"elúszik végképp a hiány rakománya"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2014. 1. (628.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Emese
Előleg, zálog
Horváth Előd Benjámin
A név és a semmi – Beszélgetés kabai lóránt költővel, íróval
MIRCEA CĂRTĂRESCU
A Rulett-játékos
Lászlóffy Csaba
Versei
László Noémi
Laudáció és irodalomkritika – Fried Istvánról
Fekete Vince
Pont olyan, csak más... – Laudáció helyett, Molnár Vilmosról
Karácsonyi Zsolt
Laudáció, levél – Király Lászlóról
Zsidó Ferenc
Szántai-négykezes
Pál Tamás
Versei
Bréda Ferenc
Bab és Babér
Varga Borbála
Versei
Sebestyén Mihály
Zigótalázadás
Szőcs István
Képtelen jegyzetek
Papp Attila Zsolt
A kozmosz neve: halál
KAÁLI NAGY BOTOND
Gömb a gonosztól
Xantus Boróka
Versben indító Szívtűzoltóautó
László Noémi
GY mint győzelem
Demeter Zsuzsa
Mindennapi életünk
Túros Eszter
BÁLA
Lászlóffy Zsolt
195 éves a kolozsvári magyar zeneoktatás
Hírek
 
Horváth Előd Benjámin
A név és a semmi – Beszélgetés kabai lóránt költővel, íróval
XXIV. ÉVFOLYAM 2014. 1. (628.) SZÁM — JANUÁR 10.


– Írsz, festesz, szerkesztesz, korrektúrázol, követni lehet twitteren, a blogodon... hogy csinálod?

– Nem is értem teljesen a kérdést, végül is csak dolgozom, amennyit bírok (sokat; ez persze leginkább a Műút és az azzal járó nem kevés munka, a nyomtatott lap szépirodalmi és képregényrovata, a portál, a Dűlő, a Műút-könyvek szerkesztése, korrektúra…) – külön jó, ha marad a saját dolgaimra is idő. Persze e tempó mellett nem nagyon lazulhat el az ember… Pedig olykor szeretnék (legalább pár napot) „dzsentriskedni”, rendesen italozni, kártyázni…

– És hogyan fér össze az írás a képzőművészettel vagy a performansszal? Mit adnak neked? Vagy mit nem?

– Számomra nem kérdés, hogy „összeférnek”, sőt. Hogy mihez nyúlok épp, tollhoz vagy ecsethez, mindig az adott helyzet kérdése, mi tűnik éppen alkalmasabb formának, médiumnak. A performansz annyiban más, hogy ott egy hosszabb előkészületi idő van, hogy a performansz viszonylag rövid idejében valóban összesűrűsödjék minden, amit el akarok „mondani”. És hogy mit adnak ezek? Ebből, ezekből élek — itt most nem az anyagiakra gondolok, hanem az elviselésre.

– Megéri?

– Rávághatnám, hogy nem, dehogy éri meg, amikor úgyis rámegy az ember az egészre. De mégis elviselhetőbb minden így. Szóval nincs „megéri-e” kérdés, mert a szükségszerűség van, a belső kényszer.

– Azt hallottam, te vagy a magyar Bukowski. Ehhez mit szólsz?

– Ki terjeszt ilyen ostobaságot? Tény, hogy kedvelem a vén kujont, sőt fordítgatom is a verseit olykor, de hogy én lennék a magyar… Már az problémás számomra, hogy „XY a magyar Z” vagy „AB a női C”. Az egy másik dolog, hogy viszonylag keveset mozgok az úgynevezett irodalmi körökben, és az ilyenkor esetleg feltűnő dolgok (maga a felszín) olyas nyomokat hagyhat, melyek az egyébként is nagy kedvvel terjesztett pletykák kiindulópontjaivá válnak. És mi a vége? Az ilyen buta kijelentések.

– Szeretik a pletykák az ilyen könnyen elővehető brandeket. Talán jobb Bukowskinak is, ha  kimarad a buliból és maradsz egyszerűen kabai lóránt. Aki azért mégsem olyan egyszerű. Régebb a neved előtt volt még egy k betű, amit azóta elhagytál. Miért? És miért írod kisbetűvel a neved?

