A kötet borítójának „utasításait” követve: megállni a pályalezárást jelző tiltótáblánál és kitekinteni egy szokatlan nézőpontból a még így is ismerős tájra. Így jártam Sántha Attila Razglednicák című kötetével, amelyben a versek nem szokványosak, mégis ismerős történeteket, magatartásokat, reakciókat mesélnek el. A szövegek ugyanúgy otthonosak, mint a hűtőtorony látványa a rozsdás sínek hátterében.

A kötet két versciklusában kétféle hang szólal meg. A Razglednicák munkatáborból író beszélője, mint később kiderül, A szükségét végző falu lírai énjének nagyapjaként azonosítható be. Nagy a kísértés, hogy elbeszélőt írjak lírai én helyett, hiszen a versek sokszor csak formailag versek, legtöbbször történetek rejtőznek a szakaszokká tördelt sorok mögött. Még olyankor is, amikor egy-egy verset intertextuális utalások kötnek a lírai hagyományhoz. 

Radnótit nem csak a címmel idézi meg a kötet, hanem a képalkotási technikájával is. Az Első razglednica megszemélyesítése – „Suhan velem a gondos ősz” – ugyanúgy a környezetben láttatja a cselekvés lehetőségét és nem az emberben, mint Radnóti első razglednicájában „az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad” sor, itt azonban a kedves már nem tudja az állandóságot jelenteni a lírai énnek, és épp ezért tragikus „banális” változása. A Negyedik razglednicában a „Barnasága hogy milyen volt” sor némileg ironikusan játszik rá a gyakran idézett Juhász Gyula-versre, amikor nemcsak a fordított mondatszerkezetével, hanem a szerelem leértékelése révén is éles ellentétet teremt a megidézett szöveggel: „találkoztam kiskedden egy lánnyal,/munkára küldtek vele,/s aztán igen megkívántam. // Barnasága hogy milyen volt, / csak én tudom s az állam...” Az első ciklusban felsejlenek József Attila-sorok, Ady-verscímek, Dsida Jenő-vershelyzetek – a Nagycsütörtökre emlékeztető várakozás a Második razglednicában: „Mielőtt elértem volna hazám,/ az Isten háta mögött […]/ évekre megálltam” –, egy furfangos szójáték még az Isteni színjátékot is megidézi az egyik versben: „Túl az ember féletén”. A lírai utalások ellenére a ciklus versei az arhangelszki munkatábor mindennapjainak történetét mesélik el: a néha szó szerinti, néha metaforikus távolság okozta hiányt, a honvágyat, a szeretett nő hiányát vagy a hiánypótló olcsó szerelmeket. A versek erőssége, hogy a konkrét helyzeteken túl is érvényesek a munkatáborban tapasztalt helyzetek, érzések, magatartások. Az apai nagyapa hangja mellett megjelenik egy munkatáboron túlmutató hang is, ami lehetővé teszi a ciklus areferenciális olvasatát.

A kötet második ciklusa, A szükségét végző falu még jobban közelít az epikához, mint a Razglednicák. A prózaversek olvashatók családtörténetként, mikrotörténelemként, vagy akár az oral history műfajához is köthetjük a szövegeket. Az epikus szálat a kronológia – az apától eljutunk a dédszülőkig – és a családtörténetét felidéző lírai én szolgáltatják. A versek egy-egy családtagon keresztül mesélnek el élethelyzeteket, reakciókat, érzelmeket, így a ciklus versei családfát rajzolnak visszamenőleg a 19. század végéig. 

A boldogságkeresés és a múltbanézés közötti párhuzamot a ciklus első szövege teremti meg, Kós Károly legszebb élete címmel, amiben az elbeszélő „lemerül”  gyermekkorába, és ott meg is talál valamiféle boldogságot a kollektivizálás, a szegénység és minden ezzel járó szörnyűség ellenére. A múlt és a boldogság párhuzamára reflektál is az írás végén, megteremtve ezzel a ciklus egészére vonatkozó elbeszélői pozíciót: „Az is lehet, hogy csak a megszépítő messzeség ködén keresztül látszik ma oly szépnek minden, ami akkor történt, egyáltalán nem volt soha másról szó, mint a hétköznapok normalitásáról.” A versekben sokszor a történelmi valóság brutalitása és az imént említett normalitás feszül egymásnak, lélegzetnyi szünetet sem hagyva az olvasónak a váltáshoz.

