s hogy mikor ki a Kántor, s hogy mikor ki a Pap.
E szibillikus (vagyis jósnői vétetésű), homályos bőcsködésekkel indítom e most kezdődő, seherezádéi mesécskémet.
Amelyből csak lassacskán világlik oszt majd elő, hogy ki a faragatlanul kockázó Koca-turista, s hogy kicsoda a mindeneket fölfedő és -ismerő Idegenvezető, hogy ki is a Hal, s ki is a Halász meg így tovább : az egymást-tükröző-kiegészítő s az egymással szerepcserében lévő párosok fölsorolását folytathatnám akár több száz oldalon keresztül, de ettől most megkímélem én a sokattűrő Olvasót, mert amaz, mint minden rendes ember rüheli a hosszú lére engedett egyetemi vagy fejtágító kurzust.
Vagyis hogy ki az űzött Vad, s hogy ki az élesnyílhegyű, s a kiszemelt célpontjait sohasem eltévesztő, sebezhetetlen, isteni Vadász: hát, ezt fogjuk hamarosan megsejteni.
Talán...
E meredeknek tűnő, aforisztikus előljáró beszély tehát csupán néhány kulcsot szolgáltatott a soronkövetkező parabola paradicsomi kapuihoz.
Persze késleltetési eszköz is vala ez a javából, hogy a Befogadó várakozási szintje elérje önnön makszimumát.
S miként láthattuk, ezt még meg lehet bizony toldani ezzel-azzal.
Egy-két makszima, egy-egy magyarázat.
Néhány ilyen-olyan beékelés, körmondat, mende-monda, pletyka, retorika, grafo- és mitománia, a hangok, a szavak s a mondattanok ünnepi hasmenése, triluli-trilálá...
Node vágjunk neki, s lépjek én is rá a nyilván örömmel sebességkorlátozott elbeszélői gázpedálra!...
Húzzunk hát bele.
Babadag sejtelmes-rejtelmes városáról négy évtized alatt csak hébe-hóba s akkor is csupán véletlenül hallottam.
studíroztam színtanilag Goethe nyomában, alkalmasint szóbajött ugyan e nem épp Weimar-környékinek tűnő, ám fölöttébb hangzatos s némiképp mágikus húrokat is megpendítő helységnév, de csak akképp, mint a dél-keleti országrész egyik meghatározatlan illetőségű, s ezenmód egyfajta mesebeli ismeretlenségben rejtőzködő és nyilván mitikusan is több, mint valószínű, hogy igencsak miszteriózó pontja.
Mintha álmomban egyszer-kétszer jártam is volt tán arra.
Történt pedig eccer, hogy az egyik kivételesen hő-cunámis nyár izzasztó kezdetén egy fura, belső parancs vagy hívás ötlött föl szinte ellenállhatatlan erővel a sokat fordult, ám még távolról sem odüsszeuszi csalafintaságú, de már lassan jócskán megkopaszodott kobakomban.
Mármint hogy én bizony, egy-életem-egy-halálom, meg kell lássam még itt, eme földi mivoltomban, ha nem is az Égi Jeruzsálemet, de hát legalábbis … ezt a földi Babadagot.
E meglehetősen abszurd s minden ésszerű megokolást startból nélkülöző terv végrehajtásához – mert, ugye normálisan gondolkozva semmiféle magyarázatát sem tudtam adni annak, hogy miért is kell énszamárságomnak elzarándokolni erre az ugyancsak körülményesen megközelíthető helyre, mely félezer tengeri mérföldnyire fekszik Kolozsvártól – szóval e teljesen haszontalan ötlet megvalósításához megpróbáltam legalább még egy kísérő-útitársat találni, aki a magamnak nagylelkűen és önhatalmi természetességgel kiosztott hajóskapitányi rang mellett a főkormányosi posztot becsülettel betölthetné e szárazföldi hajóúton.
Hajdani, merész, m***-i lélekvezetőm egyelőre Egyiptom rejtelmeibe avatta épp be a turistákat immár negyedik éve Luxor és Kairó között, tehát Boros Lóránd m*** jégmezein edződött, kontra-kolumbuszi tapasztalata most semmiképpen sem jöhetett számításba eme újabb, kontinentális expedíció fölfedezői kalandjában.
Mondom ekkor én a keresztfiamnak, a Költőnek az időszerűtlen ideát Babadaggal.
Közben fölütve az egyik útikönyvet, olvasom abban, hogy néhány oszmán nagyvezír, s más variánsok szerint meg még egy-egy szultán is oda lenne eltemetve, s hogy ott, Babadagban, ott lenne tán e nagy embereknek bizonyára a sírjuk.
Hát, azért az mégsem semmi, egy-egy szultán − bizonygatom lelkesen a keresztfiamnak − mivelhogy nem mindenhol nyugszik egy-egy igazi Padisah − teszem hozzá mindinkább megtáltosodó meggyőzőerővel.
Javasolom is hevesen eképp a Költőnek, hogy nézzük meg mi is e sírokat, ha már abban a rendkívüli szerencsében részesültünk, hogy széphazánkban léteznek még ily csodák.
A Poétának nem kellett sokat magyarázni.
Ő rögtön megértette az érthetetlent avagy a számára nagyon is érthetőt, s habozás nélkül rávágta: megyünk!… Valószínűleg ezt gondolhatta:
Igazság szerint közelről sem volt roppant világos számunkra, hogy hova is indulnánk mi pontosan, és az sem, hogy miért.
De tudtuk, hogy mennünk kell.
S ha meg már mindenképpen rögzíteni kell, ha valaki megkérdené, hogy hova is megyünk, hát akkor válaszolhatjuk bátran, hogy hát… Babadagba!…
Nem mintha mi jobban tudtuk volna, mint az esetleges kérdező, hogy mi az a Babadag, de bíztunk abban már az eleitől fogva, hogy e kezdeti fél-szélhámiánk lassacskán magasztos tudássá érik.
Más szóval nem a bizonyosság csontvázává szikkadó ész és észlelés, hanem az ismeretlen céltárgyú szív íve s az összemberi hitványságot megváltó hit távvezérelt bennünket homályos kalandvágyunk ezen stádiumában.
Tehát talány is volt vala bőven már startból, mivel azt már valamiképp sejtettük, hogy rejtély nélkül egy kalap szeget sem ér az egész robotizált élet.
Azon nyomban meg is egyeztünk, hogy a csütörtök esti konstancai sebesgyorsra föl is fogunk mindketten pattanni jegyestül, oszt hajnaltájt fele mi is megérkezünk valahogy Medzsidiára, a Medzsid szultán alapította sok mecsetű helységbe, utóvégre itthon-vagyunk, nem-külföldön…
Onnan aztán csak indul majd vajmi vonat túlra, északra, Túlcsa (rom. Tulcea) irányába.
Mivel Észak-Dobrudzsában, a Duna deltája felé, a Medzsidia-Túlcsa vasútvonal felénél helyezkedik el a mi Babadagunk, az ismeretlen úticél.
Ennyit tudtam, persze ezt is csak a Medzsidia környékét pontosító térképről.
A Kolozsvárról induló konstancai gyorsnál találkozott is a két vezeklő zarándok.
Rögtönzött útiruhánk hűen kifejezte bűnbánó mivoltunk.
Jómagam kínai kaucsukból fröccsentett fürdőpapucsban és félmezítlábasan indultam, a Költő meg nemkülönben sportosan, vagyis kipróbált bőrszandálba bújtatott járószervvel érkezett.
Sötét trikók, hosszú farmernadrágok, s egy-egy, voroneci kékségű, Románia szerte híres nájlonpunga (rom. punga, zacskó) képezte részemről a szükséges poggyászt, amelybe egy jó pár katonai bakancsot is elrejtettem minden eshetőségre, minthogy az arrafelei, néhol viperás talajviszonyok híresek.
Néhány sör is volt persze velünk, mármint a pungákban, minthogy egy ilyen tizenkét órás út alatt bizony erőst megszomjúhozhatik az ember, s Plojesten nem akartunk leugrani a peronra, ha már elfogyott volna az égi éltetőnedű.
Ki is húz bennünket nagy garral a vonat a nemrégiben restaurált állomásról, s fölszabadult vigasságban cigarettázgatunk mi is a folyosón, mert akkor ez a rákkeltő hatású, rossz szokás még nem volt mindenki megkérdezése nélkül betiltva az összemberi egészség s a nyugati típusú demokrácia védelmében.
