"Beterelek az Úrnak városába bárkit"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 24. (638.) SZÁM — DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Higgyünk a csodában?
Vörös István
Versei
KAÁLI NAGY BOTOND
„Tanulni, olvasni, gondolkozni…” – Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Karácsonyi Zsolt
Versei
Cseke Róbert
Mostanság
FISCHER BOTOND
Rövidprózái
Szabó-Györke Zsombor
Függőmonológ
Dávid Anna
Szervezeti tanleírás
Köllő Ildikó
Szívfájdalom
András Orsolya
Középkor
MIRCEA IVĂNESCU
Versei
Szőcs István
Harc az ünnepért
SERESTÉLY ZALÁN
Alkalom az alkalmatlankodásra
Láng Orsolya
Aszkézis és érzékiség – Ulrich Seidl Paradicsom-trilógiája
Bakk Ágnes
Az elsőkönyves daganata
Csíki András
Versei
Januári évfordulók
 
Bakk Ágnes
Az elsőkönyves daganata
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 24. (638.) SZÁM — DECEMBER 25.

Nejlonból készült jurtaszerű építményben ülünk a színpadon, egymáshoz közel, feszengve. Miután az ültetők minden nézőt betuszkoltak, Balázs Attila színházigazgató felkonferálja az előadást, beszél a temesvári magyar színjátszás történetéről. Érdekes, de kissé ódivatúan hat az ilyesfajta ismeretterjesztés, amit egy lapról olvas fel. Betéved egy-egy színész, (micsoda szervezetlenség! – gondolja a néző), elájul egy színésznő (Valaki mentőt!) és aztán sötét lesz, de van zseblámpa, majd az igazgató abbahagyja beszédét.
A következő, mondhatni kezdő jelenetben, egy vidéki kultúrotthonban vagyunk, ahol Hajdu Szabolcs, az előadás rendezője egy könyvbemutató moderátoraként ül a nézőkkel szemben. Balján Langermann Sándor (Szabó Domokos), ifjú író ül, akinek megjelent az első kötete. Jobbján csinos színésznő (Tasnádi-Sáhy Noémi) olvas fel a kötetből. Aztán kérdezni lehet a szerzőtől. Javíthatatlan „kultúrházi” hangulat, hol nagyon kifinomult kérdések hangoznak el, hol egymás édesanyját emlegető felvetések – mindez kisebb verekedésbe torkollik. Következik egy másik jelenet.
A közel két órás előadás lazán, asszociatív módon illeszkedő jelenetekből áll. A fő dramaturgiai összekötő láncszem Langermann, akinek nemrég hunyt el az édesapja. Édesanyja (akit szintén Tasnádi-Sáhy Noémi játszik) a temetést intézi, húga (Török-Illyés Orsolya) korábban egy szektához elszökött és csak azért tért haza, hogy örökségét kikérje. Barátnője (Magyari Etelka), akinek az arcán néha púp nő ki, hűségesen ápolja kedvesét, a sok cigitől tüdőrákos Langermannt, akit közben két színésznő felkér: írjon és rendezzen számukra egy darabot. De alkotói válságban szenved és a színésznők kissé elégedetlenek (nincs rendes szövegük). Főleg az egyik (Tar Mónika), aki az előadásban a keserű nő prototípusát alakítja különböző szerepeiben.
Az álomszerű jelenetekben a színészek különböző szerepekben tűnnek fel, hol kapcsolódnak a főszereplő életéhez, hol mintha inkább csak a képzeletében jelennének meg. Eközben az előadás kontakt-improvizációszerű jelenetei tovább erősítik az álomszerűséget. Az utolsó jelentben például, a tüdőrákban haldokló író növekvő daganatát a színészek „játsszák el” úgy, hogy először egy színésznő „tapad rá”, majd kettő, halála előtt pedig már mindkét oldalán négy, egymást átkulcsoló szereplő mutatja: a daganat mi vagyunk.
Hajdu Szabolcs filmes világa (a néző, aki már látta egy-két alkotását, azok nyomait keresi e rendezésében is) visszaköszön a színpadon felhúzott nejlonépítményben: semmi nem meglepő. E szürreális világban bármi megtörténhet, egy tárgy bármire használható, megszemélyesíthető; például egy karosszék, akihez feleségül megy az özvegy édesanya, vagy a mentőorvos (Borbély B. Emília), aki abszurd módszerekkel gyógyít, az allergiás betegnek gitárt ad kezébe. Eközben a rendező szinte végig a színen, jobban mondva a sátorban van, és ha nincs a színpadon, akkor zongorán játszik ritmust adó akkordokat. Filmjeire jellemző a rendkívüli színgazdagság, az előadás képi világa azonban kopár, szürkés. A hangulat nyomasztó, kafkai, a filmjeiben megszokottnál szürreálisabb.
Az előadás ritmusa hullámzó, néhol felpörög, aztán fullasztóvá válik. Mintha a színészek megunták volna az improvizációs gyakorlatokon alapuló jelenetek egy részét, mindent gépiesen hajtanak végre. De lehet, hogy tényleg ennyire nyomasztó Langermann Sándor írói fantáziája.
Az improvizációnak köszönhető számos életszerű, rendkívül abszurd és kacagtató párbeszéd: kukoricás sörről szóló végeláthatatlan beszélgetéseket hallhatunk, vagy a színésznők afölötti vitáját, hogy ki kapjon több szöveget. Az előadás alatt mintha torz tükörbe néznénk: ismerni véljük a látott élethelyzeteket, aztán azok mégis, szinte abszurd módon eltorzulnak. Lehet, hogy ez a való életre is jellemző?
Végezetül: a párbeszédek, a színészi játékmód valamint cselekményvezetés szempontjából is talán Halász Péter gondolkodásmódja köszön vissza. A magyarországi rendező és Halász-munkatárs, Vajdai Vilmos rendezései hasonló módon meghökkentőek és viccesek: a cselekmény soha nem alapoz a nézők realitásérzékére, az ok-okozati viszonyok rendkívül kuszák és kiszámíthatatlanok, a színészek sem az orosz iskolai átérzéssel játszanak, mintha egyszerre lennének két helyen. Talán Halász Péter szelleme Temesvárra is megérkezett.

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Hajdu Szabolcs: Békeidő. Szereplők: Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Hajdu Szabolcs, Kiss Attila, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Szabó Domokos, Tar Mónika, Tasnádi-Sáhy Noémi, Török-Illyés Orsolya. Rendezte: Hajdu Szabolcs; díszlet- és jelmeztervező: Iuliana Vîlsan; világítástervező: Nagy András; a rendező munkatársa: Gálovits Zoltán.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében