„Ez az én emberem, gondolta az ördög, s úgy is volt, csak másképp.”
Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban
Ha a szerkesztőségben nem érne egymásba az asztalom az ő asztalával…
Ha nem lennénk együtt olyan viszonyban, amilyenben vagyunk…
Ha nem azt gondolnám róla, amit gondolok…
Hanem pont azt gondolnám, csak másképp…
Ha nem lenne Ő olyan, amilyen…
Ha nem örvendeztetne meg időnként engem…
Ha nem bosszantana időnként engem…
Ha nem lenne ilyen jó szíve, mint amilyen van neki…
Ha nem hinné azt magáról, hogy…
Ha hinné azt magáról, hogy…
Ha nem kellene néha megmagyarázni, kifejteni neki, hogy…
Ha nem várnám el, hogy azt akkor elfogadja, megértse, hogy…
Ha anélkül is meg nem értené, hogy…
S ha akkor nem kezdené el ő megmagyarázni, kifejteni nekem, hogy…
S ha nem várná el, hogy én azt akkor el is fogadjam, hogy…
Ha Tamási Áron nem hagyta volna egyszer egy társaságban ott a kalapját…
Ha nem tette volna fel azt a fejére akkor éppen valaki…
Ha nem tért volna vissza az író akkor, hogy elvegye a fejfedőjét…
Ha nem látta volna meg azt a kalapot akkor a másik fején…
Ha nem mondta volna akkor az a másik – mentegetőzve –,
hogy körülbelül olyan a fejem, mint a magáé, öné, tiéd…
Ha nem válaszolta volna erre sejtelmesen (és gonoszan) az író,
megnyomva jól a szót, hogy talán körül igen…
Ha a kortársak – maguk között – nem tudnák, egymásról, hogy ki mennyit ér…
Ha nem ismernék el, hogy Molnár Vilmos mennyit ér…
Ha nem érdemelné meg messzemenően ezt a díjat Molnár Vilmos…
Ha nem azt gondolnám róla, hogy ő nagyon-nagyon…, hogy ő…
Ha nem azt gondolnám, hogy a többi jó (nagyon ilyenek) között van a helye…
Ha nem gondolnám, hogy ő is van olyan, mint azok…
És ha nem azt gondolnám, hogy:
PONT OLYAN, CSAK MÁS…
(És ez a más benne, ami őt nagyon egyedivé teszi…)