A Költő fejében ilyenszerű magvas, nagyszerű, mert eccerű sor-foszlányok motoszkálhattak nyilván valamily ógörög metrumban s következésképp teljesen másképp monva :
Indulunk mi is, mint Noé,
Szedjed a lábad, jó-é ! …
Az én fejemben meg effélék keringtek:
Pedig hallom már: kígyózik a teste
a zsíros földön, sértett fűszálak alól
bátor hangyák már meghozzák a hírt:
a partizán itt figyel valahol.
Millimétert milliméterre gyűjt,
a térd, könyök el is kopik már estig,
ha jó voltál a csapaton belül,
nem marad más, csak ez a kilometrik. (2)
Székelykocsárd K.u.k.-stílű restije és megállója után bicegő utazókoldus tűnt föl a vagonunk másik felén.
Minthogy bennünk jótét lelkeket sejthetett, egyenesen felénk is tartott.
− Isten tartson meg benneteket békében és egészségben!...
Idehazai, közép-európai megértéssel fogadtuk a jövevényt, s rögvest mindketten egy-egy lej erejéig lefizettük koldus-testvérünknek a neki kijáró jegykülönbözetet.
− Isten adjon nektek egészséget, boldogságot, hosszú életet! − köszönte nagylelkűségünket a toprongyos Koldus-kollega.
Majd megkérdezte:
− Hová igyekeztek, merre utaztok?…
Mondjuk mi, hogy Babadagba.
Aszongya a koldus, hogy az jó, nagyon jó, és ha már ott járunk, akkor menjünk el föltétlen a Sírhoz.
− Milyen Sír van ott ? − kérdeztük mi gyanútlanul.
− Megtudjátok ti azt majd Ott … − mondta sejtelmesen a kéretlen jövendőmondó, s tovább sántikált a mankóján, mert féllábú volt, mint a kalóz-filmekben a kampóskezű kapitány.
Eközben zakatol-dobol eszeveszetten a vas-táltos, tiszta rollingsztónsz transzban vagy inkább irgum-burgum hevimetál, csattognak-visítanak, csikorognak-sikítanak az évszázados, Diósgyőrben öntött sínpárok a megrepedezett, sötétbarna, motorinás, patinás, erdélyi talpfákon.
Hamvasztjuk egymás után az elkerülhetetlenül impotenciát keltő cigarettákat a sajátosan és hamisíthatatlanul hazai, kesernyés illatú, pontosabban bűzű folyosón, s isszuk hozzá a jól habzó, kolozsvári zöld Medvéket (rom. Ursus, hajdan klausenburgi sörmárka).
S morfondírozunk a Költővel, hogy ez a koldus vajon véletlenül vetődött-e erre avagy sem avagy még az is meglehet, hogy ő lenne talán a mi hallgatólagos paraturisztikai idegenvezetőnk, ha már ily szaharafélei tájak felé vettük mi is az irányt.
Mert ez a Koldus tudta azt, hogy mi mit is kereshetünk egyáltalán.
Tudta ő, hogy mi csak a Sírt kereshetjük ott.
Tudta ő, ő, az ágrólszakadt, az oktondi tudatlannak hitt, ám valójában bölcsességében dúsgazdag, nyomorék vándorkéregető, tudott ő mindent…
Mert mielőtt ő meg nem mondta, hogy mi az Utat kutatjuk, mi nem tudtuk, hogy mit keresünk…
Honnan is tudhattuk volna mi az utat…
De amit nem tudtunk mi, Azt viszont tudta ő.
Tudta az utat.
Művelt egy koldus. Míveseszű. Gondo-latolvasó.
Biztos, még a telepátiához is konyít valamelyest.
Jó pszichológus, satöbbi, ragozzuk a történteket.
Mert, ha nem is lenne igaz, hogy direkt értünk jött, de legalább jó azt hinni, hogy igenis érettünk, csakis.
Hogy ennyire érettnek érez bennünket valaki
Talán egy kicsit mi is fontosabbak lettünk, mint eleddig.
