan világít, / a szellem árnyékban marad. / Valamit elsodor egy másik, / vak kannibál-gén indulat. // Szolgálatos tábornok hangja: / ’Hatalmam van felettetek!’ / – üvölt (elefántból lett hangya), / s fölindulnak a vesztesek. // Világ mészárszéke ma zárva. / (A nyelvedet le ne harapd.) / Mindig lesz böllér; s nagy az ára, / hogyha az áldozat te vagy.” S ekként a halványan biztató „záróakkord” – az érték- és reménysugarat immár a transzcenzus átlényegítő és átminősítő, józan-rezignált vágyszférájában vibráltatva, s így számunkra, paradox módon, de mindnyájunk érdekében is megsejtetve valamit a mégis-várakozás bizonytalan bizonyosságából: „Hosszabb töprengés után döntöttem úgy, / elhihetitek, hogy odaát is reménykedni fogok / a klasszikus költői modell túlélésében – / amennyiben a magam túlélési kísérletei / hiábavalónak bizonyulnának.”
Lászlóffy Csaba: Pózok a sebezhetőn; Átörökített magány – Versek I-II. Napkút Kiadó, Budapest, 2013.
|
