Alkalmatlankodó. Összecsukom Bor-bély András Bálnakenyér című kötetét, és ezt a szót találom a húsomban. Alkalmatlanul érkezik, mint a legjobb vendégek, kéretlen és alapjában véve művietlen betoppanását nem leplezi semmiféle keresett eleganciával. Felsérti az életteremet verítékszagával, intim nyelvi roncsoltságával, öncsonkoltságával, de nem tesz otthontalanná, sőt: az otthonosságban mától ennek is helye van, helyet kell szorítanom. De alkalmatlan úgy is, ahogy csak kicsorbult szerszámok szoktak alkalmatlanok lenni; zsigerileg tiltakozik mindenféle célirányos birtoklás, kisajátítás, rákódolás ellen, miközben épp e hasznavehetetlenségében, funkcióját vesztett valójában tart igényt a kiköpöttség, a szent fölösleg marginális ontológiájára. Nem-lenni akar, jobban mondva akar nem-lenni, ez az intencionalitás pedig egyszerre oldja el(/fel) a lét komolyságától, komolykodásától, az objektumok megalázó objektumságától, illetve a haláltól, a semmis(s)égtől. Alkalmatlan persze úgy is, mint akinek nincs szüksége alkalmakra, hogy alkalmatlankodjon; egy túléléslánc nyelvi terrénumaként, emlékműként – ahogyan J. Hillis Miller képzeli el az irodalmi műalkotást – a Bálnakenyér úgy botlasztja el az időt (megvonva annak primátusát), hogy kioldja, kikaparja a testeket, az idomokat az eseményszerű kontextusokból, helyesebben: a kontextusok eseményszerűségéből. Végül abból, ahogyan a Bálnakenyér manipulálja a róla megnyilvánuló nyelvi reflexiót, a szöveg egy újabb alkalmatlankodása fejlik föl. Borbély András könyve olyan metanyelvre szorítja a Bálnakenyeret bevilágító reflexiót, melyben interferenciába lép, tagolhatatlanná válik a ki és a mi, a szubjektum és az objektum. Egyszóval értelmét veszti benne a fikció fogalma. Tulajdonképpen tét nélkülivé válik, hogy egy, a nyelvben kiépülő elbeszélői hang gerjeszti a narratívát (illetve e kettő kölcsönösen egymást), vagy Borbély András szórja el személyes életeseményeit (manna helyett bálnakenyereit) a könyvben, ha ezektől az eseményektől el van ragadva minden diszkurzivitás és eseményszerűség, azaz „pillanatig sem időzhetnek el önnön létezésük stabilitásában”.1 Borbély András ugyanis tisztán látja, hogy a fikciónak – legalábbis a szó konszenzuálisan rögzített értelmében – csupán a valóságra vonatkozásában, e két kategória – fikció és valóság – oppozicionális, egymás ellen kijátszott, vagy legjobb esetben is cserebomlásként felmutatott dialektikájában termelődik ki az értelme, s mint ilyen, abszolút testidegen, teljesen alkalmatlan arra, hogy felfüggessze, kijátssza a polgári idő politikai akarat, piac általi kisajátíthatóságát, manipulálhatóságát, katatóniáját. Olyan pózként leplezi le a fikciót, mely óhatatlanul újrateremti azt, amit megtagad, elleplez, vagy ami fölött frusztráltan és rossz lelkiismerettel szemet huny.

E recenzió homlokterében tehát – az első soroktól fogva – a következő kérdés lappang: hogyan érdemes megnyilvánulni egy olyan könyvről, mely ugyan nyomokat, emlékeket hagy a testemben, de zsigerileg ellenáll a róla való megnyilvánulásnak, a besorolhatóságnak? 

