gy július 27-től (ez egy keddi napra illik ebben az évben leginkább) megszünteti, törli, kivezeti a magán-zigóta tulajdonlását, sőt egyenesen az egészet az állami egészségügyi felügyelet termeszbolyra emlékeztető székházába gyűjti be, ugyanis a zigóták száma erősen megfogyatkozott ország- és megyeszerte, Rubinházán – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is – zigóta-felvásárlási láz tört ki.
Az emberek Rubinháza térségében – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is – pihenést nem ismerve, szorgalmasan kutatták a boltokat, turkálókat, antikváriumokat, piacokat, tereket, vásárcsarnokokat, őstermelői berkeket és zugfogadóirodák szlöttyedt környékét, a kakasviadalok csípős szagú ketrecrengetegeit, szabadvegyértékű, elidegeníthető, megvásárolható, örökségként átírható, magukra testálható zigótákért. A közjegyzői irodákban váratlanul mindenkinek dolga akadt, s míg várakoztak, hogy a jegyzőnél közügyüket magánosíthassák, egy-egy rozzant széken üldögéltek, melyet az egykori rubinházi kultúrpalota leromlott főcsarnokából mentettek ki kegyeletes közjegyzőtanoncok, hiszen Rubinházán – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is – már két évtizede megszűntek a helyi kulturális egyesületek, kórusok, színjátszó családi hatszögek, beteges hagyományápoló kalandortanyák és fércműkiadók, kultúrlopakodók, nos, amint ott rostokoltak, ugyancsak kinyitották a fülüket, hátha elcsíphetnek egy-egy zigótákról szóló híradást, egy halvány utalást, elejtett szót, bizalmas közlést, fülbegyónt eredetvidéket, egy még fel nem fedezett, ki nem rabolt zigotaforrásról regélő közlést. Mint várható volt, az emberek óvatosak lettek, kétszer is meggondolták, kire bízzák titkukat, sőt egyre elővigyázatosabbá váltak, amint közeledett a végzetes keddi határidő. Volt az ügynek bizonyíthatóan összeesküvés-színezete.
Na persze, ha az ember mert kockáztatni – és mindig akadtak kalandra kész martalócok, condottierek vagy inkább lelketlen uzsorakupecek, zigótakalmárok, becsapható duplabalekok –, akkor az ember kimehetett a hétvégeken rendszerességgel megrendezett rubinházi – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is létező – ócsakapiacra, ahol cigányoktól is beszerezhető volt a zigóta. De ezt nem javallották senkinek sem, legkevésbé a rubinházi iparosoknak, tisztviselőknek, gyarmatáru-kereskedőknek, a polgárság jelesebb egyéneinek vagy a szak- és általános műveltséget romboló iskolák tanári hordáinak, ugyanis a cigányok rögtön megérezték bennük az alkalmi vásárló valószínűsíthető balekjeit, és mint tudjuk, ebben csak ritkán ismertek félre valakit. Rögtön megorrontották, hogy ők a július 27-i rendelet hatására felhabosított tömeghisztéria áldozatai, fogalmuk sincs, hogy mi az a zigóta, hogyan kell kezelni, hogyan tartható lakásban vagy kertesházi körülmények között/dacára, van-e különbség a vad és a tenyésztett zigóta között, mekkora a valódi forgalmi értéke és mekkora benne a gazdaságpolitikai blöffölés által felhalmozott, társadalmilag értéktelen és értelmezhetetlen értékhányados, tőzsdei bevezetés esetén. Mindezekkel természetesen a romatörzsek tisztában voltak, ugyanis ezek a klánszerűen szervezett becsüs-csoportosulások mozgékonyságuk folytán tökéletesen tájékozottak voltak a frankfurti vagy a tokiói tőzsde érzékeny reagálása felől, a zigótapiac rubinházi – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is – bekövetkezett hullámzásaival, örvénylésekkel, lebegtetésekkel és cseppfolyósulásokkal. A vajdák nemzetközi szervezete pedig úgy viselkedett, mint egy nemzetek feletti univerzálantenna, tenyérből etette – egyes hírek szerint – a nemzetközi valutaalapot, a legnagyobb tengerentúli bankokat és pénzmosodákat, beférkőzött a maffiába, a camorrába és a japán terrorszervezetekbe és a terrorelhárító golyóálló mellényei alá, annyi tőzsdecápát volt képes tudatilag eltájolni Dubajtól Áden-felsőig, amennyire csak kedve tartotta és érdekei diktálták; minden járatra helyet tudtak foglalni a vajdasági titkárok, természetesen viájpi osztályon röpködtek a nemzeti és nemzetközi légterekben, nem ismertek határokat, mértéket, akadályt, küszöböt, jóízlést, úriemberséget. Úgy lépték át az idő- és térsávokat, miként más a régi szeretője küszöbét. Örömmel és fölényesen helyezték magukat törvényen kívül, megvásárolták a legjobb ügyvédek, bírák, esküdtek szolgalelkűségét. Kormányok hevertek a lábuk előtt, de ezt kevesen sejtették Rubinházán, amit utóbb keservesen bántak is.