Az egyes történetek hatása a vers tömörebb, kihagyásos szerkezetéből adódóan is sokkal nagyobb, mintha prózában lennének elmesélve. A Rákosijános nagyapám című versben a sűrített tempóból adódóan két magasfeszültségű pont is létrejön, az első, amikor a nagyapa hadteste a második világháború végén hazafele tart: „Nyilasok fogták el,/ a csapatból kiállítottak egyet,/ fejéhez fogták a pisztolyt,/ lője le elrettentésül kiszemelt nagyapámat./ Lelőtte.” Majd két szakasszal tovább: „Évekre rá Bardócz Béla bá/ a kocsmában sírva mesélte,/ mennyire fájt neki, hogy/ ötgyermekes apát kellett lelőnie.” Egy generációval korábban az első világháború teremt hasonló helyzetet. A Rákosizsigmond dédapám című versben a kihagyás okozta reakciótlanság vágja mellbe az olvasót: „Dénes fiával együtt vonult be,/ és ordította, kutya Szerbia,/ majd ’16-ban, mikor az oláhok betörtek,/ János fiát is utánavitték.// Látta, amint Dénes fennakad/ egy szögesdróton s lekaszabolják,/ aztán hazajött.” A következő szakasz ugyanebben az objektív hangnemben írja le a dédapa öngyilkosságát, az olvasóra bízva az ok és okozat összekapcsolását: „Pár évre rá felvette legjobb harisnyáját,/ egész nap fát húzatott az erdőn,/ legyen télire, majd kimelegedve/ otthon a jéghideg vízbe beleült.// Harmadnapon meghala, majd eltemették”. Az apostoli hitvallás sorainak elferdített és felcserélt változata kihangsúlyozza, hogy a dédapa esetében a harmadnap nem a feltámadást jelenti, mint az eredeti szövegben, hanem csak a halált. 

A történelem hangsúlyos a család történetében, hiszen szinte mindegyik családtag áldozatává válik az éppen aktuális történelmi helyzetnek, azonban mégsem a nagy történelmi események állnak az előtérben, hanem ezek családi vonatkozásai, az egyéni sorsok. A Márta című versben az orosz megszállás idején a lírai én nagyanyja száll szembe az orosz katonákkal, akik, miután elvették utolsó bödön zsírját is, férje pergősszekerét is el akarják venni: „Hol a kötőrúd? – szólt, illetve mutogatta./ Nincs, megettem – válaszolt/ szikrázó szemekkel nagyanyám.// Dáváj kötőrúd – kiáltotta oroszul Szergej,/ s felsorakoztatta a fal mellé/ Annát, Etit, Saroltát, Lujzit/ és a legkisebb Árpit, majd/ nagyanyámra fogta a Kalasnyikovot.” Miután mégsem lövik le őket, az élet megy tovább a szokásos objektív nézőpontból bemutatva: „Márta pedig ottmaradt étel nélkül és öt gyermekkel, kész csoda, hogy kiteleltek, és Jánosra is sokszor haragudott, hogy nem jön segíteni, pedig azt ígérte, sosem hagyja el.” A látszólag asszonyi zsémbeskedésnek tűnő reakció valójában egy abszurd emberi helyzet megélése, hiszen a Rákosijános nagyapám című versből már tudjuk, hogy Márta férjét „elrettentésül” lelövetik az egyik falustársával, és így a férje hiánya miatt érzett harag valójában a halállal vagy a történelmi helyzettel szembeni tehetetlenség haragja. 

A szereplők világa az objektív elbeszélői hang hatására szinte érzelemmentesnek tűnik, azonban egy-egy helyzet mögött tragédiák játszódnak. A Lukácsmária dédanyám című versben Mária kénytelen vasárnap sütni, mert „az ukáz szombaton jött, s nem volt elég kenyere, hogy fiát és férjét felcsomagolja.” Az egész versben látszólag az a baj, hogy a dédanya vasárnap dolgozik, de valójában egy feleség és anya tragikus sorsa rajzolódik ki a háttérben, aki férje és fiai halálát próbálja feldolgozni a maga módján: „»Fiam, megvert engem az Isten,/ hogy vasárnap dolgoztam«,/ mondogatta, szögesdróton felakadt fiát/ miszlikbe aprították.// Csak ’54-ben halt meg,/ rá harminc évre, hogy urát eltemette,/ és másik fiát is hiába várta ’44-ből,/ mert Kecskemétnél/ a holttestét felakasztották.” 

A kötet szokatlan nézőpontból elmondott családi/háborús történetek gyűjteménye. Olyan, mintha az olvasó családi albumot lapozgatna és közben szinte észrevétlenül szembesül a 20. század történelmével. Nem hiába lett a kötet címe Razglednicák – képeslapok. Oravecz Imre a Halászóember (1998) című kötetében hasonló hangnemben, szintén prózaversekben írja meg szülőfaluja és az Árvai család történetét a kollektivizálás ideje alatt. A versekből regénytrilógia készül, már két kötete megjelent. Kíváncsi vagyok, Sántha Attila esetében lesz-e folytatása ennek az érdekes kísérletnek.