Aki életét, nem egyszer, rémálomként írta le, vitatván Kosztolányi Dezső tézisét, miszerint minden ember tragikus hős, mivel meg kell halnia, Tolsztoj Ivan Iljicsének módján, máskor teljesen magára maradva, az egzisztencialitáson töprengve, rész és egész viszonyát lényeginek, alapvetőnek, nem pedig ellentétek szaggatta szélsőségek kiegyenlítési kísérletének láttatja. Ha a „vész” rímhívó szóként mind az egészet, mind a részt rendeli a maga közegébe, nem pusztán fölcserélhetővé lesz (lehet) a rész meg az egész, hanem a retorikai olvasásra is nyithat, metonimikus írást feltételezhet, grammatikától támogatott párhuzamokra derít fényt: „Az is csak egészben a rész. Az is csak részben az egész.” A bölcselemre késztető sorok mögött ott rejtőzhet a Goethe-élmény, rímes mondásainak egyike-másika: ha a végtelen irányba kívánsz törni, minden oldalról járd körül a végeset; vagy: ha az egészben akarsz felfrissülni, az egészet a legkisebben kell meglátnod, vagy, verszárlatként beszédes sort idézve: a pillanat az örökkévalóság. Goethétől visszafordulva a megidézett poétához: „Bármit magyarázhatsz, így se mérsz el / addig, míg úgysem érsz el az egésszel, a magyarázó jel tört töredék jel. – – –”: új változatban a „rímes furcsa játék”, mely legfeljebb csupán a felületes ránézésben „rímes furcsa játék”, a rímes aligha volna vitatható, a furcsa a rímelhelyezések némi szokatlanságára vonatkoztatható, a játék jelentésváltozatai közül azonban több idegondolható. Az értelmezés „játéka” a szavakon, szavakkal munkálkodás játéka, a mondatformálásé éppen úgy, mint a szembenézésé az értelmezés „furcsa” (?) kényszerével és ösztökélésével, feltételek közé helyezésével és kísérletével, az önmegszólítás, önmagától eltávolítás, perspektívába helyeződés akarásával. A Szakadj ki költészettani és létösszegző igényű sorainak szervezettsége finom utalásokat tartalmaz egy költészet megközelítési lehetőségeire. Jórészt anélkül, hogy „előíró” jellegű volna: mintegy felkínálja részint a rím-elhelyezésből következtethető értelmezést, de annak tagadását is, a tematizálatlan egzisztencialitás (hogy jelzős szerkezetté alakítsam költőnk tőmondattá csupaszított, tömörített ön-elhelyezkedő kijelentését) költői beszéde átválthatóságát, éppen úgy, mint azt a tematikai leltár-változatot, amelyből a csupán látszólag átláthatatlan és bejárhatatlan poézis szétágaztatható. Hiszen a világvándorlás, a madármítosz, a lóversenytárgy hamar a személyiségre szabott létértelmező gondolatokat hívják elő, belső összefüggéseikre engednek rátekintést, az ismétlések során kibukkanó elmozdulásokra tesznek figyelmessé. S hogy kevesebb kétségbe ütközzék, aki rálapoz a versre, ott a materiálissá alakuló grafikai jel, az első versszakot záró pont után a három kis gondolatjel, amely magyarázat és töredék egymásból származtathatóságát sugallná, amely a vers derekán újra jelzi: indulás, elszánás, félbemaradt mozdulat egyként munkálkodhat a kimondás – kimondhatóság, a cselekvés és annak behatároltsága dilemmáinak problematikus feloldásán. Kérdésekre és töprengésekre egyazon módon sor keríthető, a létezés és a létezésen túli, noha nem bizonyosan túl-világig elképzelt és versbe foghatóan sejtetett „dimenzió” érzékeltetése az egzisztencialitás alapkérdéseire összpontosít: a fikcionált tartományból érkező jelek, üzenetek egy szigorúan megkomponált szerkezetbe illesztődnek. Hiszen az a költészet, amelynek „fő témái” megjelenítődnek, a létezésen túli dimenziók jelölőit és jelentettjeit „tematizálják” annak tudatában, hogy az egzisztencialitás a tematizálatlan. A kimondás mögött mindig elgondolható a kimondhatatlan, ismét Goethe: minden, mi halandó, csupán jelképes, egyszerre leképződése az ideálisnak, egyben megfoghatatlannak, de a rendbe rakott szavak, mondatok segítségével eseménnyé varázsolódhat az elérhetetlen. 