Ezek után nem csoda, ha a rubinháziak – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is – a megfontolt, zsebüket, függetlenségüket, szent és jobb meggyőződésüket féltő polgárok messze elkerülték a zigótanepperek világát, maradtak a kismesteri módszereknél, az amatőrizmus megfizethetetlen magán- és szívbéli örömei alján, szerény egyszerűségben és alig jövedelemező együgyűség közepette.
A zigóta-beszolgáltatás határnapja pedig folyton közelebb került a közönséghez, a különbözőképpen struktúrált közösségekhez, az országlakosokhoz és a még létező (lappangó) rejtegetett zigóta-forrásvidékekhez. A tulajdonosok gyakran összejöttek egy-egy magánlakásban, tömbházak dohos és a múlt évi sarvalt káposztától bűzös pincéiben, hogy valamilyen módon megpróbálják elkerülni azt a megalázó állapotot, melybe a kormány kapzsisága dönti őket rövidesen. Tanácskoztak, érveltek, ötleteltek, vitatkoztak, összevesztek, egymást fenyegették, de arra senki sem vetemedett, hogy feljelentse társait, a többi zigótabirtokost, magánzigóta-tartót, -tenyésztőt, -szaporítót, -gyűjtőt. Hatott az ősöktől átnemesített kurucszellem, amely bármely kormánnyal szemben zsigerből a lázadó ellenállást, a mutyizó elutasítást diktálta Rubinháza – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is – polgárainak.
Miénk a zigóta! – adta ki a jelszót Pogyebrád Lukács, aki Rubinháza régi családjainak egyikéből származott, egyébiránt ő volt a legutolsó élő leszármazott, ugyanis rengeteg zigótát örökölt felmenőitől, özvegyen vagy pártában maradt ájtatos nénikéitől, félkarú, a custozzai, azincourti, mantzikerti és catalaumi csatákból csonkán hazatérő bácsikáitól, s a gyűjtemény gondozása, osztályozása, rakosgatása egyik tudatrekeszből a másik szívrekeszbe minden idejét felemésztette, ezért se tere, se alkalma nem maradt megnősülni, a Pogyebrád család törzséből új hajtást fakasztani. A kormányrendeletről is bejárónője, Tündérvölgyi Posztula asszonytól értesült, aki egy reggel azzal állított be: hallotta méltóságos uram, hogy ez a pernahajder kormány, hogy a ménkű csapna belé radikálisan, el akarja venni az emberek zigatyáit? Ámbátor már közel három évtizede szolgált a Pogyebrád dinasztia utóvédjénél, nem volt képes megtanulni a zigóták nevét. Zigatyának mondta, holott tökéletesen beszélt finnül és észtül, de ezeken a nyelveken való jártasságát vígan megsüthette haszálhatatlanságuk miatt Rubinházán – s nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is. Ha tízévente egyszer járt a városban egy finn vagy észt küldöttség, ugyanis a kormány óvakodott Rubinházán – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is – meghordozni a külföldieket, mert e vidék lakói nem görgettek tonnás súlyokat nyelvükre, ha a kormány szidalmazásáról volt szó.
No, Tündérvölgyiné, akkor munkára fel: takarítsa ki alaposan a zigótaszárnyat, világítsa meg, hogy minden „zigatya” jól látszodjon, hordjon odabé elegendő széket, ülőzsámolyt, padot, lócát, kisszéket, ülőmatrácot, mert ma este fontos értekezletet tartunk.
