Átokhínár
Húzd ki a csónakkarót, hadd menjen.
Evezni nem kell, értő áramlatok a mélyben,
gondolatai harcsák, süllők, de ha ezt
elképzeled, nyálkás, tapadós lesz a hangulat,
és menekülhetsz tovább, ugyan hova.
Az áramlás múltat nyel, nem köp jövőt.
Erre a hullámra felülhetsz, ha akarsz.
Folyékony opálban táncol a hínár,
ez csalogató kép, de el ne képzeld,
hagyd élni kagylóit, halait,
ne menj biztosra, mint egy húshorgász.
Szóval ott tartunk, hogy a karót kihúzod,
felejts, felejts, felejts, felejts, mondja a víz,
oldódik minden kép, amibe valaha
gondolatban belekapaszkodtál,
omlik a balatoni ház, ahol gyerekkorodban…,
füstviperák nőnek nagymama hajából,
karácsonyfák, májusfák, jegenyék égnek,
ázik egy fekete-fehér budai utca, mint a bélyeg,
kihúztad a karót, az élet méregfogát,
legyen hát úr a kísértés, hogy az
elfelejtett szigeten valaki vár,
érzed őt, de soha meg nem látod,
mert felejt, mert már most elfelejt,
történjen bármi, ő ott áll majd a parton,
ahová csak hajóroncs vihetne el.
Kárhozottak temploma
A halottaknak
Halandó lélek teste.
Hullámzó csalánlevelek.
Láthatatlanba integetve.
Kerti esték feslenek.
Caravaggio tőrpengéje.
Villan a bevésett nárcisz.
A kerítést napfény érte.
Minden tudáson áthívsz.
Derengő kék oszlopok között.
Még tartom létem ritmusát.
Mészkő-éjszaka jött.
Hátamon hideg fut át.
Sivatag homokján csónak.
Színültig vízzel tele.
Mennyire gyűlölöm a jókat.
Kékül a csalán levele.