Seidl trilógiájának főszereplői nők. A férfiak mellékszereplők, pontosabban a nők vágyának tárgyai. Fontos szerepük van, de nem őket figyeljük. A rendező eredetileg egy filmet tervezett, ám a vágószobában kiderült, hogy az anyag túl terjedelmes és szerteágazó, így lett három film, amelyek a Szerelem (Magyarországon az erőltetett humorú Szerelmet a feketepiacról címmel került forgalomba), A Hit Paradicsoma és A Remény Paradicsoma alcímet viselik. 

Csak néhány jel utal rá a filmek elején, hogy ez a három nő rokoni kapcsolatban áll egymással, mégis erős kiindulópont lesz ez a hitelesség szempontjából; valahogyan megalapozza a valóságot, hogy azt látjuk: ebben a családban mindenki ugyanattól szenved, ezért nem tudnak egymásra támaszkodni. Rosszul szeretnek. Az első film középkorú Teresája (Margarethe Tiesel)  cukrosnéniként (ún. sugarmama-ként), barátnőivel együtt vág neki a kenyai kéjüdülésnek, hogy megtapasztalja az igazi szerelmet, a fekete férfiak nyújtotta gyönyört. Mivel először jár ott, kissé bizonytalan, és a pénze mellett végtelenül kiszolgáltatott: azt szeretné, ha viszontszeretnék, bedől minden kedves szónak. A nézőnél is később jön rá, hogy mindez átverés, vagyis üzlet. A kenyai fiúk között akad ugyan néhány figyelmesebb, aki még az otthonába is bevezeti Teresát (amit ő valamiféle ígéretként, az odaadás bizonyítékaként értelmez), ám azok is ugyanúgy kihasználják, átlátszó hazugságokkal szedik ki belőle a pénzt, a szegénységük csalétek. Teresa többször próbálja a lányával telefonon felvenni a kapcsolatot, ám az nem válaszol, még az anyja születésnapján sem. A barátnők szervezte meglepetésorgia örömtelen lesz, a film végére Teresa üresen és reménytelenül igyekszik végig azon az iszapos, süppedékeny tengerparton, amely a film elején még a fekete fiúk bőséges választékával a boldogság lehetőségeként kecsegtetett. Kövér teste hol alvó vénusznak tűnik egy kék moszkitófüggöny mögött, hol olyan, mint egy nagy, fehér kenyér, amely megtöretik és szétosztatik. 

A második film Anna Mariája (Maria Hofstätter) Teresa nővére, aki szintén feláldozza testét a lelki boldogságért, csakhogy nem a kéj, hanem a hit oltárán. Ő egy feszülettel elégíti ki magát, képletesen és szó szerint is. Ez az a pont a filmben, ahol túlkapásnak érezhetjük a nő vallási fanatizmusát, egyébként minden valószerűen groteszk: az alsóneműs vezeklések a kereszt előtt; a szintetizátorral kísért, elnyekergett Bach-kantáta; a nappaliban összehívott Szent Szív Egyesület tagjainak esküje, miszerint Ausztriát újra katolikussá teszik; a Mária-rádió kocsijával bejárt missziós körút. Anna Maria a civil életben egy radiológiai rendelőben dolgozik (a húga pedig az első film nyitányában szellemileg sérült gyerekeket visz dodzsemezni), de egy hét szabadságot vesz ki, amelyet lelki életének szentel. Kitakarítja a házát, és egy félméteres Mária-szoborral naponta eljár otthonról hogy idegenekhez kopogjon be, és együtt imádkozzanak. Természetesen sok nehézségbe ütközik, a napközben rázúduló emberi szennytől otthon tisztul meg – korbáccsal, szegecses övvel, térden kúszva, odaadással és boldogan énekelve a templomi énekeket. Ebbe az idillbe csöppen bele két éve nem látott muszlim férje, és itt kezdődik Anna Maria számára a pokol, a próbatételként megélt újrakezdés fenyegetettsége. A feszülethez meghitten beszél, de tolószékbe került férjével képtelen még az együtt reggelizésre is. Csak sejthető, hogy a házaspár a férj balesete miatt vált el, amit a nő időközben Isten ajándékává minősített – a szex ugyanis a legnagyobb bűn, ezért még verekedni is képes nyomorék férjével, aki szeretné felmelegíteni kettejük elhidegült kapcsolatát, s ő is egyre elvetemültebben küzd igazáért. Mint Seidl minden filmjében, most is figyelemreméltó a kompozíció poétikája: az egyik jelenetben Nabil és Anna Maria a dívány két végébe húzódva ülnek, közöttük a falon egy jéghegy képe látható. De mindhárom filmben gyakori nézőpont a főszereplő háta mögüli; a hát maga válik a kép főszereplőjévé, míg szemben áll a világgal, de kérlelhetetlenül halad előre. A szuggesztíven allegorikus beállítások között a kézikamerás felvételek adják az alapszituációk valóságosságát, a dokumentarista stílusjegyek játékfilmbe való beültetésével. A jelenetek autentikussága pedig abból adódik, hogy egyszerre vannak jelen amatőrök és hivatásos színészek, a játékuk improvizatív. Az életszerű inszcenírozás, vagyis az, hogy nincs előre megírt dialógus, csak a szerepkörök leírása, a szereplőket „helyzetbe hozza”, amely természetes színezetet kölcsönöz a játékuknak. A véletlen alakító közreműködése pedig valamiféle furcsa kiszolgáltatottság-érzéssel tölti el a nézőt is. A szereplő zavarával mélyen azonosul, mivel az a szeme előtt bontakozik ki.

