Mottó

                             (Palágyi Lajos, 1911)

Egy fölöttébb tekintélyes és tekintélyt is igénylő tudós történész,1 a továbbiakban „Szerzőnk” minap megjelent tanulmányának utolsó oldaláról, az Összegezésből idézek bevezető gyanánt. Onnét, ahonnan szerzőnknek is kezdenie kellett volna állításai – bizonyítását! 

„A kavarok nem alakítottak saját önálló törzsszövetséget, hanem a hét magyar törzshöz csatlakoztak, de részben folytatni tudták felkelésükkel induló történetüket. (…) Különállásukat jelezte Kabar/kavar népnevük (…) kazar identitásuk és nyelvük megtartása, saját fejedelmük (Keán Kagán vagy kündü. (…) Vitézségükkel és katonai erejükkel kivívták maguknak a magyar törzsszövetségben az első helyet. Vitatott, hogy ez az első hely katonai segédnépi (elővéd) vagy pedig katonai-politikai szerepkört jelentett-e. Jellemzésük, a konsztantinoszi törzsnévlistán elfoglalt első helyük inkább az utóbbi mellett szól. Történeti jelentőségük elvitathatatlan, katonai, politikai, kulturális és nyelvi hatást gyakoroltak a magyar törzsszövetségre… Amennyiben a forrásainkban a XII. században felbukkanó székelyeket vagy kálizokat a kavarokkal legalább kisebb részben feltételesen azonosíthatjuk (…) az asszimiláció elhúzódhatott a XIII–XIV. századig is.”

Amennyiben a sok ismételgetés miatt nem tartanám unalmasnak éppen az asszimiláció lehetőségével kezdeni, kérdezhetnénk, hogy lehet valakit, hogyan lehet valakiket bárkivel „legalább kisebb részben feltételesen” azonosítani? Esetleg, netán, úgy-ahogy, némileg, valamennyire, hozzávetőlegesen, halovány nyomokban bár, már-már elenyészően azonosítva – nagy horderejű kategorikus megállapításokat tenni???

Szerzőnk óriási és szigorúan szakszerű apparátussal operál, a mintegy 60–70 gépelt oldalnyi szövegben 317 (!) lábjegyzet sűrűsödik, de igen sokuk számos belső jegyzetet, al- és pótjegyzetet, visszautalást, hivatkozást, elhatárolást, megkülönböztetést, tisztázó részletet, rövidítést, záró- és elválasztó jelet szemkápráztató tömegben vonultat fel, helyénvaló az „ezernyi” és „megannyi megkerülhetetlen” kifejezés, csakhogy: Szerzőnk valahányszor összevet, szembesít, egymásnak szegez – csakis véleményt véleménnyel, feltevést feltevéssel, elképzelést elképzeléssel szemben tesz mérlegre, de – sohasem tényeket! Örvendezik, hogy megint csak sikerült valamicskét lefarigcsálni, lerágicsálni „régi dicsőségünkből” és a magyar történelem valamely mozzanatáról, eseményéről, vonásáról részben vagy valamennyire kimutatni, hogy „nem is magyar!” Erősen elhatárolja a kabarokat Árpád bús hadától, de pl. amikor a kérdés katonai részét helyezi az első sorba: bemutatni, megnevezni egyetlen egy kabar fegyvert, taktikai műfogást, stratégiai elvet, hadműveleti szokást, csatakiáltást nem tud idézni. Se ajtó, se ablak, amin át fény vetülhetne „mestereinkre, vezértörzsünkre”, nem elől harcolóinkra, hanem „élenjáróinkra” – csak az a nagy sötétség!? Például, úgynevezett honfoglalósírjainak száma nem nagy,2  igazán nem tellett volna szerzőnknek sok fáradtságába, hogy részletezze, miben különböznek tőlük a kabar/kavar temetkezési szokások? Milyenek a kengyelkarikáik, tarsolylemezeik, bogláraik, násfáik, kösöntyűik?... De – semmi! 

Vagy hadd lássuk a kikerülhetetlen nyelvi hatásokat! Leggyakrabban a kende, azaz kündü szerepel nála, aztán a gyula, meg a besenyő (?) kangar, ilyesmik. Arról azonban, hogy valójában milyen nyelven is beszéltek, ha került valami mondanivalójuk, – erről nem nyerünk tájékoztatást!

Szerzőnktől eltérő felfogású kutatók olyasmiket is mondtak, hogy két nyelvet is használtak: az egyik valami altaji-törökös (kún?), a másik, a chvar, valami iráni, vagy hurrita, náluk a chvar szó – netán részben, vagy valamennyire – a Nap neve lett volna; s ebből fakadó vallásuk miatt nevezték el így őket stb. stb., de szerzőnk azt sem veti fel, melyik nyelvre tanították meg a mi üseműköt? A „türköket”?3 

Szerzőnk nagy szeretettel emlegeti a kündü, szerinte „fejedelem” jelentésű-szót. Ebben az alakjában a szónak – ü-vel – csak egyszeri előfordulásához volt szerencsém: a Retyezát hegységtől északra valamely helyiségben egy kapurácson benézve a Kendeffy család egyik kastélyának falán azt olvashattam, hogy e család a Ghîndu nemzetségből ered, és – slussz!

