"szemében egyszervolt házak állnak"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 23. (637.) SZÁM — DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Müller Csaba
Sztánai pillanatkép – Kós Károly születésének 130. évfordulóján
László Noémi
A művész a Szaturnusz kegyeltje – Interjú Végh Attila költővel, íróval
Végh Attila
Versei
Fried István
„Az is csak egészben a rész” – Tandori Dezső 75 éves
Sigmond István
Fényhegyek
Szakács István Péter
Rövidprózái
KULCSÁR ÁRPÁD
Versei
Lovász Krisztina
Gokartnovella
Fekete Réka
5 évszak (részlet)
BALÓ LEVENTE
Versei
GOTHA RÓBERT MILÁN
Az élet könyve
Dehel Gábor
Kiadó víkendház
Benő Attila
Egy század arcai (Részletek egy hosszabb költeményből)
Szőcs István
Képtelen jegyzetek
LOVASSY CSEH TAMÁS
Kolozsvár Error
Tulit Gyopár
Akárki, avagy szürkeség és önítélet
Orbán Zsuzsa-Lilla
Ismerős történetek
Kiss András László
Adriana Bădoi – Where to?
Hírek
 
Szakács István Péter
Rövidprózái
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 23. (637.) SZÁM — DECEMBER 10.



A papagáj halála
 
Zsenge kölyökkoromban imádtam énekelni. Különösen, ha közönségem is akadt. Az eget szenvedélyesen fürkésző tekinteteket, a görcsbe ránduló arcizmokat, a legyezőként meg-megrezdülő fülcimpákat hallgatóságom egyértelmű elragadtatásának véltem. Egyszer aztán egy átlagosnál gyengébb idegzetű hölgy nem bírta már tovább különlegesnek képzelt orális produkciómat, és keserűen kifakadt. 
– Ennek a gyereknek a csapnivalóan rossz hallásánál már csak a hangja pocsékabb! 
Porig sújtott a kritikája, többé már nem tudtam önfeledten dalra fakadni, s később, amikor iskolás lettem, szorongva vártam az énekórákat.
Harmadikos voltam, amikor a szüleim korán befuccsolt dalnoki karrierem kárpótlásaként egy zongoratanárnő kezére adtak. Nagybátyám égre-földre esküdözött, hogy zongorázni bárki megtanulhat. Kitartás és szorgalom kérdése az egész, s a zongoránál nincs szebben hangzó zeneszerszám a világon. Szavahihetőségét némileg megkérdőjelezte az a tény, hogy a háborúban egy aknarobbanástól maradandó hallássérülést szenvedett, s számára tök mindegy volt, hogy Babucz bácsi esztergagépe sivít-e a szomszédban, vagy a bécsi szimfonikusok újévi koncertjének bársonyos hangjai áramlanak a rádióból.
A zongoratanárnő a Kőkereszt téren lakott egy földszintes házban. Nusi néninek hívták, s vénkisasszonyként éldegélt két – azonos családi állapotban hervadozó – húga társaságában. Virágmintás pongyolában fogadott, színes hajcsavarokkal a fején, s úgy mosolygott rám, mint kedvenc rajzfilmemben a diétás koszton tartott macska a gyanútlan egérre. 
A zongora az utca felőli szobában volt. Hatalmasan és sötéten terpeszkedett az ablak közelében. A helyiség naftalinszagú légterében bágyadt molylepkék kerengtek, s a falakon függő fotográfiákról fakó arcú férfiak és nők bámultak rám értetlenül. Néhány szárított virágcsokor és egy sereg kicsavart pózban porosodó porcelán nipp emelte meg a szoba tagadhatatlan muzeális értékét. 
Nusi néni megérezvén növekvő idegenkedésemet, korát és súlyát meghazudtoló fürgeséggel landolt a zongora előtti forgószéken, s eljátszotta a Kicsi kutya tarkát.
– Látod, nem is olyan ördöngös dolog. Neked is hamarosan menni fog, ha figyelsz órán – villantotta rám megsárgult fogsorát, mely, mint később megtudtam, hibátlan formáját Mészáros fogtechnikus úr messze földön híres kézügyessé-gének köszönhette. 
Mintha csak ezekre a biztató szavakra várt volna, rikácsoló hang hasított a csendbe: Hamarrrosan, hamarrrosan
– Róla meg is feledkeztem – sikkantott föl Nusi néni elérzékenyülten. – Ő Herr Richter, a ház szemefénye, jobban mondva fülefénye. A konzervatórium elvégzésekor kaptam ajándékba, s azóta komoly zenei műveltségre tett szert szerény hajlékomban. 
Herr Richter a szoba legtávolabbi sarkában gubbasztott egy kerek kalitkában, s gyanakodva méregetett. 
Azért is megmutatom, néztem farkasszemet, ha szabad így mondani, a papagájjal, s attól kezdve hetente kétszer, kedden és csütörtökön, hónom alatt egy abrosznyi méretű kottás könyvvel pontban délután négykor elszántan becsengettem a Kőkereszt téri lakásba. 
Nusi néni az óra első harmadában számon kérte a házi feladatot, amit én otthon egy papondeklire rajzolt billentyűzeten hangtalanul gyakoroltam be, süket nagybátyám elragadtatott tekintetétől kísérve. Persze, a tanárnő korántsem volt már úgy megelégedve, mint hallását a haza oltárán feláldozó rokonom, s ezt az ujjaimra mért vonalzóütésekkel finoman jelezte is. Miután e hagyományos zenepedagógiai módszerrel korrigálta hibáimat, eljátszotta az új gyakorlatot, majd Herr Richter felügyeletére bízva egy száműzött királynő méltóságával átvonult a konyhába, hogy – mint mondta – lánytestvéreivel megossza a fodrásznőjénél szerzett hasznos információkat. 
Miközben ott üldögéltem a zongora előtt, s ujjaim tétován ide-oda botladoztak a billentyűkön, az ablakon át beszűrődött a szomszédos telken focizó osztálytársaim önfeledt zsivajgása, akik komolyzenei stúdiumok helyett a labdarúgás sekély örömeivel próbálták színesebbé tenni sivár hétköznapjaikat. Ezen még valahogyan túltettem magam, ám amit Herr Richter művelt velem, az enyhén szólva is embertelen volt. Ahányszor ugyanis abbahagytam a billentyűk nyomogatását, az az átkozott papagáj azon nyomban rám förmedt: Rrrosz gyerrrek, gyakorrrolni, gyakorrrolni! S én ijedten folytattam tovább a klimpírozást. Egyszer tagadtam meg Herr Richter utasítását, ám azt is keserűen megbántam, mert a papagáj figyelmeztetető rikácsolására berohanó tanárnő nevelői lelkesedésétől fölhevülten akkorát csapott tétlen ujjaimra, hogy kedvenc zenepedagógiai szerszáma kettétört. Nem volt más választásom: szót kellett fogadnom annak a megátalkodott madárnak: gyakoroltam rendületlenül, amíg a gazdája vissza nem tért a konyhából. 
Az óra harmadik része csak pár percet tartott, de annál intenzívebb volt: zongora, vonalzó, zongora, jegyadás. 
Hiába mondogatta otthon süket nagybátyám, hogy ígéretesen fejlődöm, egy idő után elment a kedvem a zenei pályától, s néha még álmomban is a zongorával és a papagájjal viaskodtam. Leg-emlékezetesebb az a rémálmom volt, amelyben egy végtelen sivatagban bolyongtam. A homok alól egyszerre csak hatalmas billentyűk emelkedtek ki, s én rémülten próbáltam kikerülni őket. Ekkor azonban fölharsant Herr Richter figyelmeztetése, s én sorsomba beletörődve, a billentyűkre léptem, ám hiába ugráltam rajtuk, hangtalanul mozogtak a lábam alatt, s amikor a magasból Nusi néni felhőnyi árnyéka fenyegetően rám vetült, verejtéktől csatakosan riadtam föl. 
Fél éve már, hogy így gyötrődtem, amikor végre megtaláltam az ellenszerét a papagáj áskálódásának. Történt pedig, hogy gyakorlás közben olyan csúnyán mellé ütöttem egyszer, hogy a fals hangtól Herr Richter begyében rekedt a szó, s az iszonyattól minden tolla égnek meredt. Most visszakapod, amit velem csináltál, gondoltam, s attól kezdve gyakorlás helyett össze-vissza vertem a billentyűket, amíg csak Nusi néni vissza nem jött számon kérni a teljesítményemet. 
– Herr Richter olyan mélabúsan viselkedik mostanában – panaszkodott úgy két-három hét múlva gondterhelten Nusi néni. – Nincs étvágya, nem beszél, biztosan valami csúnya madárbetegséget kaphatott el szegény. 
Én együttérzően bólogattam, amint azonban magára hagyott gyengélkedő madarával, ütni-verni kezdtem a billentyűket, ahol értem, s néha gonoszul a kalitka felé sandítottam, hogy ellenőrizzem produkcióm hatását. 
Herr Richter még néhány hétig bírta, aztán sértődötten átrepült a másvilágra, ahol valószínűleg azóta is Liszt Ferenc virtuóz játékát hallgatja evilági gyötrelmei mennyei kárpótlásaként. 
A papagáj mártíromsága után nem sokkal abbahagytam komolyzenei karrierem építését. Nagybátyám kezébe került ugyanis az ellenőrző könyvecském, s a közepes jegyek láttán megingott a hite zenei tehetségemet illetően. 
– Inkább focizzon a gyermek, az passzol a karakteréhez – javasolta a családnak.
Azóta sok víz lefolyt már a Küküllőn, s igencsak megváltozott a világ. Nusi néni házából például vegyesüzlet lett, mely büszkén viseli a Kolibri nevet. Ha néhanapján arrafelé visz az utam, őszülő fejjel is hallani vélem Herr Richter figyelmeztetését: Rrrosz gyerrrek, gyakorrrolni, gyakorrrolni!
 
A poloska utolsó jelentése

Mielőtt végleg dezaktiválnám magam, a szakma becsülete arra kötelez, hogy beszámoljak döntésem okáról. La noblesse oblige, ahogy francia eleganciával mondani szokás. Csakhogy én nem a dekadens, nyugati világ arisztokrata származéka vagyok, hanem egy kelet-európai, népi demokráciában szocializálódott poloska. Ezért aztán ne várjanak szépen csengő szavakat tőlem, csak a tényállás ismertetését. Döntésem végleges. Több évtizednyi becsülettel végzett lehallgatás után, fájó áramkörrel ugyan, de örökre búcsút mondok hivatásomnak. Ez az utolsó jelentésem. Remélem, a megfelelő helyre kerül, s feletteseim levonják belőle a tanulságot. 
A félreértések elkerülése végett már az elején kijelentem, hogy nem egészségi probléma miatt határoztam ekképpen. Nincs nekem semmi bajom. Egy kicsit megkoptam ugyan, van rajtam néhány karcolás, hiába, az idő múlása, s a munkahelyi ártalmak még egy szolid, szovjet gyártmányú lehallgató készüléken is meglátszanak, de büszkén kijelenthetem, hogy ugyanolyan jól működöm most is, mint első bevetésem idején. 
Persze, nem így képzeltem el a nyugalomba vonulásom körülményeit. Azt gondoltam, hogy annyi év kifogástalanul végzett munkája után állami kitüntetésben részesülök. Magányos óráimban a tiszteletemre rendezett fogadásról ábrándoztam. Vörös szőnyegről és drága pezsgőről. A pályafutásomat méltató laudációról, amelyet meghatottságtól el-elcsukló hangon maga a cég igazgatója olvas majd föl azon a zártkörű, bensőséges rendezvényen, ahol nem kell már semmi másra figyelnem. 
Mindezt simán megérdemeltem volna. Én tényleg vérbeli profi voltam. Nálam nem számított a célszemély világszemlélete, társadalmi hovatartozása, iskolai végzettsége. Ugyanazzal az elhivatottsággal hallgattam le az ájtatos püspököt, mint az ateista aktivistát. Dolgoztam én már kuplerájban és kollektív gazdaságban, hétvégi házban és vendéglőben. Voltam már egyetemi tanárok és analfabéta proletárok telefonkészülékében egyaránt. Nekem egész pályafutásom alatt csak egyetlen dolog számított: az információgyűjtés. Én mindent lelkiismeretesen továbbadtam. Politikai viccet és filozofikus eszmefuttatást, családi veszekedést és altesti zajokkal tarkított szerelmi együttlétet, irredenta nótát és cifra káromkodást. Mindent. Mert sosem lehet tudni, hogy minek fogják majd hasznát venni a központban. Különösen büszke vagyok arra, hogy sikerült lehallgatnom a nagyfőnököt is. Mert olyan nincs, hogy valakiben száz százalékban meg lehessen bízni. 
A rendszerváltáskor azt hittem, nekem is befellegzett. Szerencsére nem találtak rám akkori állomáshelyemen, egy harmadik emeleti panellakásban. A körülöttem zajló, lázas beszélgetésekből azt vettem ki, hogy megszüntetik a céget. Mert az igazi demokráciához nem passzol az állampolgárok magánéleti titkainak a kifürkészése. Iszonyú időszak volt ez számomra: nap mint nap a létbizonytalanság és céltalanság őrjítő érzései között őrlődtem. Pár hónappal később végre életjelt kaptam a központból. Arra utasítottak, hogy folytathatom a tevékenységem. Azt mondták, a cég neve megváltozott ugyan, de nyugodjak meg, mert a munkámra továbbra is igényt tartanak. Egyből felismertem a fickó hangját, a régi rendszerben is ott dolgozott már. Tavaly óta ő a vezérigazgató.
Eleinte ment minden, mint a karikacsapás. Újból értelmet nyert az életem, a rám jellemző pontossággal és szakértelemmel végeztem a feladatom. 
Néhány évvel ezelőtt aztán megváltozott minden. Eleinte nem is nagyon figyeltem arra a készülékre, amit ereklyének kijáró tisztelettel helyeztek el a közelemben, az íróasztalon. Egy számítógép volt. Írásra, rajzolásra használták a háziak. Meg játszani. Egy napon aztán egy kis fekete dobozzal kötötték össze: egy routerrel. Azon a napon tört be a net biztonságosnak hitt világomba. Csak úgy özönlött belőle az információ. Hozzá lehetett férni rajta minden addig féltve őrzött adathoz. A Vatikáni Könyvtár digitalizált anyagához és az érettségi vizsgatételekhez, a kémek szupertitkos jelentéseihez és a politikusok hálószoba- titkaihoz, hogy csak néhány példát említsek. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen semmi kis vacak vagyok én. 
Mégsem ezért határoztam el, hogy visszavonulok. Döntésemet a Facebook miatt hoztam meg. Azon az átkozott közösségi oldalon mindenki mindenkivel megosztja minden titkát. Amire én a nap huszonnégy órájában hosszú éveken át szorgalmasan figyeltem, az ma egy szempillantás alatt kitudódik. Nem elég azonban, hogy a használói szégyentelenül kiteregetik életük bensőséges pillanatait, ezt a perverz önmutogatást ráadásul még élvezik is! Bezzeg az én időmben, hogy kiakadtak az állampolgárok, ha tudomást szereztek a tevékenységemről. Jogsértést emlegettek, meg az intim szférájukba való gyalázatos behatolást. Manapság már az a természetes, ha a magánéletük fényképekkel, filmekkel illusztrált legintimebb részleteit is fölteszik a világhálóra. Kérkednek velük, dicsekednek, elvárják, hogy mások kommenteket fűzzenek hozzájuk. Elképzelni sem tudtam volna régen, hogy ilyen mélyre süllyedhet az emberiség. Hogy a feje búbjáig elnyeli az erkölcsi fertő. 
Ebben a titoktalanná vált világban már semmi keresnivalóm sincsen. Ezért határoztam úgy, hogy végleg kikapcsolom magam. 
Maradok tisztelettel. Egy neve elhallgatását kérő, dezaktivált lehallgató készülék.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében