A líra megálmodott hatalma
(búcsú a Mesterektől)
„aki… papírforma szerint ura a helyzetnek”
(B.A )
Furcsa passzusok és kinagyított fotók! –
a barbárok így legfeljebb fegyvert vettek át
bajtársuktól, olykor unzsenírt végighúzva
ujjukat a pengeélen (amely akár ez a szöveg is,
támadni-készen állt). Mi több, gyilkolni is.
Megtérni a földbe – kezemben könyv, az ő
kezéből vettem át –, ezzel a biztonsággal
s nyugalommal, tudomásul véve, hogy
a költészet is, legalább úgy, mint az
öldöklő túlerő, elérte végső határait.
2012. június 25., Karinthy születésnapján
A hasonmás-árnyék
Nem csupán a véres kés vagy a kalapácsos
ember fegyvere, de a legenda is elásva valahol.
Mágikus órák éjfél után! – a hiedelem, hogy
a fallosz lángra lobbanhat. A végzet démoni
keze, így vagy úgy, lesújt. Ki ne mozduljatok a
könyvszekrény árnyékából, és ha netalán föl-
ébresztett egy váratlanul árnyékot öltő képtelen
gondolattársítás a fejetek fölött porosodó,
kiolvasásra váró kötetből: hátra ne pillantsatok!
Egy fattyazó kurva vala Torján, s bele is halt volt
a szülésbe (és arról úgy beszéltek azután, mintha
nagy csoda történt volna).
Érzelmes dilettánsok árnyékában mennyi habogó-
l(h)ebegő »kakukkfióka«! – keresztet vethettek rájuk.
Sokak élete csak olcsó fattyúhermelin: közönséges
fekete bélésébe gabalyodva elnyel az örök árnyék.
Ha a szörnyűségek ábrái kivetülnek a légüres térbe
(hol már nem vehet célba az üldöző erőszak):
ki-ki ott keresheti igazi HASONMÁSÁT.
2012. június 26.
Diogenész délutánja
A fölös epe- vagy lélekváladék a végzetesebb?
Esetleg ambíciód idegingerlékenysége?
Hajdan virágzó föld és család! – gyáván
elszakadtál tőle. (S amit kaptál, megérte?
– az értelmetlen elmúlás legagyafúrtabb
képzeteivel belopta magát életedbe.)
Könnyedséggel, gondolattalanságban telt el
a délután; bárha mintha kissé megemelkedne
a zongora, ettől még, persze, az egész
örökkévalóság merő némaság csupán.
Istenkísértések, birodalmi eszmék –
a perverzitásig fokozott emberi „működéshiány”
csak önzés s álmatlanság-iszonyat a kiüresedett térben.
Bomlik az öröklét.
Együgyű Diogenész-mécsed individuális érdem.
2012. július 3.
Az ideképzelt másnap reggelek
Az elérhetetlen, a meg-nem-történt
izgalmának, iszonyatának üres
hálójában. A nádszál-rögeszme, hogy
egyenes maradj, holott jobban izgathatna
a más modor, az új fényhatások
lélegzetelállító lehetősége
(Tintoretto virrasztó tekintete
a fojtott levegőjű középkori
históriák árnyékában). Ma is
csak csonka arcok s védelemhiány.
Nem az aggaszt, hogy egyszer csak
eltűnsz innen, hanem maga a belső táj
porlik, süllyed, apad, szakadozik
szét, foszlik semmivé végérvényesen,
harmatos lelkiismerete hiába remeg.
Bennünk kísértő fantomok
a. (hosszú séták)
Szélcsend, amint kihajolsz az emeleti ablakon;
rémülettől csökött, rejtelmektől eldugult, el-
aszalódott szerveidben örvénylést érzel valahol mégis.
Megiramodni – merre? A múlt század felé?
Talán félsz önmagadtól (lényegi, barbár tisztaságodat
hányszor kezdte volt ki külső erőszak)? Tépett
gyermekláncfűkoronád – a hajdani lendületes
csetepatékból csataképekké merevült kánon
nem sokat segít az elhagyatottságon.
A limlomok közt céltalan minden elérzékenyülés.
Spontán utálat, önutálat – amikor már szinte minden
olyan, akár egy műhorizont. Letarolt helyszínek,
visszhangzó érzés, mint mondjuk a Dante isteni tercináiban
tébolyultan elmélyülő Péterfy Jenő képzelt emlékei.
Hosszú séták ifjúságod halott társaival, midőn a
felhígult idő sebesebben folyik el a vérnél.
b. (az időtlenség-esély)
A lojalitásért is meg kellett harcolni
(főleg önmagaddal), mentegetőzik ő.
Tékozló udvartartás volt, bizony – nem csupán az
annyit emlegetett protokoll-bárdok a dísztribünön –,
és tagadhatatlanul vérmes izgalmak.
Sodródnak ma is, hányan! – a homok,
a hant, az eszmék hírmondói közül.
Kérek egy gyors ellenszelet, mielőtt még,
mint öbölből kifutó hajók sötét árnya,
elúszik végképp a hiány rakománya.
Messze riadozó emlékezet – habár
az időtlenségben minden értelmét vesztett
régi jelszó kizárva.
2013
Szeptember
„olyan vagyok akár egy férfi”
(Pilinszky-töredék)
1.
Nem alázat – szabadság ingere.
A teljes égbolt tiszta, egyszerű,
természetes mégis, ha kékségében
el- elveszel – nem éles, halovány,
akár a céltalan, megfoghatatlan
derű. Szeptember az én hónapom.
Valami – hit vagy ámulat? –
a gyermekkorba visszahív.
Toronyiránt, arcod még a tiéd;
szabályos lélegzetvétel: nyitott
könyv a világ(!) és csupa bizalom,
nem félni tanít – más az izgalom, te
szerelem szigetére kivetett
(honnan is sejthetnéd, hogy zátony?):
még nem ölték meg benned a hitet,
még nem aláztad meg a testedet,
még nem hiszed, hogy van vesztőhely.
2.
Könnycseppek, betűk a csupasz papíron
(a dacot meg a sírást le nem írom).
S a fényképek. Ami nem látható
még rajtuk: hogyan fegyverezhetett le
a csalódás, az undor, a közöny?
Hajlékotok: hol menny, hol jégverem.
Ágy – lázas sivatagi képzetek.
Hol járunk már az éden fáitól?
– csontig hatol a rém, hogy ez az ősz
már kárhozat; mind kiálthatsz, lator,
hogy: add ide a kezed! – Ha föléd
hajol és néz, úgy néz rád, mint aki
nem ismeri a történetedet.
Jobb hogyha villámlik; vagy fényt kiolt.
Nincs dicső múlt (s a hatalom kié:
aki adakozik, vagy visszavon?)
Zihálj, csapkodj, unatkozz, csak ragyogj;
isten, vagy szörny, végzet – egyszóval
kiválasztott: egyetlenem.
3.
Örökség: tele tabernákulum.
Ha ordítani kell, azt ordítod:
ezt a világot én nem ismerem!