Posztula asszony ugyancsak elámult, bámult, eltátotta fogatlanul is tökéletes finn kiejtéssel rendelkező alsó állkapcsát, hiszen Pogyebrád kegyelmes úrhoz a fene sem szokott járni. Társaságkerülő volt régóta, mióta utolsó vadászpajtása, Majláth Hermann őrgróf elesett a mártírerdei ütközetben, ahol kétszáz szarvasbika ütközött meg Pogyebrád kegyelmes úr vadászlesi mosolyáért és egy árva, ráadásul bicegő szarvastehé-nért, amit már régen ki kellett volna lőnie az erdésznek. Nem jártak hozzá nők és rimák, becsüs romák és romlott spílerek, nem barátkozott Rubinháza, de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb települések lakóival sem, nem kellett köszönnie az utcán a közönségnek, ha olykor elment a körzeti rendelőbe savanyú spongyáért, hashajtóért és cserefalombért vadászkalapjára, amelyen már annyi volt az érdemlomb, akár a mártírerdőben. Őt azonban gyakorta kalaplevéve, tiszteletteljes halk morajjal köszöntötték a korosabb és gyökérmaradásúbb polgárok, akik valamilyen okból azt gondolták, Pogyebrád jelenléte megaranyozza Rubinházát – de nem csupán e helységet, hanem egyéb módosabb települést is –, másféle nap és hold ragyogja be szerdáit, másként röpülnek az égen a darvak és a szalakóták, a partitúrák és kották a mindig próbáló zenekar fejéhez a vendégkarmesterek kezéből, hogy ettől a zenekar végre megvilágosodik, egyszerre csak jókor lépnek be a fafúvósok és hallgat el a másodhegedűs nyirettyűje Czinczár Markovits korcsmájának udvarán.
Tündérvölgyiné tanácstalanságá-ban először Czinczár Markovits korcsmájába loholt át, mely éppen átellenben az utca túloldalán díszelgett Rubinháza – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településekhez viszonyítva is – szégyenére. Onnan azonnal a káposztapincék alapközönségéhez igazították. A biztonság kedvéért azért felkereste a Filharmonikusokat, hiszen azokra panaszkodott napi rendszerességgel kenyéradó gazdája. Úgy gondolta, el kell hívnia néhány entellektüelt is. Mindenütt előadta töredezett logikával, de meggyőzően, hogy Pogyebrád kegyelemes úr harcra szólított fel a zigótarabló kormányzat ellen, s aki fegyverforgató, annak most jött el az ideje, hogy megmutassa, mit tehet Rubinházáért és az országért.
A Zigóta pedig a miénk! pompás, egyszerűségében is megkapó jelszava telibe találta a polgárokba kódolt agresszivitását, bírvágyát, a függetlenségi álmokat és szabadságrögeszmét, elkaszálta a fönntartásokat, kifogásokat, porbafingó sunyiságokat, óvakodást, gyávaságot, a besúgóktól való rettegést, előkerültek a régi zászlók a padlásról, és arra a kivágott királyi címer helyett a pogyebrádi jelszó került neoklasszicista betűkkel. Így már van valami ábrázattya a dolognak – mondta a mozgalom kútfeje Czinczár Markovits korcsmájában tartott második stratégiai megbeszélésén. A polgárság úgy érezte, lerázhatja végre a rajtatapadt szégyenfoltokat, az elbukott forradalmakat és vérbefojtott szabadságharcokat, megcsúfolt függetlenségi nyilatkozatokat, kikiáltott és diktatúrákba fullasztott közjót, odakozmált petrezselymes parasztkrumplit és az elcsempült mitikus gyertyacsonkokat az ősök begazosodott sírján.
Az iskolákban a tanárok hamarabb fejezték be az órákat, és a tanítványokat levezényelték a tornatermekbe vagy az iskolaudvarra, ahol harci alakzatokba rendezték az ifjúságot, vívómozdulatokkal ruházták fel őket és úgy biztatták, mint Kakuts bácsi, az egyetemi vívómester híres küzdő viadorjait „állás!”, „kitörés!” „ül a vívó”, „six, quart!”, „csörte, fiam, csörte” – a csőrtörésig előre. A tanulók edzettsége, harckészsége napról napra nőtt, elszántsága már a második emeleti természetrajzi szertárat verdeste, ahol állott néhány, még az iskola első világháború előtti kirándulásai során Afrikából titokban becsempészett valódi zigota, mely mellé Vili bácsi, mindannyiunk földrajz tanára, valósághű környezettanulmányt varázsolt pálmalevelekből és meniszkusz-cserjéből.
A dolog nem maradhatott sokáig rejtve a hatóságok előtt sem. Különösen, amikor a rendőrségtől engedélyt kértek egy zigótavédő utcai demonstrációra. A menet útvonala a Külső- és Belsőkutas utcákon át, az I. Gatyaszár Simon tér átszelésével és a szemetesládák felborogatásával megtűzdelve vezetett a Nagypiacra, ahol alkalma nem maradt megnősülni, a Pogyebrád család törzséből új hajtást fakasztani. A kormányrendeletről is bejárónője, Tündérvölgyi Posztula asszonytól értesült, aki egy reggel azzal állított be: hallotta méltóságos uram, hogy ez a pernahajder kormány, hogy a ménkű csapna belé radikálisan, el akarja venni az emberek zigatyáit? Ámbátor már közel három évtizede szolgált a Pogyebrád dinasztia utóvédjénél, nem volt képes megtanulni a zigóták nevét. Zigatyának mondta, holott tökéletesen beszélt finnül és észtül, de ezeken a nyelveken való jártasságát vígan megsüthette haszálhatatlanságuk miatt Rubinházán – s nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is. Ha tízévente egyszer járt a városban egy finn vagy észt küldöttség, ugyanis a kormány óvakodott Rubinházán – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településeken is – meghordozni a külföldieket, mert e vidék lakói nem görgettek tonnás súlyokat nyelvükre, ha a kormány szidalmazásáról volt szó.
No, Tündérvölgyiné, akkor munkára fel: takarítsa ki alaposan a zigótaszárnyat, világítsa meg, hogy minden „zigatya” jól látszodjon, hordjon odabé elegendő széket, ülőzsámolyt, padot, lócát, kisszéket, ülőmatrácot, mert ma este fontos értekezletet tartunk.
Posztula asszony ugyancsak elámult, bámult, eltátotta fogatlanul is tökéletes finn kiejtéssel rendelkező alsó állkapcsát, hiszen Pogyebrád kegyelmes úrhoz a fene sem szokott járni. Társaságkerülő volt régóta, mióta utolsó vadászpajtása, Majláth Hermann őrgróf elesett a mártírerdei ütközetben, ahol kétszáz szarvasbika ütközött meg Pogyebrád kegyelmes úr vadászlesi mosolyáért és egy árva, ráadásul bicegő szarvastehé-nért, amit már régen ki kellett volna lőnie az erdésznek. Nem jártak hozzá nők és rimák, becsüs romák és romlott spílerek, nem barátkozott Rubinháza, de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb települések lakóival sem, nem kellett köszönnie az utcán a közönségnek, ha olykor elment a körzeti rendelőbe savanyú spongyáért, hashajtóért és cserefalombért vadászkalapjára, amelyen már annyi volt az érdemlomb, akár a mártírerdőben. Őt azonban gyakorta kalaplevéve, tiszteletteljes halk morajjal köszöntötték a korosabb és gyökérmaradásúbb polgárok, akik valamilyen okból azt gondolták, Pogyebrád jelenléte megaranyozza Rubinházát – de nem csupán e helységet, hanem egyéb módosabb települést is –, másféle nap és hold ragyogja be szerdáit, másként röpülnek az égen a darvak és a szalakóták, a partitúrák és kották a mindig próbáló zenekar fejéhez a vendégkarmesterek kezéből, hogy ettől a zenekar végre megvilágosodik, egyszerre csak jókor lépnek be a fafúvósok és hallgat el a másodhegedűs nyirettyűje Czinczár Markovits korcsmájának udvarán.
Tündérvölgyiné tanácstalanságá-ban először Czinczár Markovits korcsmájába loholt át, mely éppen átellenben az utca túloldalán díszelgett Rubinháza – de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb településekhez viszonyítva is – szégyenére. Onnan azonnal a káposztapincék alapközönségéhez igazították. A biztonság kedvéért azért felkereste a Filharmonikusokat, hiszen azokra panaszkodott napi rendszerességgel kenyéradó gazdája. Úgy gondolta, el kell hívnia néhány entellektüelt is. Mindenütt előadta töredezett logikával, de meggyőzően, hogy Pogyebrád kegyelemes úr harcra szólított fel a zigótarabló kormányzat ellen, s aki fegyverforgató, annak most jött el az ideje, hogy megmutassa, mit tehet Rubinházáért és az országért.
