„In dem stumpfen, schwindenden

Licht

konnte ich kaum noch erkennen,

wo der Berg endete und wo 

der Himmel anfing.”

(Falfelirat – Marburg, Enge Gasse)

– Marburgba… hát elment az esze? Kár volna magának odamenni, egy ilyen szakmát megtanulni. Végül is mit akar? Külföldieknek magyarázni a szavak értelmét, meg térképeket fordítani nekik, hogy eligazodjanak? „Az utca jobbra kanyarodik, azt jelenti: a jobb kezem felé.”

Bianca ítélete szúrós, mint a cipője sarka. És van benne igazság: nem értek ehhez. Ha most hirtelen nekiállnék tanítani ezt a nyelvet, ott tartanék, hogy vak vezet világtalant.  Elvégre még a saját anyanyelvemen sem tudom a jobb kezemet a baltól…

– De a tanárnő is ott tanult egy ideig.  

– Az más. Én ott európai etnológia szakra iratkoztam!

– Az a szak még most is működik Marburgban, és ha ott leszek, akkor talán…

– Maga csak ne spekuláljon, hanem üljön itthon. És nekem mindegy, hogy első éven mit csinál, de aztán járjon be a Celan-kurzusaimra.

Mintha másképp nem lehetne oda bejárni, csak úgy, ha itthon ülök, előtte egy évig üres várakozásban rákészülve. És aláírt papírokkal. 

A tanárnő hideg kezén hideg gyűrű, egyenesen Celan legszebb verséből, igényes ötvösmunka: „most halassza el, kösse le-fel magát, és maradjon itt, tartalékban későbbre”, így akarja lefordítani. De nekem nem ezt jelenti, és én nem ezt ígértem neki. Amikor a Celan-szövegekben megtaláltam a jegygyűrűket, amik maguktól ébrednek fel a földben egymás felé ásó emberek kezén, és üresek és könnyűek, mint a levegő, akkor adtam Biancának emlékbe azt az ékszert az írások mellé – alig akarta elfogadni. Már akkor gondoltam, hogy ebből bizony hosszú jegyesség lesz, főleg, hogy neki az az év úgyis mindegy.

– Meglátjuk.

– Gondolja meg jól. És ezt a szöveget szerdáig írja meg rendesen. Várom.

– Köszönöm.

Mint Jorge atya a könyveket, tiltja tőlem a vakok városát. Akár engedi, hogy odamenjek, akár nem, annak már utánanéztem, hogy a marburgi egyetemen vakok is tanulhatnak (európai etnológia szakon is!), sőt, az egész város úgy van megépítve, hogy könnyen eligazodjanak a jobbra-balra kanyargó utcákban.

De nem ez az első ilyen eset. Iaşiról meg Botoşaniról is azt mondták, hogy felejtsem el – nyilván még mielőtt akár egy kövüket is láttam volna –, mert nincs mit nekem ott keresni, és amúgy is milyen messze van, meg fogok fázni a vonaton a tavaszi vakációban.

Csak a tanárnő mondta, hogy menjek. Ez a tanárnő Eminescuval foglalkozott – ő Csernovicben tanult, ahol Celan született –, és ugyanolyan törékeny volt, mint Bianca. Azzal a különbséggel, hogy nem hordott hozzá éles sarkú cipőt, és ha hideg volt a keze, inkább kabátostul megölelte a diákjait. A kincseinket is szívesen elfogadta.

– Tu eşti fata mea! Du-te, de ce nu... O să scrii frumos. Şi o să vezi mormântul Veronicăi Micle!

 Veronika, hogyne. Akinek a neve azt jelenti: „hű kép”, a kendője látható formában őrzi a csak kitapintható ráncokat és a vonásokat. És akinek ebben a hűséges tükröződésben kettős élete lett, és hozzá álneve, amit az Ana Câmpeanu fölé borítva visel. Egy nő, aki, lefedtek, el- akartak szakirodalommal. Beleolvasok, és azon gondolkodom, vajon milyen lehetett a kendő nélküli, fátyolozatlan élete, és hogyan lehetne azt újra összerakni. A tenyerén a vonalakat, az igazi, megírhatatlan vonalakat. Az arcát, a képtelen arcát, portré nélkül. Hogy újra meg lehessen érinteni. Mintha vakírásra akarnám fordítani a neki szóló Eminescu-verseket, vagy egy viaszlemez barázdáiban felfogni a hangját.

És közben megvesszük a vonatjegyeket Iaşi-ba. Sínek és sorsvonalak, „utak a tenyered árnyék-parlagjában”, írta Celan. Elmegyünk tehát megnézni Eminescu kezének szelíd karcát Veronica Micle homlokán, és a marék földet, ami Ana Câmpeanu arcának nyomában maradt. Ahogy felszántják, megtisztul, hegy lesz újra és völgy, a szavakat magukba mállasztó rögökké válik, és tulipánok nőnek ki belőle.

És megnézzük a kolostorokat, ó, a kolostorokat! Az erdő hátába vágott lakóhelyeket. Az apácák türelme olyan, mint a földé: engedi, hogy felássák, és várja a növények gyarapodását, vagy parlagon pihen, sietség és közöny nélkül. Földes kézzel és földes csuhában hordozzák a tulipánhagymákat. Jó volna egyet kettévágni. Kíváncsi vagyok, mennyire lehet mély a sötétség egy ilyen hagyma belsejében. De a vágásból ez nem derül ki, napvilágnál nem látszik más belőle, csak a sűrű, fénylő, nedves hús.  A kolostorban lezárt cellák ajtaja mögött tisztul a föld.

Mi meg elmegyünk kirándulni. Ada is jön, akinek alig értem a nyelvét, pedig szívesen beszélgetne, és annyi jóindulattal fordul felém: meg akarja hallani, hogy mit mondok. De nem tudok románul beszélni, csak írni, mert azt gyakoroltam. Kapkodom a levegőt a szavakhoz, félrecsúsznak a hangsúlyok, amin Ada nevet. Átnéz a vállam fölött egy regénybe, rosszallóan mondja, hogy ejnye, összefirkálom, és ki akarja olvasni a magyar szavakat. Megpróbálunk ráhangolódni a beszéd ritmusára, megtanulni együtt levegőt venni, hordozni a szél súlyát oda és vissza. Játszunk. A szavak, mint a kavicsok, egyre pontosabban ugrálnak a víztükrön, néha átérnek a túlsó partra, új helyet keresnek más kövek szomszédságában. Nevetünk, mert egy nagyon fiatal tanár kísérget minket, hogy vigyázzon ránk. De ha rá hallgatunk, és Ada nem figyel minden egyéb mellett a menetrendre is, elkéstük volna az átszállást, és ott maradtunk volna a márciusi hóban egy állomáson, dincolo de munte.

Végül így is megérkezünk. A kirándulás alkalmából a tanár meglepi magát egy Eminescu összessel. Biancával évekkel később fogok találkozni, amikor szemügyre veszi a fordításaimat, az eredetit nem ismerve összeveti őket valamilyen nyelveket elhagyó mértékkel. És ő meséli majd el nekem németül (a némák nyelvén), hogy az az ember, aki Eminescu műveiből a kritikai kiadást szerkesztette, „ist tatsächlich blind geworden”, azaz belevakult a munkájába. 

Mennyit kell kopni a szemeknek, mint a türelmes, színes kavicsoknak, amíg úgy folyhat, folyamodhat fölöttük a megtisztult szöveg, mint ez a mindent hűen visszatükröző marburgi folyó? Meddig beszélek, amíg kisimulnak az éles szavak, és hallgatni fognak, mint patakban a megcsiszolódott kavicsok?

A iaşi kiránduláson én inkább egy Camil Petrescu-regényt szerzek be. Hogy legyen mit hazafelé utazva nem-összefirkálni, és Ada is értse, mit ír ott. A könyvesboltból kilépve hirtelen kitisztul az ég, megint tavasz van. És a iaşi posta előtt, újságokon (a Scânteia  a legmelegebb), ott ül egy ezeréves néni, rongyos ruhái ráncaiban a téllel.

Ion Creangă házában semmi érdekeset nem látok, pedig illene. A tornácon limonádét inni és adomázgatni Párizsban is lehetne. Benézek a ház mögé, mert hátha ott vannak a macskák. De ott csak sár van, a ház mögött nem sepernek, nedves félhomály macskanyomok nélkül. És ott megint meglátom azt a fehér kezű, orvos-kezű idegent, akinek három napja szeretnék már köszönni. És megköszönni neki valamit, talán a kezét, hogy nem tart benne sötétséget, vagy hogy gyógyít vele. Amit honnan is tudhatnék, mert hozzám se ért, és hozzá se szóltam. Végül csak három másik nappal később fogok tőle elköszönni, amikor leszállok Kolozsváron a vonatról, és ő tovább megy Gyulafehérvár (Alba Iulia) felé.

