– Egyenes következménye nem, mert az ötvenes évek elején kiéleződött az osztályharc, aminek eredményeként kizártak a Kommunista Ifjúsági Szövetségből. Párttag nem voltam és a KISZ-be szintén nem léptem be, de tagja voltam a Demokrata Diákszövetségnek. Ez egyesült az Ifjúmunkás Szövetséggel, az utóbbi a KISZ-szel, és onnan ki is zártak. A szerkesztőségben megsúgták, hogy rettentően sajnálják, de nem dolgozhatok tovább, még álnéven sem. Ez ’49-ben volt. Én írtam tovább az írásaimat, az Utunknak is küldözgettem őket – és oda felvettek. Az első főszerkesztőm irodalmi lapnál Gaál Gábor volt, igaz, rövid ideig. Az Utunknál nem tekintették problémának  kizárásomat, kispolgári származásomat, a Németországban töltött éveket. Az oktatási reform következményeként engedélyezték, hogy néhány diák a tizenegyedik osztály végén, egy nyáron elvégzett tanfolyam után érettségizhessen, de ehhez el kellett érni egy bizonyos tanulmányi küszöböt. Ennek komoly akadályai voltak, mert délután dolgoztam, és nem lehetett azt mondani, hogy kiváló matematikus vagy fizikus lettem volna. De szerencsém volt. Akkor hirdették meg először a tantárgyversenyeket, óriási felhajtással. Az akkori iskolaigazgatómnak felajánlottam, hogy megnyerem az iskola számára az irodalmi tantárgyverseny nemzetiségi részét, ő pedig gondoskodik arról, hogy a reál tantárgyakból is leérettségizzek. Ez így is történt. Így kerültem Kolozsvárra és lettem ’51-ben az Utunk munkatársa. Az irodalmi rovathoz kerültem, és rövidesen irodalomkritikai cikkeket írhattam.

– Akkor nem ez számított. Emberhiány volt, én pedig aránylag gyorsan és frissen tudtam írni. A gyakorlat, amit a filmkritikával szereztem, utólag nagyon jól kamatozott. Emiatt az Utunk szerkesztősége többször is közbeavatkozott értem, egészen ’52-ig. Akkor jött egy „harc a jobboldal ellen” címen zajló program, amelynek következményeként kitettek a szerkesztőségből. De három nap múlva visszahívtak. Az egyetemre pedig egy hét múlva. Mert olyan emberekkel dolgoztam, akik számára döntően fontos volt, hogy az ember mit tudott produkálni. A káderügyek rendkívül áttételesek és bonyolultak voltak. Amikor az Utunknál dolgoztam, érkeztek Vásárhelyről véleményezések a származásomat illetően, amelyekben követelték, hogy innen is tegyenek ki. De amikor jött a Magyar Autonóm Tartomány és azon belül létrehozták az Igaz Szó című folyóiratot, behívtak a pártbizottsághoz és közölték: abszolút illetlennek tartják, hogy vásárhelyi létemre Kolozsváron dolgozom. Ugyanazok az emberek, akik előzőleg minden rosszat elmondtak rólam, ha szükség volt az új szerkesztőségben munkatársra, hívtak. Az Igaz Szó két új szerkesztője Hajdu Győző és Kovács György volt. Hajdu értett ehhez valamelyest, Kovács azonban soha nem szerkesztett irodalmi lapot. Ekképpen lettünk hárman, majd jött Székely János is, akit szintén ki akartak nyírni mindenhonnan, és mindent rásóztak, amit csak lehetett. De Székely János, azonkívül, hogy rendkívüli tehetség volt, tudott dolgozni. És ez nem mondható el mindenkiről, aki szerkesztőségbe kerül, arról nem is beszélve, hogy annak idején káderalapon vettek fel rengeteg embert. Olyanokat, akinek kitűnő volt a káderlapjuk, csak éppen az ábécé írása körül akadtak velük problémák. Mindez ’56 januárjában történt. Lakást ígértek nekünk és jó munkakörülményeket, így hazajöttünk Kolozsvárról: velem tartott Oláh Tibor és Nagy Pál. Utánunk érkezett Székely János. 

– Székely Jánossal együtt végeztük az egyetemet. Kitűnően felkészült és nagyon tehetséges költő volt, akit én nagyon kedveltem. És nehéz ember, akivel bizonyos dolgokban nem volt könnyű zöldágra vergődni. Megbízható, szorgalmas, jó ítélőképességű ember volt, egyetlen kérdésben volt köztünk némi ellentét: ő a hagyományosabb versformát és -világot vallotta magáénak, amiben egészen kiváló volt. De akkor, a hatvanas évek elején már kezdtek jelentkezni egy új, kivételesen tehetséges költőnemzedék tagjai, akik versvilágban, képvilágban, a vers egész formai fegyvertárában már mást is jelentettek, és ez Jancsihoz nem állt olyan közel. Megállapodtunk abban, hogy ha ilyen versek érkeznek, akkor azokat közlés előtt mindig megbeszéljük. Utánam pedig olyan emberek voltak a lapnál, mint Markó Béla, aki ugyancsak nagyszerű költő volt – Jancsi ezután mindezt vele beszélte meg. Nem volt vaskalapos, nem zárkózott el az újdonságtól.  

  

– Az egyszerűség kedvéért maradjunk a színháznál. ’67-ben kerültem oda, akkor, amikor az egész szellemi életet szembetűnő nyitás jellemezte. Tágult a világ, sokkal könnyebben lehetett az irodalomban, művészetben valamit tenni, mint előzőleg. Az irodalom és művészet, bármennyire is sikerült erről megfeledkezni, végső fokon állandó jellegű szabadságharc. Bármilyen időszakban, mindig akadnak olyan akadályok, gátak, előítéletektől az autokrata parancsolatokig, amelyek a művészetet vissza akarják fogni. A színháznál mindez különösen bonyolult, ott egy gépezetről van szó, egy üzemről, gazdasági feltételekkel és egyebekkel, azon lehetőséggel együtt, hogy közvetlenül ellenőrizzék a tevékenységét. És azonnali visszhang is születik egy bemutató után. Vásárhelyen, a feltételek között, voltak jó dolgok is. Például az, hogy a színháznak volt tekintélye, igaz, ez az utolsó években nagyon megromlott. A két társulat között azonban feszültség uralkodott. Meg kellett találni az utat, amelyen a két tagozat együttműködhetett. Ezt nem lehetett elmondani, mert akkor rögtön szeparatizmussal vádoltak volna. A két társulat igencsak különbözött egymástól. A ’60-as-’70-es években a magyar társulat ide volt kötve, nem lehetett innen elmenni, csak Temesvárra avagy Szatmárra, ennek pedig nem volt értelme. A román tagozatra jöttek a végzettek a színművészetiről, és még a személyazonosságijukat sem akarták itt kiváltani, mert csak az érdekelte őket, hogy mikor lehet visszamenni Bukarestbe. Ezért nekik egy olyan repertoárt kellett kialakítani, amelynek az előadásaiban szívesen vesznek részt. Ők ráadásul többet ismertek a modern színházi világból, mert Bukarestbe jártak már akkor is vendégszerepelni külföldi társulatok. Volt egy öt-hat emberből álló társaság, akik aszerint jártak városról városra, hogy hol létesítettek román tagozatot. Az a szerencsétlen pedig, aki az adott színházat megalapította és felvette őket, nagyon rövid időn belül megtapasztalhatta, hogy a képességeik szerények. A román tagozat esetében a fiatalokra kellett alapozni, a magyar társulatnál pedig az állandóságra. Abban, hogy ezt ki tudtuk dolgozni, alapszerepe volt Harag Gyurinak. Az Igaz Szóban, valamint a tartományi írószövetségben végzett munkám miatt nemigen szóltak bele fentről a színház vezetésébe. Nem akartak olyan darabot rám erőszakolni, amelyet nem kívántam színpadra vinni. Nyilván nem engedték volna, hogy mondjuk Nyirő egyik darabját játsszuk, de tudtam, hogy meddig lehet elmenni. Miután átvettem a színház vezetését, első ősbemutatónk Örkény Tótékja volt. Ráadásul az első olyan mű, amelyet – az engedélyezés előtt – nem fordítottak le románra. Azelőtt ez abszolút kötelező volt. Kovács György vállalta a megrendezését, aki szintén nehéz embernek számított, de kitűnő színészként Kolozsvártól Bukarestig a színházi világ kedvence volt. Ő vállalta a garanciát a darabért, a minisztériumból pedig nem vontak kérdőre minket. Szokás szerint a bemutatóra jött el a protokollközönség, de a Tóték premierje alatt valamilyen pártbizottsági ülés zajlott, ezért csak a következő előadást látták. Eljött viszont a megyei első titkár kabinetfőnöknője, akinek a férje az Állambiztonság helyi helyettes főnöke volt. Ő felháborodott a szövegen. Másnap kérték a román fordítást, én pedig mondtam, hogy nincsen. Kitört a balhé. A színház irodalmi titkárát, Fodor Zénót és irodalmi referensét, Guga Romulust előszedték, hogy fordítsa le azokat a részeket, amelyeket problémásnak találtak. Óriási botrány lett az egészből, de a bemutató már megtörtént. A szerző itt volt. A közönség vastapsa 15-20 percen keresztül tartott. És utána ki kellett vágni egy csomó részt a szövegből. Ki is vágtuk arra az estére, amikor jött a protokollközönség, utána pedig egyenként visszatettük őket. De ezen kívül nem volt különösebb probléma – ügyeltem arra, hogy a legjobb román rendezők is eljöjjenek Vásárhelyre, akik vállalták is azt, amit csináltak, volt tekintélyük.       

– Ugorjunk a bukaresti évekre. Ott az Előre szerkesztőségében dolgozott, majd A Hét főszerkesztő-helyettese lett. Miért költözött el Marosvásárhelyről?

– Több ok miatt. Az egyik az, hogy amikor otthagytam a színházat, azt a helyi pártbizottság rendkívül rossz néven vette. Akkoriban nem volt szokás lemondani – az embert leváltották, kidobták, áthelyezték. Én pedig lemondtam. A másik, hogy akkor kezdődött egy káderharc, ráadásul Vásárhely az országos nyitás időszakában beszűkült. A korlátoltság, szürkeség, a dogmatikus megközelítés nagyon eluralkodott. Ceauşescu a hatvanas évek végén a csehszlovákiai események következményeként értelmiségi körök támogatását kereste. Emiatt Bukarestbe jött néhány olyan ember – a pártvezetésbe is, de főleg a második körbe –, akik sokkal nyitottabbak voltak. Ez is felkeltette az érdeklődésemet. Itt olyan begyepesedettség uralkodott, hogy például az egyik színházi előadásunkban volt egy nyitott vécéajtó, ami jókora botrányt keltett: erkölcsileg nem volt megfelelő. Ez is szerepet játszott a döntésemben. És történt még egy dolog, ami nagyon megbotránkoztatott. Azt akartam, hogy a két társulatnak külön vezetője legyen. Ilyen itt azelőtt nem volt, de utánaérdeklődtem és megengedték. Így a magyar tagozat rendezője Harag György lett, a románé Anatole Constantin, aki nagyszerű színész és rendező volt, tökéletesen beszélt magyarul, a magyar társulat előadásaiban is játszott. Egy dolgot nem gondoltam végig, de ha végiggondoltam volna, akkor is így csinálom: hogy mindketten zsidók voltak. Emiatt a színházon belül és azon kívül is támadássorozat indult, és a pártbizottság, ahelyett, hogy megértette volna, hogy ez a színház jövőjét szolgálja, megróvott engem, mondván, állítólagos politikai érzékem csődöt mondott. Harag, aki minden normális elgondolás szerint a megfelelő ember lett volna, elment innen Kolozsvárra, Szatmárra, Anatole pedig Izraelben lett színházigazgató. 