A Zigóta pedig a miénk! pompás, egyszerűségében is megkapó jelszava telibe találta a polgárokba kódolt agresszivitását, bírvágyát, a függetlenségi álmokat és szabadságrögeszmét, elkaszálta a fönntartásokat, kifogásokat, porbafingó sunyiságokat, óvakodást, gyávaságot, a besúgóktól való rettegést, előkerültek a régi zászlók a padlásról, és arra a kivágott királyi címer helyett a pogyebrádi jelszó került neoklasszicista betűkkel. Így már van valami ábrázattya a dolognak – mondta a mozgalom kútfeje Czinczár Markovits korcsmájában tartott második stratégiai megbeszélésén. A polgárság úgy érezte, lerázhatja végre a rajtatapadt szégyenfoltokat, az elbukott forradalmakat és vérbefojtott szabadságharcokat, megcsúfolt függetlenségi nyilatkozatokat, kikiáltott és diktatúrákba fullasztott közjót, odakozmált petrezselymes parasztkrumplit és az elcsempült mitikus gyertyacsonkokat az ősök begazosodott sírján.
Az iskolákban a tanárok hamarabb fejezték be az órákat, és a tanítványokat levezényelték a tornatermekbe vagy az iskolaudvarra, ahol harci alakzatokba rendezték az ifjúságot, vívómozdulatokkal ruházták fel őket és úgy biztatták, mint Kakuts bácsi, az egyetemi vívómester híres küzdő viadorjait „állás!”, „kitörés!” „ül a vívó”, „six, quart!”, „csörte, fiam, csörte” – a csőrtörésig előre. A tanulók edzettsége, harckészsége napról napra nőtt, elszántsága már a második emeleti természetrajzi szertárat verdeste, ahol állott néhány, még az iskola első világháború előtti kirándulásai során Afrikából titokban becsempészett valódi zigota, mely mellé Vili bácsi, mindannyiunk földrajz tanára, valósághű környezettanulmányt varázsolt pálmalevelekből és meniszkusz-cserjéből.
A dolog nem maradhatott sokáig rejtve a hatóságok előtt sem. Különösen, amikor a rendőrségtől engedélyt kértek egy zigótavédő utcai demonstrációra. A menet útvonala a Külső- és Belsőkutas utcákon át, az I. Gatyaszár Simon tér átszelésével és a szemetesládák felborogatásával megtűzdelve vezetett a Nagypiacra, ahol a tüntetés végcélja, találkozópontja, a városháza állott. Százezreket vártak a tüntetésre, és legalább kétszáznyolcvan válogatott rubinházi és fanyar környékbeli gazdálkodó jött be. Sokakat a kíváncsiság vezérelt, sokan a magánzigóta meggyőződéses híveiként mutatkoztak be ismerőseiknek, akik hüledeztek, mióta váltak szenvedélyes zigótarajongókká, hiszen nemrégiben még bélyeget, szalvétát vagy csorbaélű telefonkártyákat, polgármesteri büntetőpontokat gyűjtöttek, törvényszéki tárgyalásokra jártak, vagy hídavatásokon szavalták Arany János azonos című balladáját hamis pátosszal és rossz ritmusérzékkel. A zigótamozgalom felserkentette a lelki tunyákat, a szellemi sántákat, a szépre-jóra vak fantasztákat, kiverte odújukból a hajléktalan, bukott kádereket, a funkcióhalmozó naplopókat és a kávémérések törzstolvajait is.
II. Mókuskalapot, a város időtlen idő óta rutinosan visszaválasztott, sokat próbált és csalódást csalódásra halmozó polgármesterét kérték fel szónoknak, aki nem is késett a megkeresésre igenlő válaszát kiszolgáltatni a nála járt küldöttségnek. Csak Pogyebrád Lukács uraság háborgott, hogy Paccer Aranka férjét, azt a csiszliket, minek kellett belekeverni ebbe a nemes mozgalomba, miért kellene bármi köze is legyen a zigótákhoz, amelyekről semmit sem tud. Nem ismeri természetét, applikációit, letöltési rendszerét, a közösségi zigóta-oldalakat soha nem böngészte, egyáltalán nincs is számítógép a városházán. Ám ebben tévedett, mert II. Mókuskalap tökéletesen ismerte az informatikai rendszereket, félemetes besúgóhálózattal rendelkezett, melyet még a cári Ohrana régi laptop-specialistái fejlesztettek ki Rubinházán, de nem csupán e helyhez kötötten, hanem egyéb módosabb települések vonatkozásában is. Különben is a rubinházi mindenkori titkosrendőrségnek jogában állott előzetes engedély nélkül házkutatást tartani, a polgárság megmaradt egyedeit akár véletlenszerűen is letartóztatni és Szibériába vagy Macskahalálba száműzni, enyhébb esetben felügyelet alá helyezni. A szervezet besúgókat alkalmazott, mert egykor II. Mókuskalap ellen nyolc merényletet követtek el. Az Ohrana és a kényúrral szembeni merénylők közötti küzdelem egyre élesebbé vált, s egyre kifinomultabb titkosszolgálati módszerek kialakulásához vezetett. Mindez azonban nem volt teljesen a múlté, mint látni fogjuk.