Ezek szerint a sólyomszemű, mindent fölügyelő s mindenre éberen vigyázó szellemi őreink és fizikai fölügyelőink megtisztelnek bennünket azzal, hogy testőrként elkísérnek, sőt értékes útmutatásokkal is szolgálnak nekünk, s a háttérből monitorizálnak bennünket, mert…
mert, hát megérdemeljük, ugye, miként mondaná a hölgyeknek egy májhízlaló reklámszöveg az istenadta, s a telepátiát mímelő tele-vízióban.
Minél több Medve-sör szüremkedett át torkunk zsiliprendszerén, mi annál világosabban kezdtük fölfedezni önmagunk metafizikai távvezérlésű értékelését a purgatóriumi zenebonájú szerelvényen s úgy általában e széledes kis- és nagyvilágban is…
Gőgös gőzösünk immáron Brassó szász világvárosa felé száguldozott negyven kilométer per óra csúcs-sebességgel, mikor folyósónk végében megint föltűnt még egy… pontosabban nem is még egy, hanem… A Második Koldus.
− Na − mondja a Költő − te Brédisz, én asszem, nem látok jól, pedig négy szemem van, hisz tudod, hogy Árgus vagyok én bizony a mitóból, mert nézd te csak meg és oda, ki közeledik − ámuldozott az immár a történelem előtti idők ködébe meglehetősen mélyen beleburkolózott Poéta, s megkopogtatta bakacsin színű, legendás szemüvegét.
Majd sokatmondóan hozzátette:
− Tuggyuk-mi… − s intett a fejével.
Koldus Kettő ugyanazokkal a szavakkal fordult a Költőhöz, mint Koldus Uno:
−Isten-tartson-meg-stb …
Mi persze azonnal lefizetjük a kötelező vám-taksát.
− Merre-mentek-fiúk − mondjuk, hogy hova.
− A-sírt-megfogjátok-találni − mondja Ő.
Második Koldus el.
Hát ezek a koldusok nemcsak szakavatott pszichoanalisták, hanem egymás között is hatalmas gondolatolvasók, gondoltuk mi is automatikusan a Költővel, mert szóról-szóra ugyanazt mondja az egyik koldus, mint a másik, ahogy mi is ugyanazt gondoltuk a Költővel e búcsújárásról.
S mindahány vándorkéregető mind csak velünk bajol.
Mert most már az a tény is kezdett szeget ütni a kobakunkba, hogy az általunk dramaturgiailag megszámozottt koldusaink vagonunk egyetlen más fülkéjébe se nyitottak be alamizsnáért, s hogy célirányosan csakis felénk csoszogtak.
Miközben ólmozott végű botjaik koppanásával zeneileg is sikeresen kiegészítették a sínkattogás polifónikus, (spi)rituálé-koncertjét.
Átalzakatolván a tömösi szoros vadregényes és széltépázta tájain s odahagyván eképp Tündérhonunk s a Déli Kárpátok augusztusban is hófödötte, porcukrosan ragyogó bérceit, már Buzó (rom. Buzău, város Romániában, a Regátban) közelében vágtatott a vasparipánk s következett volna hamarosan ama híres, Csernavodai Híd, amelyen, ha átdübörög a vonat, akkor a hideg-rideg Kelet-Európából érkező, didergő ember elfelejthet mindent, amit eladdig megismert, mert kitárul előtte a mandulás-fügefás-tevés táj, amikor…
Amikor az előbbi jelenésekhez hasonló, szellemi Kapuőr tűnt újfent föl s most már nem is oly villámcsapásszerűen váratlan mód vagonunk lassacskán színpadiassá vált folyosóján.
III. Koldus be, Isten-tartson-meg-fiúk, merre-merre-fiúk, áhá, Babadag, a Sírt nézzétek meg, ne kerüljétek el a Sírt, mert megtaláljátok, s akkor majd meglátjátok ti…
− De milyen Sír van ott, Koldus Úr ? − kíváncsiskodtunk most már mi is.
A Harmadik Koldus láthatólag megsüketült erre a nyilvánvalóan laikus meghatározottságú s a beavatatlanságunkat egyértelműen eláruló és fényesen kidomborító kérdésre.
Sőt: meg is némult.
Majd a folyosó padlózatára helyezvén, boton függő puttonyát, a zsák mélyéről egy cipót halászott elő.
Gondoltuk, koldusunk meg akarja osztani velünk kenyerét, mivel előzőleg neki is megfizettük természetesen a vízumunk egy-egy kőkemény lej értékében.