A trilógiában talán nem véletlenül került középre a hitről szóló darab, a triptichon fő helyére, hiszen ez ingázik legnagyobb ívben a végletek között, az egyén és a közösség, a mennyei és pokoli, a valós és megfoghatatlan kapcsolatok koordinátájában. Erre következhet A Remény Paradicsoma, amelyet sokan egyenesen könnyednek tituláltak ebben a felállásban. Anna Maria unokahúga és Teresa lánya, a 13 éves Melanie (Melanie Lenz)  egy fogyókúrás táborban tengeti idejét, mivel túlsúlyos. A szerelem az ő életében is felforgatja ezt az „üdülésre” szánt egy hetet: Melanie beleszeret a nála negyven évvel idősebb tábori orvosba (Joseph Lorenz ), aki, fájdalmára, nem teszi azt vele, amiről a tinilány ábrándozik. Az edző röhejesen hatalmaskodó parancsszavai nem gyötrik meg úgy a leánytestet, mint a szüntelen sóvárgás. Az orvos nem pedofil, csak magányos, nem kap az alkalmon, amikor Melanie mindenféle ürüggyel naponta meglátogatja rendelőjében, hanem megpróbál idősebb barátként, támaszként viszonyulni hozzá. Amikor a lány egy kirándulás alkalmával bevezeti az erdőbe, úgy ölelik meg egymást, mint apa és lánya – feloldozás azonban ebben a történetben sincs: Melanie kitörési kísérletei egyre-másra kudarcba fulladnak. Az intimitás meghittségében egyedül Melanie részesül, de ő is úgy, hogy csak a teste van jelen. Eszméletét vesztve fekszik a füvön, miután az orvos kimentette a diszkóból. Az erdőben nagyon szép dolog történik. A vágyain uralkodó férfi négykézlábra ereszkedik, és kíváncsian végigszimatolja az eszméletlenül fekvő lánytestet. Seidl karaktereiben az állatias azonos a mélyen emberivel, a szereplők ösztönlények, mégis nagyon erős akaratuk van. A Remény Paradicsoma a végeláthatatlan diétás ebédek egyikével zárul, miután a gyerekcsoport ismét elénekelheti a túlsúlyosak indulóját: „Ha jó a kedved, üsd a hájadat!” Az éneklés mindhárom történetben fontos szerepet kap, és a végefőcímek alatt is az adott film leitmotívumát hallhatjuk. Az elsőben a kenyaiak Jambo Bwanája, a Hakuna Matata folyik a csapból is, a hófehér fogsorok természetes derűje a hamis boldogságot sziporkázza a nyugati szexturisták felé. A Hit Paradicsomában pedig az említett kantáta kitartóan és kétségbeesetten lódul neki többször is, hogy elnyomja a férj üvöltözését, s a film végén az összes szakasz elhanzik Anna Maria puritán előadásában, mintegy győzelemként.

Seidl-t legalább annyira érdekli a szereplők környezete, mint a lelkivilága. Mindannyian egyedül szenvednek, mégis társaságban, mindegyiket a közege determinálja: a nyugdíjas barátnő, aki Teresát rábeszéli a nyaralásra, a hitközösség, a fogyókúrás lányok. Az egyén azért válik ki a többi közül, hogy személyes történetét mondja el, mégis magába sűríti közösségének jellemvonásait.

A miliőből mindig kiemelődnek a szimbolikus elemek, a viszonylag kopár teret a realitást magukba sűrítő szükséges tágyak törik meg. Mert az túlzás, hogy belakják vagy otthonossá teszik. Otthonosságnak nincs nyoma, a három film közül még abban sem, amelyben a szereplő viszonylag sok időt tölt otthon. A Hit Anna Mariája kiüresíti tereit, a falakat lecsupaszítja, hogy járhatóvá tegye a lélek ösvényeit. Mindhárom főszereplő idealista, ezért a valósággal konfrontálódva átverődnek. Seidl dokumentumfilmes múltja kiváló alap ahhoz, hogy szereplőinek az életét, ne a történeteit mutassa be: ehhez ugyanis nem kell más, csak a türelmes megfigyelés. Tőle tanuljuk meg, hogy a perverziók a mindennapiból születnek, a szenvedélyek egy kósza (de annál inkább mentő) gondolatból. Seidl nem veti meg az embert, egyszerűen újraírja a tabukat – nem a meztelenség, hanem a kiszolgáltatottság, nem a szexualitás, hanem a szégyenérzet az, ami kényelmetlenül hat a nézőre. A trilógia főszereplői annyira vágynak a Paradicsom után, hogy szem elől tévesztik, s ebben a görcsben mindhárman bűnbe esnek: a bujaság, a harag, a kevélység és a torkosság bűnébe. Szánalmasan forgolódnak abban a purgatóriumban, amelyet önnön igyekezetükkel teremtenek maguk körül.