A kötet címadó szövege a következő mondatokkal indít: „Reggelente játszunk a szavakkal, ma ez volt a megfelelő szó: bálnaregény. Erre Emese mondta, hogy Moby Dick, de én nem erre gondoltam. Az én bálnaregényemben nem a cet a fontos és nem is a regény, hanem a tenger, ez a fémes vízfelület, roncsbódék a parton, szemét, és úgy nyekereg, csattog a tenger, mintha pléhlemezeket ráznának.” (244.) Bálnaregény. Egy narratíva, melyet nem a műfaja (regény), de nem is a témája (cet) tesz regénnyé, hanem az inherens bomlás (a víz mint mindent szemétté daráló háttérnegatív). Negatív teológia. Mely valamiképpen ugyanakkor a regényműfaj legmélyén is ott lapul. „A regényre és az epikára gondolva – hangzott el Jorge Luis Borges A történetmondás című előadásán – könnyen beleesünk abba a hibába, hogy a vers és próza közötti eltérést véljük a fő különbségnek, azt, ami valaminek az eléneklése és elmondása között van. Pedig, azt hiszem, nagyobb különbség is van. Az a különbség, hogy az epikának a hős a legfontosabb eleme – olyan ember, aki mindenki más mintaképe. A legtöbb regénynek ellenben az a lényege, ahogy Mencken már kifejtette, hogy lerombol egy embert, hogy elkorcsosít egy jellemet.”2 Képzavarral élve, ez a negatív teológia, ez az inherens bomlás, „elkorcsosulás” a tengernegatívban, nos, ez hatja át és szervezi regénnyé Borbély András Bálnakenyér című kötetét is, ezt a műfajilag igen rétegzett szövegtestet (publicisztika, esszé, elbeszélés, tanulmány, illetve e műfajok számba vehetetlen kontaminációja), melynek ránk nyitott anyagcsere-folyamatai végre lehetővé teszik, hogy a reflexiót (illetve a reflexiós meghatározottságú formatartalmat) ne az érzékek világából kiszakított, az érzéki testtapasztalatnak radikálisan ellentmondó jelenségként érzékeljük és interpretáljuk.

„Tehát ülök a fa alatt – olvasom A bárányok nyelve című rövidprózában –, nem vagyok én egy Buddha, magánszemélyként épp a terrorizmuson gondolkodom, annak állami változatán főként, valami olcsó könyvet olvasok erről, egyébként meg önelvesztésben vagyok (…)” (236.) A regényként újraolvasott Bálnakenyér tulajdonképpen ezt az önelvesztésben levést mint meghatározatlan számú és „állagú” utazást beszéli el. Ez fejeződik ki – nincs terem kitérni rá, hogy pozitív vagy negatív előjellel, egyáltalán bármiféle előjellel-e – a kelet-közép-európai ember nyugati irányultságú emigrációjában (melyet – jóllehet a kiszakadás vágya hat át – a szerző jellemzően balkáni gesztusként leplez le), a rendőrgyilkos nagyapa éjszakai menekülésében (melynek egy olyan lázálombeli szubjektum-összefonódás nyújt keretet, ami egy kiterjedtebb vizsgálódás keretében igen-igen tágas kontingenciába terelhetné a szerzői én, az elbeszélői én-projekció és a fikcionalitás korábban említett hármasát), a bűntudattól a szégyenig ívelő Trianon-meditációban, vagy a mindent átható Budapest–Kolozsvár-oszcillációban. Hiszen e kiüresedésben nem csak, azaz elsősorban nem egyirányú utak munkálnak. A Bálnakenyér töredezett én-projekciója nagyon pontosan követi ezt a tapasztalatot – felépül és elbontja magát, majd ismét felépül és ismét elbomlik. Olykor akkor is beszél, ha tud, ha vall meg-nem-születettségéről, a létben való részesületlenségéről, úgy is mondhatnánk: részvétlenségéről. Ez a részvétlenség ugyanakkor nem viseli a mindentudás kolonializáló, életeket, élettörténeteket kisajátító gesztusait. Fojtott, leszorított hangon szól, „legalantabbról”, és amikor felépül, megszületik, ontológiai bizonyosságra téve szert, akkor is a meg-nem-születettek „hangján” beszél, mint Ábrahám: „nyelveken”. A hangkeresésnek e paradox játéka, nyelv nélküli lét és a lét nélküli nyelv dialektikája a Bálnakenyér negatív teológiájának legbensőbb alakzata, mely azonban csak annyiban maradhat érvényes, amennyiben a legszemélyesebb kiüresedés, felfüggesztődés – mint „helycsinálás” – vágya hatja át: „Ha te vagy könyörületes, könyörületet gyakorolsz, ebben a könyörületben meg is kell köszönnöd azt, ami iránt könyörületes vagy, ami iránt részvétet tanúsítasz. Köszönet a széttaposott szarfecsedékért az utcán, köszönet a politikusokért, köszönet, hogy folyton megbántalak titeket (…), az ablakon kidobott, szétloccsanó óvszerért, köszönet a reménytelenségért, a szegénységért, köszönet, amiért megvetnek minket, hogy megvetjük egymást, köszönet a politikusokért is, és igen, köszönet a halálért. Köszönet érte, és legyen könyörület.” (270.) És itt nincs irónia – végződjön végre így is egy történet, éhséggel a szíjas testben.

1Paul de Man: A vakság retorikája: Jacques Derrida Rousseau-olvasata. Helikon, 1994. 1-2, 129.

2Jorge Luis Borges: A költői mesterség. Európa, Budapest, 2002., 54-55.