Termékenyebb fejtegetésre kínálna alkalmat a kende alakváltozat. Szerencsére szerzőnk, olyan nagyon, fel sem figyelt rá, így nem ajándékozott meg ilyen jegyzetekkel: „Tyúkanyó, kend. lásd mf. In. a szobában bent. vö „női méltóság nevek továbbélése krszlmf.” stb. ezzel szemben legalábbis korlátozott méretekben fogható csak el az „Ejmiakő” oppoziciója.” Szerzőnk nem mélyed el a Kend helynevek kérdésében sem, Nagy Kend, Kentelke, Kendilóna, Szarvaskend? Aztán ott vannak a kék-kendek, talán határőr vagy hasonló foglalkozású kis csoport, még Kiss Lajos is foglalkozik velük, ő valamiféle délibábos hőzöngéssel igazán nem vádolható, különben is germanofil.4 

És egyáltalán, hova lettek ezek a kabarok (kavarok)? A Gyula hajdani méltóságnév is az ő emléküket őrizné?... És miért van Gyalu alakja is? Lehetséges, hasonló iskolájú történészeket a történelem tényleges tartalmaként kielégít az „említettség”, az, hogy írták és írnak valamiről, de az olvasót az ilyen kijelentésözön és „kinyilatkoztatás”, „tételes”, kategorikus megállapítás után is öli a kíváncsiság? Akkor hát hol, mikor, meddig, hogyan, miben nyilvánult meg ez a kazár szupremácia, maradt-e belőle valami.

Az olvasó joggal kérdezősködhetne: és akkor most mink mifélék is vagyunk? És hogyhogy eddig nem tudtuk? A valóság az, hogy azért tudhattunk volna egyet-mást, hiszen voltak valaha olyan kutatók is, magyarok és nem magyarok, akik nemcsak az egyetemi épületben a szomszéd folyosóig mentek el, ha utána kellett volna valaminek járni, hanem szomszéd országokig, sőt szomszéd kontinensekig is! A Szavárd és a kavar, kabar, kazár (sőt kabard) és horezmi kérdésekben sokan, „akár a helyszínen is” képesek voltak kutatásokat folytatni; azonban a „kavar szupremácia” hírnökét ez nem érdekli. A régi Horezm legnagyobb tudósát, Tolsztov orosz kutatót egyetlen mondattal lefricskázza a játékasztalról, Jerney, Vámbéry, Almássy, Zichy, Bálint Gábor és a többiek munkássága a néprajz, régészet, antropológia, művészettörténet, vallástörténet terén szóra sem érdemes nála; egyetlen célja csupán: a történelemben a magyar mozzanatot margi-nali-zálni… (Dobrovits Mihály e kérdésben egy évvel korábban megjelent tanulmányában, miután kifejti, hogy a „kazár kapcsolat”, azaz függés még egy jó félszázaddal Árpádék politikai konstrukciója után is érvényesült, legalább hozzáteszi: bár ez valószínűleg csak diplomáciai spanyolfal Bizánc felé.)5

Szerzőnket megfilologizálható levéltári adatok sem érdeklik, ha túlságosan is konkrét tényekre vonatkoznak. Például Desericius, Mária Terézia szorgalmas és lojális történetírója, aki szívós kutatómunkával a Vatikánban felfedezte Julianus barát utazásainak dokumentumait, „amikor azonban Julianus útjának végpontjához ér”, „megjegyzi”, hogy őseink nyomai azonban korántsem itt végződnek! Tovább haladnak kelet felé, az Aral-tó irányába, itt sem állapodnak meg végleg, eljutnak Üzbegisztánba, majd váratlanul visszafordulva délnek, Örményország és Irán határvonalánál elenyésznek. Később ezt az útvonalat, Horezm alapítói vonatkozásában, egyes kutatók ugyanígy vázolták fel. Több történésznek és történelem-népszerűsítő folyóirat-szerkesztőnek kezébe nyomtam a Desericius szöveget, hogy fordítsák le, értelmezzék és közöljék; bizonytalan arckifejezéssel bólogattak és semmi sem lett belőle.6 

Az ennyire „csak-filológus” adat-egybevető történetíró olyan, mint a szakács, aki a prézlis húsból csak a pirított prézliréteget szolgálja fel.