– Igen, néha tényleg jó kimaradni a buliból… A nevem elől azt a „k.”-t tavaly januárban hagytam el, mert teljesen feleslegesnek éreztem – amikor publikálni kezdtem, a bátyám, Kabai Zoltán már régóta közölt verseket, és azt a tanácsot kaptam, valamilyen megkülönböztető jel legyen a nevemben. A kisbetűket meg egyszerűen csak szeretem. Van persze szép poétikus magyarázat, Nemecsek Ernőre utalva, és van „szakszerű” is: a Bauhaus tipográfusai elhagyták a nagybetűket az általuk tervezett betűtípusból (ráadásul német nyelvterületen, ahol minden főnév nagybetűs!), mondván, nincs olyan funkciójuk, mely az értelmezést befolyásolná, elvégre az élőbeszédben sem jelöljük a nagybetűket, mégsem okoz kommunikációs problémákat.

– Szeptemberben nagy port kavart, hogy kiderült, te állsz a Spiegelmann Laura álnév mögött, amit elegáns gesztussal intéztél el: új köteted fülszöve-gében feltüntetted Laura regényét korábbi műveid között. Rengeteg spekuláció volt Laura kilétét és valódi nemét is illetően. Olvastam a Literán egy írást, ami cáfolja, hogy valóban te volnál az Édeskevés szerzője. Tényleg te vagy Spiegelmann Laura?

– Többször hangsúlyoztam: nem én vagyok Spiegelmann Laura; én az vagyok, aki kitalálta Spiegelmann Laurát – ha ez érthető így. Nemcsak az Édeskevés volt az én munkám, hanem Laura háttértörténete életrajzostul, az interjúk, a netnapló a Literán stb. – az én teremtményem mindvégig, a kitaláltam-nőfigura volt, aki mintha maga akarna beszélni. Persze ezt így talán körülményesen fogalmaztam meg, de ha módosítjuk a kérdésed arra, hogy én írtam-e az Édeskevést, akkor a válasz: igen. Ez szerintem tényleg felismerhető a regényben: az intertextusok eredete, felhasználási módja (hogyan idézek jelöletlenül, torzítva, hogyan írok át teljes fejezetnyit más szövegből stb.) mindenképp árulkodó (lehetett volna). A Literán megjelent „cáfolat” érvei konkrétan éppen hogy az én szerzőségem mellett szólnak… De a tematika is eléggé jellemző rám, azt hiszem.

– Utólag nekem is könnyebb volt észrevenni, hogy rengeteg minden utal vissza rád az Édeskevésből. De mintha minden kötetedben más identitás szólalna meg, más-más megközelítésből vizsgálná ugyanazt a sorsot, a Laura könyvét is beleértve. Közös bennük a játék a nyelvvel, az intertextekkel, a részletekkel, a visszatérő motívumok: a farkasvakság, az alkohol, vagy például Jarmusch Halott embere, aki hirtelen főszereplő lesz egy történetben, ami igencsak idegen volt addig tőle. Jól érzem?

– Igen, pontosan erre, ilyesmire gondoltam az imént, hogy ha a korábbi és az azóta megjelent könyveimet nézzük, valahogy mégis szépen beleillik a sorba így, tematikusan is.

– Beleszólhat bárki saját sorsába? Vagy csak halott ember mind, akit megpecsételt a név és a körülmények?

– Nem hiszek az eleve elrendelésben. Ha úgy lenne, akkor az erőteljesen meglőné a szabad akaratot, amiben nagyon is hiszek. Más kérdés, hogy olykor az ember bizony kerül olyan helyzetbe, hogy szabad akarata meglehetősen korlátozottá válik, és nem nagyon tehet mást, mint sodródik az eseményekkel, esetleg kapálózni próbál, hogy lassabban vigye az ár. Már ha érdemes kapálóznia.

– Előbbi kérdést azért is tettem fel, mert eszembe jutott Málik Roland, aki barátod volt. Számomra most is hátborzongató élmény olvasni, mert ha valaki, ő biztosan előre megírta sorsát. Életműve szubjektív mitológiát teremt, és leélt életét nehéz ettől elválasztva szemlélni, a kettő együtt nekem olyan, mint egy halálosan szép performansz. Mesélnél róla?

– Egyetemre jártunk, amikor elkezdtünk egyáltalán barátkozni. Egyszer csak ott volt ez a mesélő tekintetű fiú a maga közgázos tanulmányaival a magyar szakos egyetemisták között, olvasottsága lazán lekörözött jópárunkat, visszaadhatatlan, sajátos humora pedig egyértelműen mindenkit. Jó időbe telt, míg kiderült, maga is ír, és még többe, míg meg is mutatott valamit ebből. Szerényen és alázattal viszonyult az irodalomhoz, de szinte minden máshoz is, és nem rejtegette démonait, nem mentegetőzött miattuk – ebben is eléggé egymásra találtunk. És az ő legendás bon mot-i! A második „hivatalos” könyvem címét például tőle kaptam: hiba nincs – persze ezt az ő hangján, azzal az egyedi tónussal kellene hallanod. Vagy ezt: „aki táncol, az fizet!” És sorolhatnék még párat, ahogyan az ezekhez tartozó anekdoták száma is elég magas. Jó lenne megírni ezeket egyszer, akár a tervezett Málik Roland Emlékkönyvbe. Nem hiszem, hogy bárki látná előre sorsát, így nem gondolom, hogy Roland a sajátját írta volna meg előre – annál hátborzongatóbb most, innen olvasni például a tengerre, a fulladásra utaló mondatait. Na igen, „szubjektív mitológia”, de abban biztos vagyok, hogy Roland szövegeinek is rosszat tesz a legendaképződés, mert prekoncepciót alakít ki az olvasás előtt. Neki, a nevének, a hírének adott esetben jót tehet, nem kérdés; de a szövegek a legendák árnyékában tompulnak és sok minden elsikkad bennük – épp a legenda kialakította előzetes elvárások miatt.

– Van neked szubjektív mitológiád? Látható, hogy igyekszel elkerülni az ilyet, például a különböző nézőpontok beiktatásával, ám az ugyanezekkel és a nyelvvel való játszadozás, az intertextusok eredete, a visszatérő motívumok mintha mégis azzá állnának össze...

– Ami összeáll, azt nem nevezném mitológiának – bár szubjektív, az biztos. De jól látod, kerülöm a mítoszképződést, ahol lehet, keresztbe teszek neki. Mondhatjuk úgy is, hogy önarcképrombolásban elég jó vagyok.

– Visszatérve a Halott ember című filmhez, számomra roppant izgalmas, hogy a William Blake nevű karakterben két, egymástól idegen kultúra találkozik és teremt feszültséget. Egyik az európai referencialitás, a név mint brand, mint hagyaték: a halott nevet a kultusz kelti életre és emeli általánossá. Ez esetben William Blake-ről és a nevét övező kultuszról van szó. A másik az amerikai indiánok világa, ahol a név misztérium, a lélek közvetlen megragadásának eszköze: a halott kultuszt a név kelti életre és teszi személyessé. Ha a név az egyetlenséget hivatott kifejezni, az indián szemében az, aki előtte áll, halálos sebet kapott és William Blake a neve, nem lehet más, mint a költő, aki már meghalt, ám kultusza annál nagyobbra nőtt, így hősünk kétszeresen is halott ember, sorsát megpecsételik a körülmények és a név is. Mítosz és név, általános és személyes egyesül és átértelmeződik. Mi köze ennek a karakternek kabai lóránthoz?

– Szerencsére az én nevem nem hordoz semmit, én hordozom legfeljebb – de látom azt az oppozíciót, amiről beszélsz, nagyon másképp kezeljük mi, európaiak a nevet, konkrétan a név nem sok minden, „előnytelenül villogó matrica a makulátlanra szándékolt szélvédőn (mellette – fölötte – friss galambfos)”, ahogy írtam egy versben. Vagy vegyük a te neved: amikor a JAK-ba jelentkeztél, nem nagyon tudták a közgyűlésen, ki az a Horváth Előd Benjámin – amikor viszont elhangzott, hogy Benji, rögtön leesett nekik. Nagyon bízom abban, hogy a név nem determinál, nem határoz meg semmilyen értelemben a címke, amit vinnyogó vekni korában vágtak hozzá az emberhez. Az más, ha az ember nevet ad valakinek, mondjuk a kedvesének, ami csak az övé, így „igazi” név – ott már van felelősség.

– Maradjunk a neveknél. Kik hatottak vagy hatnak számottevően rád?