A vonatablakba este mindenki beláthat az állomásról – még az a szál tulipán is, amivel hazavárnak engem. A tulipán felépítése célszerű, és ezért szép, mondanák a kirándulni nem szerető professzor bácsik a tengerparton. Meg azt is: üljön maga is itthon, és aludjon jól. A tulipán nem hibás, célszerű, és ezért szép akkor is, amikor a szobában áll az útról megmaradt fél üveg madárlátta ásványvízben. Nézi, hogy nem tudok elaludni, mert nem akarok célszerűre boncolni semmit – milyen orvos lenne az, aki vaktában, válogatás nélkül hasogat? Belevakulnék inkább a fehér fénybe, szétvágatlan tulipánhagymák húsába. Alba: reggeli ének az elválásra, mikor kivirrad. Mire elnyílnak a tulipánok. Mintha kellene virradat, hajnalhasadás! Mintha éjjel talán sötétség lett volna a kivilágított vonatablakokban. Nincs éjszaka, és akkor alba-reggel se szürkülhet többet soha ezen a földön.

Marburgban pedig türelmesen folyik a folyó, hogy a fölötte szálló madaraknak legyen idejük tollanként tükröződni benne. Szelíden hömpölyög az idő, a vak diákok idegen szavakat tanulnak egymástól, utat mutatnak egymásnak a folyóparton egyik nyelv hangsúlyaiból a másikba, hol hídon, hol kompon, és kitapintják a kavicsokat meg a madárnyomokat a sárban.

A könyvtár szintén nagyon türelmesen áll a sínek mentén. Mintha folyton elkísérne valakit, hazaengedné és útra bocsátaná a vendégeket, az idegeneket, s közben unalom nélkül csak várná a vonatot, vagy az érkezőket. Máshol talán soha nem építenének könyvtárat a vasútfolyó partjára. És bentlakást sem vágnának az erdő szegélyébe, a Richtsberg oldalába, ahol három nap egy esztendő: tegnap tél volt, hó és köd, mára kitisztul az ég, tavasz van megint. Valaki minden éjjel, pontosan és levelenként, újra belevési a fákat a hideg levegőbe. Szabad szemmel kitapintható, áttört díszek.

És itt a görög tanárnő, akivel a szavak helyes kiejtését gyakoroljuk. Olyan szép csontjai vannak, hogy a szél egész biztosan beleszeret, és egy nap majd elfújja, kitől tanulunk akkor. Annyit ehetett ma reggel, az óra előtt, hogy egy madár kanalastól elviszi. És azt mondja: Vegyenek kavicsokat a szájukba. Görögországban sok a lapos, simára horzsolt kavics, és a tengerparton türelmesek a rétorok. Ezt még könnyű volna követni, de jóval több a tanulnivaló: Szelíden érintsék meg a vésővel azt a levegőt, ami magukban elidőzik, faragják remekbe, eltalálva azt a kristályos pillanatot, amíg a szél fordul a tüdejükben. Hangképzés, szavak hullnak, mint a kavicsok, a tüdőből kiáramló levegőben kőszobor alakja akarja megmutatni magát. Mindig lefaragni egy-egy kevés salakot, csiszolni az érdességeken, az anyag adja magát, hogy tisztuljon a beszédben a levegő. Kiengedni a szobrot, elengedni a szót, ha menni akar. Lélegzet fordulata, a beszéddel hozzád-fordulás. Friss levegő és lélegzetváltás, Celan Atemwende-kötete.

És ez az egyetem itt: kicsivel sem elegánsabb a iaşi postánál. Hetvenes évekbeli kísérlet annak kitapasztalására, hogy mennyi az a minimális fém, ami tartóvázként ahhoz szükséges, hogy az üveg mellett keretnek látsszék csak a kő. Kövek, amikből valamikor régen felépítették ezt a várost, és ettől a munkától megteltek vendégszeretettel. Ha nem vagyok elég figyelmes, és azt hiszem, hogy hideg van, vagy hogy belülről fekete a kő, válasz- és vigaszképpen valaki gondos kézzel és leheletfinoman belekarcolta a szót: „Licht”. Hogy ablak legyen a kő is, üveg nélkül. „Licht war. Rettung.”, fejezi be Celan az Atemwende-kötetét. 

És mielőtt éppen elkésnék levegőfaragás-gyakorlatról, az előcsarnokban meglátom ugyanazt az ezeréves nőt, aki a iaşi posta előtt ült szürke Scânteia-lapokon, szikrázóan hideg fényben. Ennyit ment hát azóta a világ elébb. Meztelen kezek fénylését keresve, hogy kavicsokat érinthessenek. És vakok rongyain mérve világokat. Szakadozott, fekete ruhák lógnak rajta, megszámlálhatatlanul sok rétegben, és valahogy mégis meztelen. Ott ül egy padon, Isten tudja, milyen út törődöttségét piheni ki. Csend van, mert Marburg lehalkított város, és a nő egy következő rongyos ruhadarab férceit bontja fel, vagy varrogatja össze. Veronika ráncos, barázdás kendőit.