Akár így is kezdődhetne minden, a huszadik századot átélt ember temetése: Hobó Faludy György megzenésített verseit dalolja, közben lassan összegyűl a gyászolók, emlékezők tömege, nagyjából ezer (de talán kétszer annyi) ember, a hátsó sorokban politikusok, pártok elnökei, a főváros polgármestere, az első sorokban írók, költők, írószövetségek elnökei, a gyászoló család, még előrébb idősödő hölgyek és most az egyszer jólfésült egyetemisták, és legelöl, ott legelöl, valahol az urna környékén, ahol azt a tizenhárom beszédet mondják, ott nincs senki, csak egy vidám öregurat ábrázoló fotó, egy kép. Azt is mondhatnánk: nincs ott semmi és senki, mint ahogy a sírban sincs senki, és ha valaki keresni kezdené, akkor ő éppen nincsen itt, mert dolga akadt.
De ez a temetés tényleg így kezdődött, és most az egyszer volt így, mert tényleg őt temettük. Ama bizonyos, híres és hírhedt Faludy György hamvai kerültek a földbe.
Tizenhárman mondtak gyászbeszédet, tanárok, költők, politikusok, tévésztárok, valamiféle különös elit, pont olyan különös és összetett, mint Faludy, pedig nem is a költő, hanem a család döntötte el ki mondhat gyászbeszédet.
A ravatalozónál elhangzott egy kaddis, Faludy György hamvait a Karinthy parcellában helyezték örök nyugalomra, a költőt Tőkés László temette református szertartás szerint, s, hogy Faludy a Révésszel is megegyezhessen, néhány közeli barát, ismerős, pénzérméket dobott a sírba.
Másfélszáz évvel korábban, húszezren voltak jelen egy költő temetésén, most talán kétezren, de többségük az olvasók azon hallhatatlan törzséből került ki, akik a legnagyobb sötétségben is meglátják a fényt.
Az urna előtt, mondom, nem volt csak egy kép, Faludy már rég a semmi asztalánál borozgatott a többiekkel, ama bizonyos túli Pesten, vagy az űrbéli Marrakeshben.
