p, hogy valamikor a földből kelt fel a Nap, végigcsámborogta a fél világot, majd nyugatnak hajbókolva belesuvadt az óceánba. Most is süt a Nap odakint, nem úgy, mint annak idején, azaz vesztett a fényéből sokat, amin nem csodálkozik senki sem, mert a belülről kiáramló fény félig-meddig közömbösíti a napsugarakat, ez több évezred óta tartó harc, csak nem akarunk tudni róla, s noha a Nap Isten ajándéka, végtelen szeretetében megengedte, hogy győzedelmeskedjünk az égitest felett. Csakhogy az ember bárgyúságának nincsen párja, ráérünk arra még, mondogatjuk szinte mindenre minduntalan, pedig már rég legyőztük a Napot, sugaraiból elraktározhattunk volna milliónyi tonnát, amiből akkor használtunk volna, amikor erre szükség mutatkozik, és hányszor, de hányszor volna szükség egy kis melegre, mert a bensőnkből kiáramló fény nem ad meleget, s a hidegben mankóval jár a gondolat, s a szerelmi hév is jégcsapokba soványodik, ezért is van oly kevés házasság mostanában, csak összeköltöznek az egyedek, maradt az ágy, a koncertek, a kirándulás, a beszélgetések témái is silányságukkal tüntetnek, tervezni senki sem tervez semmit, a holnapi napnak sem találnak értelmet, nagy általánosságban olyanok lettünk, mint a klimaxos honatyák, akik napfelkeltét nem láttak soha, a haszonszerzés az életük célja, s embertársaik megalázása, a mások feletti győzelem, az imák szövegét rég nem tudja egyikük sem, s ha egy-egy papot választanak közéjük, azok ugyan nap mint nap mondogatják az imákat, de nem hisznek egy betűt sem belőlük, s amikor megáldanak egy újonnan felépült templomot, gyermekmenhelyet vagy temetőt, ateista társaik visszatartják a torkukba buggyant nevetést, mert a tévécsatornák közvetítik az eseményt, s a széles mosolyok láttán mit szólna a világ?

Ne vedd rossz néven, Uram, de melléfogás volt engem ideküldeni, hogy megpróbáljak rendet teremteni az elhagyatott lelkekben s a kártékonnyá vált szellemi izületekben, ha egy Szókratész jönne megint, neki is tátva maradna a szája, s kétségbeesésében nap mint nap nyakalná a halálos mérget, a Messiásnak is beletörne a bicskája, Uram, s akkor én, a tömbházlakó mit tehetek? 

Próbálkozni próbálkozhatom persze, ha már azzal tüntettél ki, Atyám, hogy a kezed nyomát viselem a kezemen, először is tartoznom kell valakihez, mert tapasztalatom szerint itt majdnem senki sem tartozik senkihez, mindenki önmagáért él, semmit sem tesz senki senkiért, tartozni?, igen, legalább önmagamhoz akarok tartozni, ha máshoz nem lehet. Meghatározó része akarok lenni a saját sorsomnak, elnézést, hogy önmagammal kezdem, de másként nem lehet. Tényező akarok lenni, igen, meghatározó tényező. A harang nyelve akarok lenni a harangban, a búza színe a búzaszemben, a gondolatban az első szótag és a pont, mely keretet ad a mondatnak, gyermekem ártatlan mosolyát akarom viselni az arcomon, állatmenhelyeket akarok létesíteni a kóbor kutyák számára, s ezeket a kolostorok közelében építtetném fel, amelyeket a szegénysorsúakkal, elesettekkel, egyedül élőkkel töltenék fel, anélkül, hogy megzavarnám az ottlakók életrendjét, egyszóval azt szeretném, hogy magához öleljen valaki, érezni akarom, hogy vagyok, hogy érted vagyok, Uram, a családomért és az emberekért.

A képzelet síkján minden oly tüneményes, az álmoknak nagyobb realitásuk van, néha bekövetkeznek ugyanis, a vágyak csomagolása lehet csillagfényből, édesanyád simogatásából vagy szeretőd hálás pillantásaiból, ezek mind-mind szertefoszlanak idővel, s magukkal viszik a tartalmat is, amit beléjük csomagoltál annak idején. Néha az emlékek megmaradnak. Én például gyermekkoromban hóhér szerettem volna lenni, aztán ahogy teltek az évek, később ez nem felelt meg az igényeimnek, rájöttem, hogy nemesebb emberi feladat áldozatnak lenni, aztán amikor lehetőségem nyílt jobban körülnézni a világban, és rádöbbentem, hogy hová születtem, úgy döntöttem, hogy gondolat leszek, a hóhér gondolatainak egyike, amelyben úgy dönt, hogy nem sújt le a bárddal, inkább vállalja a következményeket, csakhogy, hát, igen, jönnek a „csakhogy”-ok, ilyen hóhért nem tenyésztett soha a világ, ez olyan világraszóló esemény volna, mintha engem kért volna meg a római pápa, hogy életem második felében legyek apáca. És akkor mivé alakultak a vágyaim? Elhatároztam, hogy bitófa leszek, amelyik természetesen összedől a kivégzendők súlya alatt, akik nyilvánvalóan életben maradnak, hiszen a törvény szerint ha egyszer – bármilyen oknál fogva – a kivégzés nem sikerül, megismételni nem szabad. Úgyhogy bitófa leszek. S mi lett a legutolsó vágyamból? Tömbházlakó lettem a harmadik emeleten. 

Uram, úgy döntöttem, hogy mindenekelőtt megpróbálok az emberekben részvétet kelteni. Erre már voltak példáim, ezeket sajátos esetekként lehetne számon tartani ugyan, de a részvéttel voltak kapcsolatosak, ez tagadhatatlan. Mindkét esetet végigszemléltem, s azokat az öregasszonyokat is láttam, hallottam, akik „mekkora lélek!”, suttogták maguk elé, s közben vetették a keresztet. Tényleg csak suttogás volt, hogy csak ők hallják és az Istenük. (Uram, te hallod ezeket a suttogásokat, s ha hallod, mit csinálsz velük?) Az egyik esetben, kemény téli hidegben egy olyan 60 kilós pasi a nyakába vett egy 80 kilósnak kinéző,  vak öregasszonyt, és átcsúszkált vele a jeges úton a másik oldalra. Persze mindketten nyakukat szeghették volna, de őrzőangyalaik résen voltak bizonyára, ezért maradt el a tragédia. A másik eset egy kutyamenhelyen történt, ahol egy megtermett pasi egy hatalmas kutyát akart örökbe fogadni, de ahogy megközelítette az állatot, az a nyakának ugrott és megharapta. Jöttek a mentők, nem vitték el a pasit, helyben kezelték. 

– Ezt a kutyát viszem – mondta az illető.

– Mekkora lélek – suttogta egy másik öregasszony, pedig csak annyi történt, hogy a pasit agyalágyultnak lehetett tekinteni, közérthetőbb megfogalmazásban hülyének.

Nem hiszem, hogy ezek az esetek a Te sugallatodra történtek volna, Uram, Te a döntéseidben mindig megfontolt voltál, arányérzéked tökéletességét a senkiével sem lehetett volna összehasonlítani, bődületesnek nevezhető döntéseket majdnem 70 éve nem hoztál soha. 

Egyszóval a felsorolt példák hatására döntöttem a részvétgyűjtögetés mellett, utólag ezt szinte emberfeletti feladatnak tekintettem, egy egyszerű betakarítás semmiség ehhez képest, itt ki kell sajtolni a lélekből a részvétet, és irányítani is kell, hogy nálad landoljon, ne egy nyávogó macskát vétessen ölbe, és akkor úgy döntöttem, Uram, hogy koldusnak öltözöm. Hetekig gyakoroltam, amíg sikerült térdből begörbített lábaimra ülnöm, hogy úgy nézzenek ki, mintha le lennének vágva, feláldoztam egy tyúkot, csak nézte szerencsétlen, hogy mit csinálok, amikor egy megélesített késsel nekiestem a nyakának, ezek a tyúkok mintha tudnák, hogy a születés és a halál közötti pillanat alig több néhány földi pillanatnál, a vére kellett nekem természetesen, nyakamat átkötöttem egy véres kendővel, a borbély csodálkozott a frizurán, mert csak félig nyírattam kopaszra a fejem, s a haj nélküli helyekre vörös sebeket festettem. A templom bejáratától nem messze ültem a cementen, a sapkámba gyűlt a pénz, nagyobb bankók is kikandikáltak az aprópénzek között. Aztán elkezdtem tépni magamról a rongyokat, sípoló hangokat hallattam, aztán hörögtem is, a nyavalyatörősök hozzám járhattak volna továbbképzésre, elő kellett vegyem a kalapomat, mert a sapkámba már nem fért a pénz. Mindenki adakozott. Kivétel az a csoport apáca volt, akik sorban elmentek mellettem, rám sem néztek. Aztán megállt előttem egy úriember kinézésű, jól fésülten, jól öltözötten, mosolygósan.