Lehet vagy negyven éve, a Bécsi Magyar Képes Krónika oldalairól készült fénykép-reprodukciókat nézegettem, egy esetleges bútor és viselettörténeti kiadvány előkészítése céljából; feltűnt, hogy a Róbert Károlyt trónján ülve ábrázoló oldalon az uralkodótól jobbra korabeli páncélba öltözött lovagok csoportosulnak, míg a baloldalon jellegzetes „lovasnomád” csoport, mintegy hangsúlyozva az öltözék ellentétét, bő gatyák, süvegek, íjak, szablyák – kik lehetnek? Először a kunokra gondoltam, aztán ama bizonyos jászokra, akiket filiszteusoknak is emlegetnek az okmányok, aztán észrevettem, hogy míg az oldal alját nagyobbrészt a képek alatt latin szöveg tölti ki, addig e „pszeudofiliszteusok” alatt hat kazettában egészen szokatlan írásjelek láthatók: először „tömkeleg”, azaz labirintus-írásnak neveztem el, mert úgy hatnak, mintha a kelta ogamikus írás fonalainak feltekercselt változatai lennének, majd rájöttem, hogy Tolsztov a könyvében több ilyenszerű írásról közöl reprodukciókat. Tehát mégiscsak Horezm, kabarok? Pláné, miután más hazai tárgyon is fedeztem fel ilyen írásszerű „firkákat”. Két cikket is írtam a korabeli Utunkban, leveleket is küldözgettem szakértőknek, ám soha egy vak hang válasz!...

Sohase feledem el, amikor egy valóban nagy tudású professzor orra elé teregettem a reprodukciókat: az arca az óvatos elhatárolódásból mint váltott át rémült döbbenetbe: „Hogy?... hogy mondod: … hogy a Képes Krónikában… a Bécsi, a Bécsi Magyar?... hogy ott? hogy ez ott?” … Többet nem találkoztam vele. Amikor feszegetni kezdtem a lehetséges nyelvtörténeti vonatkozásokat!... Egyelőre, egy Horvát István-idézettel szakítom félbe műkedveléseimet: „Nevesd ki, vessed el, hagyd egészen abba a Velős Nyelvtudományt, azonnal Barom lészen belőled!” A szavakat nem a gólya költötte, s nem is a nyelvészek – és nem mind „kölcsönzés” vagy átvétel útján kerülnek egyik nyelvből a másikba, hanem ősi örökség folytán!7

1Tóth Sándor László: A kavarok (kabarok) katonai és politikai szerepe. Hadtörténelmi Közlemények, 2013. 2. szám különlenyomat, 315–352.

2Jó 30 éve, Éry Kinga régésznő, egy tudományos folyóiratban arról írt: az ún. honfoglalók sírjainak száma nem éri el a várható értékek 1 (egy) százalékát, holott az avarok esetében ez 70! Tíz év múlva megkérdeztem tőle, a szakbírálat milyen megjegyzéseket tett? Semmilyent, felelte. Még tíz év múlva a nyilvánosság előtt kérdeztem Kiszely István véleményét erről: – „Ó! … legyintett, mindig vannak ilyesmik!” … Azóta???

3A közelmúltban a párizsi egyetemen működő Gosztony Kálmán szerint, az Árpád népére használt türk elnevezésnek semmi köze az altáji törökséghez; a kifejezés szumír nyelven azt teszi: kisnép, töredék, néptöredék; valahol létezett nép maradványa. 

4Szerinte pl. a Badacsony-hegy északi oldalának neve, Korgovány, a népinémet „gar ka Wan” – „egyáltalán nem is bor”, mivel északos oldal, sem a szláv Gorkova, kesernyés szó, sem az Orgovány, Korhány stb. határnevek és terepminőségek nem jutnak eszébe róla!

5Dobrovits Mihály A kazár kapcsolat Bíborbanszületett Konstantin-os magyarokról szóló fejezetében, Magyar Vallástudományi Társaság Bpest. 2012. Különlenyomat

6Egyszer egy akadémiai nagyságnak félénken megjegyeztem: Lehet, nemcsak a Zala megyei Kerka folyó neve, hanem több más helynév, sőt közhasználatú szavunk is egyezik az óelámi nyelv egyes szavaival, és hogy az Irak és Irán határán lévő Khozisztán akár az első Etelköznek is elmegy … de abban a pillanatban megszakította velem az ismeretséget!

7Százegyedszer is el kell ismételnünk, a Horvát Istvánnak tulajdonított hülyéskedések ellenfeleitől származnak. Csak két valóságos tévedése jut most eszembe, de ezeket ő is csak „kölcsönözte”. 1. Hogy a deutsch népnév a deutisch „mutogató” jelentésű szóból jönne. 2. Hogy a szláv népnév eredeti jelentése dicsőséges, illetve mások értelmezésében dicsekedő, mivel a szlávok nemzeti alaptulajdonsága a dicsekvés – viszont ezt egy nyelvészkedő lengyel herceg jelentette ki. És amiről ma eszünkbe jut, hogy „Kolumbusz szlovák ágyúkkal foglalta el Ámérikát…”