De nem!
Egy eleddig nem látott jelenséget volt szerencsénk az elkövetkezőekben megtapasztalni.
A majdnem gömbalakú zsömlyecipó, amely a földgolyóbisra hasonlított, az egyenlítője mentén kettébe volt szelve.
A III. Koldus leemelte a kenyérgömb északi féltekéjét.
Meglepetéssel vettük észre, hogy a kenyérgolyóbis belseje üres.
Pontosabban, hogy a kenyér belé ki- vájták.
A nemrég még sütőkemencében edződött kelt-tészta-jégszekrény nem volt egyéb, mint egy belül teljesen kivájt kenyérhaj.
Vagyis kívülről kenyér, belülről pedig Istent igenlő Ige vala e szent Cipó.
Eme alkímiai keménykenyér volt tehát az Űr kérge, vagyis az Űr-Úr teste.
Ráadásul meglepetésünket tetézendő a kibelezett kenyér-glóbusz kérge korántsem volt kiszáradva, hanem teljesen frissnek és puhának mutatkozott, mintha e kihűlt Tűz-Golyó vajmi jól elkendőzött szellőztetőkéményt is rejtegetne.
Nemsokára azonban e gyanúsan csodás hamvasság titkos táplálóoka is föltárulkozott előttünk hirtelen.
Tudniillik földünk alsó féltekéjének a mélyére tekintvén, a legnagyobb ámulatunkra egy nagyon üde, nagyon vörös, nagyon finom szirmú s fölöttébb ismeretlen virágot fedeztünk föl.
Valamilyen cserjés, bokorszerű növénynek lehetett ez a virága, vagyis hímnős szaporítószerve, mert a rövid száron még néhány viaszos, élénkzöld levélke is ott párolgott hűvösen.
Olyan volt az egész, mint a Lyukas-Föld elméletének szemléltető makettje, amelynek a közepén a mindeneket megelevenítő s a minden ellentéteket kibékítő, hő és hű Hidegtűz, vagyis a Dante-i Lángrózsa virul.
Koldusunk kiemelte a kenyérgömb belső energiaforrását s teremtői rejtélyességű mozdulattal átnyújtotta a Költőnek a vegetális zsemle e nemkülönben vegetális galván-elemét.
Poétánk sem volt rest, s rögvest megértvén a tanítói gesztusnyelv üzenetét, azonnyomban kebelébe is rejtette a nyilván női növekedésű növényvilágban testet öltött, ám lényegében hím-nős természetű s a külső-belső kenyér-hőt derekasan mérséklő napocska-kelyhet.
Ámultarcú zöldfülűségünkben azt hittük, hogy ezzel be is fejeződött volna már a koldustestvérré való beavatásunk világi konfirmációjának ezen titokföltáró, ceremoniális úrvacsoravétele.
De ezzel még nem volt vége a világban szerencsét próbáló két kisebbik királyfinak kiosztott varázseszközökből.
Koldus-papunk lehajolt lyukas cipőjéhez, s a zoknijából furcsa, hosszúkás fémlapot húzott elő.
A fémpengének nem volt nyele, s valójában egy kétélű, borotvaélesre kifent, mindkét végén legömbölyített, rozsdamentes acéllemezről volt szó.
Dervis-mesterünk ezután a bal karján föltűrte rongyos ingujját és bemutatta a noviciusoknak, mit tud ez a jelentéktelennek tűnő játékszer.
Egy villámgyors mozdulattal kisgyermeki simaságúra borotválta le különben fölöttébb szőrös alkarját.
− Látjátok fiúk, ez a sis …
Ekkor döbbentünk rá, hogy mi most azt a legendás csodafegyvert és -tőrt tartjuk épp a kezünkben, amely a fogdákban, továbbá pedig a népi meg bizonyos földrajzi közegekben (például a Szatmárnémeti mellett húzódó Avasságban avagy Dobrudzsában) is használatos – áldozati s egyéb szent és profán célokra.
Csak évekre rá tudtuk meg, hogy a szó törökül kést jelent.
(folytatása következő számunkban)
Jegyzetek
1Karácsonyi Zsolt, A Nagy Kilometrik. Versek. Magvető kk., Budapest, 26, p. 63.
2I.m., p. 64.