– Neked már úgyis mindegy! – mondta részvéttel, kivette a kalapot a kezemből, és elvegyült a tömegben.

Kétségbeesve néztem fel az égre, s végre valahára megláttalak, Uram. Ha volnának testrészeid, a térdedet csapkodva röhögtél volna. Így csak derültél nagyon. Ez is ritkaság, esemény.

                             *

A kártékonnyá vált szellemi izületekben kellene rendet teremteni, azt mondtad, Uram, ne haragudj, de az arányérzéked, amelyet annyira elismer a vallásos világ, ezúttal csődöt mondott, egy tömbházlakótól ilyet kérni, Uram? Akkor azt is parancsolhattad volna, hogy váltsam ki a zálogba adott eget, amelyet valamikor egy elborult elme elkótyavetyélt, és kampós szegekkel kössem össze a földdel, hogy maradjon az emberek szolgálatában mindörökre. De ilyesmit nem fogsz kívánni tőlem soha, a józan ítélőképességedről már szót ejtettem, s hogy a tengernyi ötletsokaságból képes vagy kiválasztani az életrevalót, ezt az ötletet nyilvánvalóan ejteni fogod, hiszen nincs bejárásom a Mindenség zálogházába, és több kilométer hosszúságú kampósszeget sem gyártottak soha. De maradna más bizonyára. Mert azokat a szellemi izületeket gatyába kell rázni, tudom. Megoldásként azt találtam ki, Uram, hogy az izületeket tornászással kell a helyes útra terelni, olyan útra, hogy Neked is tetszetős legyen, ahol nincs gané, gödör és szeméttelep, de fénylik az ég, az aszfalt és az utca, sugárút, Uram, ahol az imák nem járnak gyalog, merthogy sietős útjuk van, minél hamarabb fel akarnak jutni Hozzád az égbe. Itt nincsenek lassan döcögő halottas kocsik, hogy akadályozzák a forgalmat, noha az elhunytak a temetőkbe kerülnek mindannyian, de nem ezeken az utakon, ám bárhol mennek és bárhová kerülnek, Te ott is gondot viselsz rájuk, Uram, hiszen az ember élve vagy halva a Te gyermeked volt és marad az idők végezetéig. S ez a pillanat csak akkor jöhet el, amikor Te úgy döntesz: eljött annak az ideje, hogy újrateremtsd a világot. 

A szellemi izületek tornáztatása, Uram, a szellemi sikátorokból való végleges eltávozást jelenti, persze ehhez nem ártana kínaiul megtanulni, de egyelőre megy enélkül is, az lenne a feladat ugyanis, hogy mindenki elkerülje azt a szellemi fertőt, amely ezekben a sikátorokban átvette a hatalmat, s a fertő ellen imádkozással harcolni nem lehet, s nincs olyan ellenszer, mely közömbösíteni tudná az ilyen fertőben született teóriákat, mint például az abszurd tagadása az irodalomban, noha én tudok egyet, Uram. Vélekedésem szerint nem a Biblia hitelveiről kellene beszélni a templomok szószékein, hanem Beckett, Kafka, Mrożek, Borges, Ionesco és mások szövegeiből kellene felolvasni, értelmezni, tanítani, és minden vasárnapra jutna egy-egy világhíres alkotó, de ha ezeket a szövegeket nem tudná megérteni az istenadta nép, még mindig tudok ajánlani egy másik megoldást, az én Bibliáimból kellene felolvasni részleteket, s ezeket úgy hívják, hogy Száz év magány, A félkegyelmű és Karnevál. S ha ez nem volna elég, ezekhez szorosan odakapcsolódna Kafka teljes életműve és a József Attiláé. Ezek mind-mind Istenek, Uram, kisebbek, mint Te, de csak egy hajszálnyival, ők már több világot is létrehoztak, igaz, ezek a Te világod tartozékai, és a szellemi sikátorokat nem ismerik. Nem imádkozik hozzájuk senki sem, de levett kalappal közlekedünk közöttük. Ők a fényhegyek, Uram, akik lelkünkben közömbösíteni tudták a sötétet.