A másik dimenzióból üzenetet remélő (?), e remény hiábavalóságát tudatosító beszélő nem nyugodhat meg a reménytelenségben, ha másképpen nem maga teremti meg a lét és a nemlét közötti szembesítések (ki tudja, nennyire működőképes) párbeszédét, mely inkább pár-beszéd, amelynek során a megszólító és a megszólított ugyanannak a (kétféle) hangnak reprezentánsa. Nem egyszerűsíthető paradoxonokra a sűrűsödő ide-oda lengése kimondásoknak és a kimondások visszavonásának, hanem a lét-lehetőségek és nem-lét összegondolását versbe foglaló személyiségek feltételezéseket is tartalmazó kereséséről szól. Akik létükkel immár semmit nem kezdhetnek, mivel létük az illanó (?) szavak megrögzítettségében válik megnevezhetővé, a múlt megjelenítésén messze túl jelenbeli leírhatóságuk, megszólaltathatóságuk költői „játék”-ba térésükkel hirdethetik értés és annak hiánya, megérthetőség és abban kételkedés összjátékának elgondolhatóságát. „Hagynak türelemmel, / maradjak, mi voltam, amit ember / szabása tűr a szürke színekkel, / mik magyarázhatók, de el nem éred / szárny-alól jelenésük, eme lények / semmiként jelenítik az egészet”… A túlvilágba írna át a költő, s a túlvilágban honosak „nem felelnek”, mivel „úgy felelnek”, Kosztolányi Dezsővel szólva, aki a Semmiről szóló énekével vitázott magyar költészeti hagyománnyal. A Szakadj ki című vers ilyen értelemben szintén polemizálva viszi tovább a költői hagyományt, magába ölelve a Kosztolányi-fordítás segítségével a magáévá birtokolt madármitológia örökségét, hiszen a madarak lennének az örök jelenbe örök repülők. „… hagyja, képzelt dolgaival bíbelődjék, // képzelt dolgával, amely a világ ma, / a világ tegnap s holnap, s oly irányba / nézzen, hol mégis: visszazár a szárnya…” A Szimbólumtárban olvasom: „veréb: Mint általában a kisméretű madarak, a veréb is lélek-szimbólum. A ragaszkodást, a melankolikus életérzést és szürkeséget, átlagosságot fejezi ki.” „Kínában a verebek természetfeletti hírnökök.” Egy német szimbólumlexikonban a madarak címszónál fedeztem föl az alábbiakat: a díszítésként használt szőlőkacsok számos mozaikon jelenítenek meg különféle madarakat, mint utalást a teremtés munkájára.

Tandori Dezső egy-egy (az idézetthez hasonló) verse ekképpen könnyíti és nehezíti meg értelmezői, olvasói, rajongói és szemlélői dolgát. Egyrészt azzal, hogy folyamatosan és különféle módon teremti meg a maga kapcsolódását az örökségként felfogott költészetekhez, lett légyen szó a félmúlt kései modern vagy avantgárd ars poeticáiról, valamint azzal a sok évszázados történetről, amelyhez jórészt fordításai révén jutott el. Olyan költészet, életmű a Tandori Dezsőé, amely az ismétlődés retorikájára alapítja a vers- és prózateremtés szüntelen változásnak kitett munkáját. Éppen a változandóság igényli azt az állandó tudatosító, figyelem-felhívó, önértelmező akciót, amelynek során egyre újabb, alapjában azonban szigorúan megkomponált értelmezési ajánlatok jutnak el az olvasóhoz, hol önéletrajzinak álcázott személyes vonatkozások mögé rejtőzve, hol általánosságok, pontosabban egyetemességek nyelvi realizálódásainak határait feszegetve. 

Ismerősként forgathatjuk köteteinek oldalait, de ez az ismerősség többnyire meglepő fordulatokkal gazdag. A „tört töredék jel” magyaráz, az egész semmiként jelenítődik meg, ebben a vonatkozásban az egész is töredék jel. A legjobb, ha ismét (a Szabó Lőrinc tolmácsolta) Goethe sugallására hallgatunk: „Vonz a való látszata, / játék komolyodhat: / ami él, nem Egy soha, / kerete a Soknak.”