A tüntetés kora délután kezdődött, amikor a legtöbb munkahelyen a dolgozók kivívták a tüntetéshez való jogukat. Megkötözték a makacskodó munkaadókat, kipeckelték a titkárok és titkárnők száját vagy csak egyszerűen rájuk zárták a személyzeti osztály tölgyfa vasalású ajtaját, a kulcsot pedig a legelső csatornába hajították, másnap a Konczelek zavaros vizéből a fővárosból hozatott speciális búvárok emelték ki alig tizedét. A művezetők úgy érezték, életük műve bevezetni egy-egy kisebb csoportot a tüntetés hatalmas folyamába. A szakszervezeti bizalmik bizalmasan tízezer fülbe súgták (a Székely Közélet c. napilap kiábrándító számításai szerint mindössze 280 embert lehetett mozgósítani), hogy a tüntetésbeli zigota csupán első lépcső az általános szabadság- és autonómia-jogosítványok eléréséhez vezető rögös úton.
Amikor a menet a városháza előtt kitett padokon, lócákon, heverőkön (londoni segélyből származó), gyapotbálákon, szagos lábzsámolyokon és ikszlábú lócákon elhelyezkedett, sőt már-már elcsendesült saját erejétől megilletődve, II. Mókuskalap fellihegett és tökéletesen kifulladva ért fel a városháza évek óta használaton kívüli díszerkélyére, ahonnan oly neves réthorok, consulok és légiópraefectusok szóltak egykor, mint Kossuth Lajos, Galvani és Volta, Faraday és Ohm, Bednarcsik Lucy és Dzsingás Bella, Beöthy-Hemmert Alvin, a magánglacián felfedezője, vagy Pálhegyi Hilda, többszörösen bukott csemegés lány, az Erzsébetligeti kaszárnyák kiérdemesült bakasárija.
Pogyebrád kegyelmes ekkor beleordított a viszonylagos csendességbe: Zigótáinkat nem adjuk. A tömeg azonnal visszhangozta, skandálta. Csak a III. Xerxes gimnázium ötödikes diákjai tévesztették el a jelszót, ők ugyanis még nem tanultak a zigótákról, ők valami vizigótákat emlegettek, hiszen a tanmenetben éppen a nép- és lélekvándorlásnál tartottak. (Ez sem volt annyira elvetemült félreértés, mint Posztula prémes vízigatyája.) Ezért nem is kerültek fel a letartóztatottak listájára, bár a Székely Ellenzék (mely csak címében maradt ellenzéki, hisz az utolsó mócsingos sejtmagjáig kormánypártivá vedlett) rendőrségi riportere, Lúdbőr Ivarcz a kiskorúak védelmezésével a rendfenntartók humanizmusát bizonygatta. Ugyan kinek?
II. Mókuskalapnak csak annyi ereje maradt, hogy megfújja a jeladó sípot, amely olyan magas regiszterben továbbította a hangot, hogy kizárólag a rendőrségi vevőkészülékek voltak képesek lefejteni hallhatósági szintre, s azonnal támadásba lendültek az addig tökéletesen álcázott, katonai babérkoszorúkkal és pálmalombokkal elfedezett terrorelhárítós, különlegesen elmérgesedett helyzetekre kihegyezett kommandósok Kommandóról és Kovásznáról, ahol már évek óta nem lehetett kapni kovászos antiterro-uborkát, pedig az egész régió szívesen kovászolt volna békét, köznyugalmat, vagyon- és személybiztonságot.
Hihetetlenül durva volt a rendőrök támadása, gumibotokkal, népi motívumokkal teleégetett bészbalütőkkel és bészjobbverőkkel csépelték az embereket. Vízágyúkkal ugrasztották fel heverőikről a késlekedőket. És közben egymástól röhögve azt kérdezték a légiósok: minek nektek, bugris parasztok, a zigóta?
Ugyanezt kérdezte számtalanszor, anélkül, hogy használható választ nyert volna bárkitől is, legtovább magától Pogyebrád Lukácstól a városba kizavart kormányszintű vizsgálóbizottság elnöke is, Neszeneked Dumitru.
(A többi már puszta történelem, amelyet lassan befödöz a zigóták államfogságának bevallhatatlan kudarca.)