– Itt nagyon hosszú névsor következhetne… nyilván az első (és ilyenként talán a legfontosabb) lökést az jelentette, hogy a bátyám is ír, és elmehettem az Új Bekezdés (a 90-es évek első felében Miskolcon működött irodalmi egyesület, ő ennek alelnöke volt) táborába, majd rendszeres heti találkozóikra, ahol aktív műhelymunka folyt, egymás szövegeit beszéltük át és meg.  Később nagy lépés volt Zemlényi Attilával, Nyilas Atillával jobban megismerkedni, amikor bevettek a Bruthalia Alkotókör tagjai közé. Közben megismerkedtem a Magyar Műhely alkotóival és munkáival (a neoavantgárd azóta is fontos nekem), de a legmeghatározóbb irodalmi hatások Tandori Dezső és Kemény István felől értek a kortársak közül, miközben rajongok a trubadúrokért, Dantéért, igen nagyra tartom Arany Jánost, Komjáthy Jenőt és Erdély Miklóst – ez utóbbiak tényleg csak közvetve érhetők talán tetten a verseimben, viszont felismerhető még, nyilván, az elkerülhetetlen József Attila és Pilinszky János, illetve az elkerülni-sosem-akartam Petri György és Oravecz Imre. Hajas Tibor először a performanszaival és body art műveivel fogott meg, a kérlelhetetlenségével, melyet most már irodalmi műveiben is sokkal jobban látok. A képzőművészek közül Cy Twomblyt kell említenem (bár nekem kissé csalódás volt megtudnom, milyen nagy méretűek a képei), Peter Greenaway festményeit és kollázsait (igazi felszabadító élmény volt látni a kiállítását 2002-ben), és persze mindenképp meg kell említenem Seres Lászlót is – mindenkitől elnézést kérek, ha kihagytam valamelyik felsorolásból… Zene: Dvořák, Tool, John Cage, Nick Cave, Liszt és a Wu-Tang Clan, Brahms és a Beat Dis – na, ez jó hülye lista lett, és nagyon nem teljes, a kedvenc filmjeimbe inkább bele se kezdek.

– A Bruthalia Alkotókörnek újabban én is tagja vagyok, ám a történetéről nem sokat tudok azon túl, hogy bizonyos értelemben underground volt és egy időben illegálban nyomtátok ki. Hogy is volt ez akkoriban?

– ’90-ben, a rendszerváltás eufóriájában alapította a miskolci Bölcsész Egyesület négy lelkes fiatalembere: Béki István, Őz Zsolt, Tamás Róbert és Zemlényi Attila – felolvasó- és performanszesteket, kiállításokat szerveztek, és az azonos nevű fanzint szerkesztették (a Thalia istennőre utaló név így valamiféle kegyetlen virágzást, véres virulást jelent). A fanzint szó szerint értsd: a fénymásolatokban terjesztett lapot kézzel állították össze, jellemzően kéz- és gépiratokból. (Az árat a Borsodi Világos mindenkori korsóára szabta meg.) A hősidőkben évi két-három szám is megjelent, óva őrzöm e példányokat – ma már jóval egyszerűbb mindent számítógépen megcsinálni, így állítottuk össze már együtt a 16-os lapszámot. Jó lenne egyszer visszatérni a „klasszikus” módszerhez… Magam ’97-ben, elsőéves egyetemistaként kaptam meghívást a Bruthaliába, akkor még nagy lendülettel csináltunk néhány lapszámot és jó néhány felolvasást, majd egyre ritkultak a megjelenések, de még mindig nincs vége! (Még ha Atis rendre el is mantrázza: „Az Alkotókör végnapjai!”)

– Nemrég Erdélyben jártatok a Műút szerkesztőivel. Jó volt?

– Szégyen vagy sem, először jártam Erdélyben, ahová a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet vezetőjeként Lakatos Mihály hívta meg a Műút szerkesztőségét, és csak pozitív élményeim voltak — annál jobban sajnálom, hogy csak három és fél napunk volt ott, háromestés villámturnéval, így valamivel jobban csak Székelyudvarhelyt tudtuk megnézni magunknak, holott… A visszhangról és hangulatról a Műút portálon adtunk összefoglalót – inkább csak személyes benyomásaimról tudnék beszélni, de arról is nehezen. Kicsit olyan ez, mint az ottani szerpentinek: ahogy megindulsz lefelé egyenesben, rögtön kanyarodnod kell, megakadsz (fölfelé mentedben eleve kaptatsz, még nehezebb). Annyit tudok csak mondani most, hogy: igen. Meg hogy: még egyszer.
 
kabai lóránt 

(1977) kisbetűs, férfi, ír, olvas, firkál stb., Miskolcon született, Ongán nőtt fel, Budapesten él. A Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat szerkesztője; kísérleti filozófus, „autentikus irodalmi zombi”. Kötetei: Holdfogyatkozás (versek Laczkó László rajzaival, Új Bekezdés, 1994); nem kijárat (esőkönyv) (versek és grafikák, Balassi, 2003); hiba nincs (versek, Szoba Kiadó, 2006); Édeskevés (regény Spiegelmann Laura álnéven, Magvető, 2008); klór (versek valakinek és bárkinek) (versek és fotók, Szoba Kiadó – JAK – prae.hu, 2010); avasi keserű (versek, Szoba Kiadó, 2013).




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében