Mi a közös Grazban, Lipcsében, Mainzban, Pármában, Budapestben vagy épp Kolozsvárban? Mind a hat város Európában van, s mind a hat város egy-egy demokrácia része, mi több, mindenik településen bemutatták Bodó Viktor legújabb előadását, a Social Errort. Nemzetközi projektről lévén szó, a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében magyarországi (a Szputnyik Hajózási Társaság tagjai) és kolozsvári színészek együtt léptek fel, s az alkotók elmondása szerint, magát a produkciót is „kolozsváriasították”. S hogy kellett-e különösebben az új helyszínre szabni az előadást, vagy az abban megfogalmazottak örök érvényű (esetleg már-már a közhelyesség határát súroló) problémák, azt ki-ki döntse el maga.

Uniformisba öltözött színészek lepik el az üres színpadot, melynek végében néhány sorba állított szék, azokon túl pedig hangszerek állnak. A kezdeti összevisszaságban láthatjuk, amint a színpadon lévők megismerkednek egymással, majd megpróbálják eldönteni, hogyan is kezdjék az előadást, miként érkezzenek be a térbe, s hogyan induljon útjára a produkció. Az eleinte még csak ötletelgetésnek ható beszélgetés csakhamar veszekedésbe, majd teljes káoszba csap át, a színészek le-föl futkároznak a színpadon és a nézőtéren, miközben nem szerepeket, hanem úgy tűnt, saját személyiségüket adják: ki hangosabb, idegesebb, ki beletörődöttebb és nyugodtabb. A zűrzavarnak a „Nagy Testvér” vet véget, a géphang, mely a kivetített feliratokat mondja. „Ebből elég!” – hangzik az utasítás, és innentől kezdve nincs megállás, a hangnak engedelmeskedni kell.

Különös, a valóság-show-k világára emlékeztető játékba kezdenek a színészek, akik először saját számot kapnak (elvesztve neveiket), majd felhúzva munkásruhájukat, a láthatatlan hatalom kiszolgálóivá válnak. A szereplők látszólag uniformizálódnak, az előadás során mégis megtartják egyéniségüket, így például egy közös koreográfia értelmetlen ismételgetésekor az egyik színész mintha nem tudná, vagy nem akarná tudni a betanult mozdulatsort, és a játékon kívül marad. Erre – vagyis a tömegtől való elkülönbözésre – az előadás során több példa is került, így amikor találomra kivégeznek néhány szereplőt, közelről (filmezve és az élő képet kivetítve) láthatjuk a színészek arcát, akik mind másképp reagálnak szorult helyzetükre.

Dicséretes az a technikai bravúr, mellyel a bejátszott kisfilmeket vagy a színpadon történő események élő képeit kivetítik. A jelenetek szinte mindegyikében a színpadon van egy operatőr is, aki végigfilmezi a történéseket. Így a színészi játékot nem csak a maga színpadi valóságában láthatjuk, hanem elemelve (és nem utolsó sorban felnagyítva), vetített képként is szemlélhetjük. A videóbejátszások általában az értelmetlen emberi agressziót vagy az államhatalom durva megnyilvánulásait tematizálják. Láthatunk egymásnak esett focidrukkereket, menetelő katonákat, de épp éhező afrikai gyerekeket is, melyek bár önmagukban megrendítőek, egy előadás keretei között mégis közhelyessé válhatnak. Épp ezért hatott üdítően, hogy e képsorokat a színészek aktualizálták, s a szurkolók harcát maivá tették: Kolozsvár két, ellenséges szurkolóbrigádját (a CFR és az U-Cluj szimpatizánsait) elevenítették fel azokban a rigmusokban és szidalmakban, melyeket e két tábor egymás heccelésére skandálni szokott. A színészek igen csak népes száma miatt, ezek a jelenetek valóban hatni tudtak, hiszen felidézték azt az értelmetlenül agresszív tömeget, mely olykor-olykor félelemben tartja Kolozsvár utcáit.

