Súlya van ennek a kis, nyolcvan oldalas verseskötetnek. Halál, öröklét, „Tavaszi forgószél a fájdalom”, otthon, „Nem nyelvemben: én hibáimban élek”, ismét fájdalom, önarckép, por és hamu, „gyászruha, fátyol, ing, babakelengye” – ezek ötlenek fel, ha László Noémi új verseskönyvét,  a Földet lazán lapozom. Metafizika? Létkérdések? 2013-ban? 

A kötet reprezentatív darabja az első vers: Kútba néző. Három részből áll, az első három, a második kettő, az utolsó egy szakaszos. Lépcső lefele, az öntudatból tudatalattiba vezető útként tételezett kútba. És lépcső befele, a koponyán kívülről oda, ahol a szem már önmagára lát. A befelé vezető út nem kizárólag szimbolikus, sajátosan konkrét jelleget kölcsönöz neki, hogy a vers első sorában a „koponyakéreg reccsen”, majd a második részben az olvasó bejut a „koponyakongásba”, az utolsóban pedig a szem is befelé fordul. A Kútba néző kötetbeli helye miatt is előrevetíti az írásokat: önelemző, vallomásos verseket ígér, komoly, kissé sötét hangnemet, amelyet a balladai szóhasználat is erősít. S mint ilyen, a könyv be is váltja az ígéretet, kiegyensúlyozott, önazonos, egységes beszédmódot teremt meg.

A Kútba néző című versnek mindezeket a sajátosságait számomra tükrözte az utána, a lap alján látható illusztráció. Három fácska, vékony vonalakból, komolyan, kicsit egymásra dőlve. A rajzokat Láng Orsolya készítette, a kötetben jó sok ilyen, nézegethető rajz van, amelyek fölött nem siklik el az olvasó szeme. Legalábbis azé az olvasóé biztosan nem, aki ráérez László Noémi szövegeire, ugyanis hasonló érzékenységet kér a vizuális és a verbális szöveg.

A borítót Láng Orsolya rajzait felhasználva készítette Könczey Elemér, a hátteret a közelről fényképezett föld  textúrája képezi, amelyre mintegy hajszálgyökerekként nőnek ki a fákat és egy fekvő ember arcát mintázó vonalak. Szép könyv, a papír minősége és a betűtípus is talál a szövegekhez.

A cím, a Föld szó ilyenformán, a borító által is hangsúlyos szerephez jut a kötet olvasatában, és több versben is ez a központi motívum.  A parthoz közel érő hajós kiálthatná, hogy: Föld! – nekem elsőre ez jutott eszembe, de itt nem a messzeségbe való utazás, nem a fordulatos, kalandos történetek földje jelenik meg. Pontosabban nyilván utazás ez is, csak nem kívülre és nem mérföldekben mérhető. László Noéminél a kaland is a létértelmezés metaforája, mint a Kalandregény utolsó soraiban: „Majd így is, úgy is bekerít / a vég. Mindegy, mit tűrtem, / mit nem tűrtem el: a föld öle / egykedvűen visel, // bezár szelíden, szépen, / könnyedén. Enyém.” Egyike a kötet (nem gyakori) helyeinek, amelyek feloldozást kínálnak, s nem a tépelődésbe visznek vissza (tovább). Föld.  

Ha irodalomtörténeti megjegyzést kellene tennem, természetesen gondban lennék, mint minden kortárs kötet esetében: az itt és most megnehezíti a stílusra, irányzatra stb. vonatkozó címkék odaítélését. Annyit azonban megkockáztatok, hogy a Földben megszólaló László Noémi hangjának elődje az az önelemző, az én, a világ és a nyelv viszonyát szigorúan szálazó, az önmegsemmisítésig következetes beszédmód, amelyet Hervay Gizella, Nemes Nagy Ágnes és Balla Zsófia is művelt. Nem véletlen, hogy csupa költőnői nevet sorolok. Van ebben az önmegszólító és a létkérdésekhez makacsul visszatérő beszédben valami visszavonhatatlanul női. Úgy tűnik, mintha a sokszínűség és töredékesség felszíne alatt, a költészet mélyén a Csodához, a Káprázathoz, a Csillaghoz, A szív helyéhez, a Földhöz, a Gyümölcsfákhoz (ezek mind a kötetből származó verscímek) hozzáférni inkább ebből a – mai irodalmunkban még mindig sokszorosan problematikus – feminin nézőpontból lehetne. 2013-ban (is).   

Az Őszi szonettkoszorú a kötet egyik „leg-„ írása. Tájleírásból létértelmezésbe – és vissza: ezt a gondolati ívet követi. Nem tudom, a legjobb-e, engem mindenesetre ez fogott meg leginkább. A kezdősor erős, lendületet ad: „Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen”, és ebből természetesen bomlik ki a szonettkoszorú első darabja, számadás: a természeti elemek nyugtalanítóak, akadályozzák a megismerést, vadak, nem szelídülnek meg az emberi tekintetre, ezt azonban a beszélő elfogadja: „mert elengedtem, amit lehetett, / könnyedén, ahogyan kéz ér a kézhez”. A könnyedségből azonban sorra bontakoznak ki a súlyos dilemmák: a szerelem vigasza és múlandósága, lehetetlensége, a szavak szép egymásbafonódása és az egymásbafonódás hiábavalósága, a transzcendencia megmutatkozása és szenvtelensége közötti őrlődés vagy inkább ide-oda sodródás. Felsorolásom természetesen gyenge és banális amellett, amit a vers nyújt: a jelentések ezer árnyalata és lehetősége pulzál a sorokban. Igen szabad versek ezek – bár szerzőjük mesterien hozza létre a szabatos szonettformát és megragadó ritmust. Befogadójukat sokféleképpen szólítják meg, az újra- és újraolvasásra hívják.

Miközben a kötetet többedszerre forgattam, váratlan kincset találtam én is: humort, ezekben a számomra első találkozáskor nagyon komolynak tűnő versekben. Többedszeri olvasáskor, amikor már a sorokat a személyes tapasztalatokkal vetettem össze, vettem észre ezt a két sort: „Tulajdonképpen nem vártunk mi semmit, / Mert ami történt, az is több a soknál”. Majd ezt: „Montblanc csúcsán a hó s a jég: mese. / Az működik: valaki éhes-e?” A nevetés környékezett, de csak akkor, amikor már ki tudtam szállni a Földet hűvös érdeklődéssel, komolyan vizsgáló olvasó szerepéből, és engedtem a verseket hozzászólni a magam kicsi érzelmi világához. Vagyis a komolyság bennem volt eladdig. Amikor pedig azt elengedtem, akkor megmutatkozott az önirónia, és „valami láng övezte féltekén” kezdtem járni, ahol „törik, reped a csont, játszani jó”. A kötet így súlyos maradt, de metafizikája hol játszi, hol mélabús, hol fintorgó változatot öltött, mint ki „egyszerre szinte mindent fogna egybe”. Következő olvasáskor mi derülhet még ki? 

László Noémi: Föld. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2013.