Mindezek mellett Bukarestben különböző tárgyalások útján sikerült elérni, hogy néhány, a magyarság szempontjából igen fontos kérdés közeledjék a megoldáshoz. Ezek közül az egyik a Kriterion könyvkiadó, a másik A Hét című hetilap létrehozása volt, és ígéretet tettek arra, hogy a művelődésügyi, illetve oktatásügyi minisztérium vezetésében helyet biztosítanak magyaroknak is. Ehhez a két minisztériumhoz ragaszkodtunk. Volt egy tárgyalás ’68 nyarán, amelynek eredményeként Bukarestben nagy nyitás történt, szükség volt magyarokra. Én helyettesítőként kerültem az Előréhez, de csak addig voltam ott, ameddig A Hetet megalapítottuk. Onnan, egy év elteltével át kellett mennem a művelődési és nevelési tanácshoz, ahol a nemzetiségi ügyekkel foglalkoztam. Ez négy évig tartott, míg ’75-ben megjelent egy rendelkezés, hogy a szabványos művelődésügyi minisztériumként működő tanácsot szervezési szempontból át kell alakítani. Nekem felajánlották az államtitkári pozíciót, azzal a feltétellel, hogy hagyjam ott a nemzetiségi igazgatóságot. Ekkor lemondtam. Attól kezdődően 1989 végéig mindent visszautasítottam, semmilyen vezetői állást nem foglaltam el, A Hetet szerkesztettem.

– Utána csak az irodalommal foglalkoztam. ’75 után visszavonultam, a szerkesztőségben dolgoztam, korrektúráztam és készítettem a televíziónak egy Sokszemközt című műsort, amelynek egészen nagy visszhangja volt. Azt aztán leszerelték alólam, azután csak írtam. ’98-ban kerültem vissza a televízióhoz, de ilyen műsort többé már nem készítettem. A nyolcvanas években már nagyon nehézzé vált minden. A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának – ami egészében egy sóhivatal volt – egy időnként összehívott bürójában még elő lehetett segíteni bizonyos dolgok megvalósulását. Egészen ’84-ig, amikor egyszerre öt embert hagytak ki onnan: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Bodor Pált, Gálfalvi Zsoltot és Király Károlyt. Ezzel ez is befejezte a működését. A Sokszemközt című portrésorozat utolsó adásában Fodor Sándor íróval, jó barátommal beszélgettem. Volt egy megállapodásom a televízió vezetőségével, hogy a megkérdezésem nélkül az én műsoromba semmilyen belenyúlás nincsen. Az adás vetítésekor vettem észre, hogy egy mondat hiányzik. Fodor Sanyival arról beszélgettünk, hogy sokat járkálunk Kolozsváron, sétálunk, közben telik az idő, öregszünk és egyre többet járunk a Házsongárdba, ahol a volt barátainkkal együtt gondolkozunk az elmúlás és a megmaradás kérdéseiről. És a megmaradást kivágták. A pitiáner hülyeség példája ez, mert ebből tényleg nem lett volna semmi baj.  Akkor abbahagytam ezt is.

– Akárhol is dolgoztam, a mércém mindig az volt, hogy ott kell valamit tenni, ott kell maradni, ahol valami hasznosat és jót lehet csinálni – olyat, ami a közösségnek is jó, és ami után én is úgy érzem, hogy elértem valamit. Hogy megnyugtassam magam, egyebek között azért, mert a különböző munkahelyeken nagyon sokszor kellett kompromisszumokat is kötni. Én az ésszerű és értelmes kompromisszumok híve vagyok, de voltak olyan, kényszerűségből hozott döntések, amelyeket sajnáltam. Ahhoz, hogy jól tudjak dolgozni, meg kellett tanulni beszélni az emberekkel. Tudni kellett, hogy kit, mivel, hogyan lehet meggyőzni, befolyásolni, és főleg meg kellett tanulni értelmesen és hasznosan vitatkozni. Nem szónoklatokkal és frázisokkal, hanem olyan érvekkel, amelyek hatnak a másikra. Én mindig a párbeszédet részesítettem előnyben. Volt bennem egy tudatos igyekezet arra, hogy ezt a beszédmódot megtanuljam, gyakoroljam. Ugyanakkor mindig nagyon érdekeltek a különböző emberi magatartások, emberi viszonyrendszerek, mentalitások, és ezekre mindig igyekeztem odafigyelni. Levontam belőlük a következtetéseket, amelyeket megpróbáltam hasznosítani. Ekképpen ki tudtam alakítani egy olyan diplomáciai megközelítésmódot, amely időnként hatásosnak bizonyult. A Romániai Írók Szövetsége vezetőtanácsának voltam a tagja több mint harminc éven keresztül, több mint tíz éven át pedig vezetőségi tag. A vezetőtanácsban voltunk öten-haton magyarok. Az elnökségben én voltam egyedül. Ott aztán különösképpen meg lehetett tanulni ezt a beszédmódot. Furcsa dolog, de a román kollégák körében – ha érezték, hogy az ember ura annak, amit mond, és tudja, mit beszél – el lehetett érni teljesen váratlan eredményeket is. És ha egy kis humorérzék is volt az emberben, akkor különösképpen. Ez nem egy megfoghatatlan tulajdonság. Tanulni, olvasni és gondolkozni kell. Nagyon fontos mindent meggondolni, az összefüggéseket, értelmes megoldásokat keresni, az indulatok helyett a racionális érveket kialakítani. Goethének van egy mondása, amit Bánffy Miklós is átvett tőle, miszerint az emberek annyi mindentől félnek. Félnek a szegénységtől, az éhségtől, a betegségtől, a másik embertől, a háborútól, az égzengéstől. Egy dologtól nem félnek, amitől a leginkább kéne félniük: az emberi butaságtól. A legtöbb bajt és legtöbb tragédiát az okozza. Vallom, hogy ez valóban így van. Széchenyi írásain végigvonul, hogy ezt is megcsináljuk, azt is megcsináljuk, de amíg a közértelmességnek – ezt a szót ő találta ki – a szintje olyan, mint az akkori Magyarországon volt, addig nagy dolgokat nem lehet megoldani. Nos, ezzel a közértelmességi szinttel van nekem bajom ma is, nyolcvan éves koromban.  

 

Irodalomkritikus, szerkesztő. Marosvásárhelyen született 1933. november 30-án. Középiskoláit szülővárosában végezte (1951). A Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalomtanári diplomát szerzett (1955). 1951-től kezdve – egyetemi tanulmányaival párhuzamosan – az Utunk szerkesztőségében dolgozott, majd 1956-tól az Igaz Szó belső munkatársa, 1962-től főszerkesztő-helyettese. Egyidejűleg 1967 és 1969 között a marosvásárhelyi Állami Magyar Színház igazgatója. 1969-ben Bukarestbe költözik, ahol előbb az Előre, 1970–71-ben A Hét főszerkesztő-helyettese; 1971 és 1975 között a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács nemzetiségi igazgatóságának vezetője, 1975-től 1990-ig A Hét főmunkatársa. 1991-ben az újraalakult Romániai Magyar Pen Klub elnökévé választották. Jelenleg Marosvásárhelyen él.