A színészek játékát az egymást követő instrukciók határozzák meg: a géphang sorra ad utasításokat (románul és magyarul) arra vonatkozóan, hogy a színpadi alakoknak milyen feladatokat kell elvégezniük. Nem kereshetünk különösebb logikát az utasítások egymásutániságában, ám mégis meglepve fogadjuk, mikor az ismeretlen (?) hatalom arra szólítja fel a színészeket, hogy csináljanak valami „jót” a nézőknek. A nézőtéri fények ekkor felmennek (ahogy arra több példa is akad az előadás során), s a színészek kis idő után elindulnak a széksorok között. Nőkre vadásznak, hiszen céljuk minél több hölgyet a színpadra invitálni. Nem erőszakosak, de kitartóak azokkal szemben, akik vonakodnak fellépni a világot jelentő deszkákra. A procedúra több percet is igénybe vesz, ezalatt pedig elgondolkodhatunk, hogy az ilyen fajta interakció mennyire etikus, s talán e kérdés eldöntése a nézőtől függ: ki az, aki elfogadja, hogy egyszer csak aktív résztvevőjévé válik az előadásnak, s ki az, akit zavar, ha a színész „betolakodik” személyes terébe. Kényes probléma ez, melyet csak ritka esetekben látunk jól megoldani, s az olykor igencsak hosszadalmas győzködéseket figyelve azt hiszem, ezt a feladatot Bodó Viktornak és aktuálisan összeverbuvált társulatának sem sikerült maradéktalanul teljesítenie. Végül azonban a nézőtér női tagjai megtöltik a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadát, akiket mi, férfi nézők, állva tapsoltunk meg, hiszen ezt kérték tőlünk a színészek.

Az egymás után következő jelenetek nem valami jól meghatározható rendszer szerint folynak, mégis van valami, ami összeköti az egyes részeket: ez pedig az a kérdés, melyre az előadás végén választ is kapunk, vagyis a végig ott motoszkáló talány, hogy ki lesz a nyertese e kegyetlen, színpadi valóságshownak. Mert kétségtelenül kegyetlen látni az emberi kapcsolatok kiüresedését, mikor a géphang utasítására kezdenek közösülni a szereplők (persze csak mímelve, leengedett függöny mögött), vagy amikor egy közös táncból, bármiféle indoklás nélkül, kizárnak egy szereplőt. S hogy mindez mégis elviselhető legyen, ezért az egész előadás alapja egy kifinomult, iróniától sem mentes humor. Ez adja azt a fajta könnyedséget, melytől szerethetőek lesznek az egyes karakterek, ez teszi pörgőssé a sokszor improvizatív elemekből összeálló előadást.

Amikor azt gondolnánk, hogy nincs hová fokozni a láthatatlan hatalom által adott utasításokat, a különböző parancsok egyre gyorsabban követik egymást, melyeket a színészek már képtelenek teljesíteni. A néző számára egyszerre csak világossá válik, hogy az államgépben rohad valami, s akkor válik mindez igazán egyértelművé, mikor az addig kizárólag utasításokat adó ismeretlen hang  szaggatottan, akadozva kezd beszélni, majd a vásznon megjelenik a vetített felirat: Social Error. Valami végérvényesen elromlott abban a bizonyos államgépben, s talán a társadalomban is találhatunk hibát. Reménykedhetünk hát abban, hogy egy ilyen reality show-ban van nyertes? Igen. Az előadás legvégén kiderül, a játékot az állam nyerte, de fel a fejjel, kedves néző, mert csakhamar jön a mindent megmentő (szintén vetített) felirat, tudniillik: az állam mi magunk vagyunk. Hatásos záróképe ez az előadásnak, mely társadalmi felelősségvállalásra, toleranciára és kritikai gondolkodásra inti nézőit. Szerencsére a produkció szövete laza, könnyen fogyasztható elemekből tevődik össze, s a színészek improvizatív készsége és játékossága feledteti a helyenként közhelyekbe átcsapó jeleneteket. Így tehát hiába mindennemű társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság, amíg a színház ilyen frissességgel képes problémáinkról beszélni, minden error kijavítható.