Tudom, „atavizmusnak” számít már az is, ha az ember nem interneten, blogban vagy Facebookon fejti ki gondolatait, ráadásul ezt irodalommal kapcsolatban teszi. (Azt pedig szinte le sem merem írni, hogy többnyire az öreg Erikán, hűséges írógépemen pötyögöm be mondataimat. Még szerencsének mondhatom a hivatkozási lehetőséget Esterházy Péterre, aki állítólag még mindig kézzel írja túlhaladottnak aligha nevezhető prózáját.)

Olvasom a Helikonban (2013. okt. 25.) László Noémi beszámolóját a göteborgi könyvvásárról. Ő idézi Kukorelly Endre kijelentését: „A verssel való foglalkozás atavisztikus dolog.” És mi a helyzet a novellával? (Lásd: idei Nobel-díj.) És akár a regénnyel? De én egy kicsit visszább mennék az emlékezésben: a Székely Jánossal folytatott régi vitánkra – miután kinyilvánította: a költészet meghalt. Aztán ő maga is írt még verset, legfeljebb drámába rejtve…

A költészet, a vers ott sem hal meg, ahol már-már halottnak, legalábbis halódónak véltük. Ezt is egy friss Helikon-közléshez kapcsolom, örömmel. Mert örülni kell annak – és gyorsan üdvözölni! –, hogy a nehéz élethelyzetbe jutott nagyváradi Zudor János nem csupán jobb, emberi körülmények közé került, de (ismét) jó verseket ír. Igaz verseket, amilyen Az őskáosz és az Őskáosz II. Szívesen ajánlom őket fiatal irodalomkritikusoknak elemzésre. Én megelégszem itt, választott terjedelmi (a glossza, a gyors jegyzet diktálta műfaji) okokból, egy idézettel, Az őskáosz utolsó két szakaszával: