Kedves gyászoló barátaink, engedjék meg nekem, hogy magam is megosszam Önökkel veletek, mindazt, amit e ravatalnál gondolok. Egy hászid történet jut eszembe, a wraclawi Nachmann rabbi példázata. Arról szól, hogy a nagyvezír rossz hírrel érkezik a szultánhoz vagy tán kalifához: azzal a hírrel, hogy a gabonát betegség tamadta meg. Súlyos betegség, bárki, aki ebből a lisztből sütött kenyeret eszik, az megbolondul. És miután a teljes termés a csapás áldozatául esett, nemsokára már nem lesz mit enni adni az embereknek.
És mit javasolsz? – kérdezte a szultán a vezírt.
– Szerintem raktározzunk el a régi, meg nem fertőzött lisztből amennyit csak lehet, és abból süssünk magunknak kenyeret, hogy legalább nekünk jusson, talán kitart a következő termésig.
– Nem, ez nem jó ötlet – mondta a szultán. Hiszen, ha mindenki megbolondul, előbb-utóbb fel fog tűnni az embereknek, hogy másféleképpen viselkedünk és attól kezdve bennünket fognak bolondnak tartani. Nem ezt kell tennünk. Hanem mást csinálunk. Mi is eszünk majd abból a rossz kenyérből, de még azelőtt jelet fogunk felírni a saját homlokunkra. És amikor találkozunk majd egymással, erről a jelről a homlokunkon fogjuk majd tudni, hogy valaha épeszűek voltunk.
Faludy György egy őrült világban majdnem száz éven keresztül hordozta azt az üzenetet, hogy léteznek – hogy létezhetnek, hogy létezhetnének – épeszű emberek és épeszű világok. Ez a hit, ez a bizalom, ez a szeretet, ez a meggyőződés, ez a remény, ez az üzenet kormányozta őt át egy tébolyult évszázadon, mint valami modern Benyovszky Móricot, akinek meg kellett járnia Szibéria poklát és a fél világot, mígnem Madagaszkár királyaként esett el a sziget szabadságának védelmében. Faludy György, mint ezeregyéjszakás gazdagságú szigetek uralkodója, most sírjába száll, mi pedig azzal a végleges tudással leszünk tanúi ennek, hogy ilyen emberek már soha többé nem fognak születni.
