…Nem hiszek a helyreigazítás hatásában, az Erratában. Senki sem lapozza fel a tegnapi újságot, hogy kijavítsa az elírást vagy a sajtóhibát, vagy a két héttel ezelőtti folyóiratot, hogy bevezesse a javítást. Az olvasó, ha egyáltalán feltűnik neki, vállat von: mindig mondom, hogy ezek hülyék! (Van persze kivétel, a szaktudós, a filosz: a szakkiadványba bevezeti a javítást, felteszi a polcra, és ott eszi meg a por és a bús feledékenység – ám általában nem ez történik.)

Például: közel húszezer oldalnyi kinyomtatott írásomban sokszáz sajtóhiba, elírás, pontatlanság hemzseg, ám működésem 66 (azaz hatvanhat) esztendeje alatt mindössze 2–3 (két-három) észrevételt kaptam; nem szólva most persze megátalkodottnak ható személynév-tévesztéseimről, ezeknek azonban rajtam kívül működő előidézői voltak, úgymint a Fogarasi havasok sziklái, a turistanői álszemérem és a pénzügyi oligarchia manipulációi – erről azonban majd külön. 

Az egyik szörnyű hibámnak a nyomda gépmestere volt okozója! Egy szép kis Kosztolányi- válogatáshoz írt előszavamban többszörös sorcsere miatt egy teljesen értelmetlen és érthetetlen bekezdés képződött: meglepő módon senki sem törődött vele, csak egy kezdő gyógyszerészlány, halk szavú, légies, fátyolos tekintetű teremtés tartotta az orrom elé a könyvecskét: „ugye, nagyon fáradt tetszett lenni, amikor ezt a részt tetszett írni?” És magyarázhattam neki az akkori nyomdatechnika csapdáit, csak bólogatott, igen, az ember néha nagyon, fáradt, és mégis… kell hogy… Nekem meg az tűnt fel, hogy mennyire szipog! Később ki is derült: könnyű drogos. Ami ezen felül is érdekes: éppen ennek az előszónak a szövege volt az, amelyről egy nagy nemzetiségi politikus azt véleményezte, még kézirat korában, hogy „vörösre akarja mázolni Kosztolányit, ezt a fehér gárdistát!” A kisebbségi politikusoknak ahhoz a fajtájához tartozott, akik hasonlóan egyes főpapokhoz, akik kinyilatkoztatják, hogy az egyház érdekei feljebb állanak a nemzeti érdekeknél, annak a híve volt cselekedeteiben, hogy a nemzeti kisebbség érdekei fontosabbak a politikában, mint az anyanemzetéi; vagyis legyünk magyarok, de Magyarország nélkül! Ha még arra értette volna, hogy az egyetemes kultúra értékrendje magasabb szintű, mint az egyes nemzeti kultúráké, akár rá is bólinthatott volna az ember… Az ő hite és politikai gyakorlata szerint – igazi Keljfeljancsi volt, akárhányszor a fejére ejtették, mindég talpra ugrott – azonban a politikai-világnézeti értékrend a legmagasabb; fölötte áll kultúrának és nemzetnek is. A politikának kell mindent irányítani, vallotta; s tavasszal, ha a Donát úton nyíltak már az orgonák, kiállt a nyitott ablakba és pattogott: – Elrendelem az illatforrások megnyitását!... Engedélyezem a szimat gyönyörködtetését!

Jó, hát politikus, bólogatott az ember. A művészek, írók között is van ilyen, akinek számára nemzet és kultúrája „nem ihletforrás”, sőt saját nemzete államára orrhúzogatva, elutasítólag tekint… Vannak ilyenek, noha nem nagyon hasonlítanak Byronhoz. („Mindegy, hogy mely égtáj partja fogad be, csak hazám ne legyen” – ugyebár.) És itt már elkerülhetetlen, hogy egy-két nevet is ne mondjak: nemcsak Nagy Istvánról van szó. Itt volt Papp Ferenc: 1944 őszén, mint honvédtiszt, a Kelemen-havasokban dezertált; bujdosva, lappangva várta be az oroszokat, de persze azoknál sem jelentkezett, hanem benősült Vásárhelyre és hazaimagyar író lett. Szerkesztgettük a könyveit – Az új mozdony, Acélfogak, Viharostető stb. –, amelyekben kis pionírok és nagy párttitkárok bátran szembeszálltak a havasi faipari vállalatok legeldugottabb telepeire is befurakodott imperialistákkal, akik megpróbálták kicsorbítani a gatter-fűrészek fogait. Legjobban olyankor szeppentünk meg, amikor valamilyen vonatkozásban Magyarország került szóba – építkezés, könyvkiadás, labdarúgás, dalosverseny vagy modellezés kapcsán –, nyers félmondatokkal szakította félbe a társalgást. 1956 őszén aztán elemében volt, tombolhatott. Amikor Hubay Miklós, a világ legszelídebb magyar költője a sebesült forradalmároknak vért adott, az Utunk egyik novemberi vezércikkében Papp Ferenc úgy emlegette, hogy „a véreskezű Hubay”, pedig talán még otthonról, Váradról ismerhette. 

Ám az élet még ilyen köpködések között is eltelik, az idők változnak, mi is változunk bennük; Odaát elkezdték számolgatni, ki nem kapott még Innen kitüntetést? – és persze, Papp Ferenc! Fel is terjesztették, ki is tüntették, és mit ad Isten: ugyanabban a lotban vehette át, mint a véreskezű Hubay… – vajon, közben mire gondolhatott: hogy vén kecske is megnyalja a dicsőség kiskanalát? És mire gondolhatott Hubay, amint ott látta maga mellett? Hubaynak noha mindent megértő keresztényi szív dobogott keblében, hihetetlen jó emlékezőképessége volt. És még hozhatnék fel példákat a saját nemzet utálatáról; festőművészeket, zenészeket, akik így ápolgatták kisebbségi sebeiket.

Azonban semmi sem rendített meg úgy, mint egy pesti magyar tanárnő példája. Kisgyerek kora óta ismertem, apja, anyja sok mindent megért, dolgos magyar értelmiségiek ideát Erdélyben. Ő is, már ott Pesten, reggel héttől este hétig bent ült az iskolájában, javította a dolgozatokat, foglalkozott a lemaradottakkal, satöbbi. És egyszer megyünk valahova, útközben bekapcsolja a táskarádióját és így szól: „Azért szoktam mindig csak ezt az állomást hallgatni, mert ezen sohasem szoktak magyar szövegű számokat közvetíteni!” És a hangját egészen átnedvesítette valami infantilis érzékiség! … Úristen, gondoltam, ha a magyar nyelv tanárnője ilyen, milyenek lehetnek a többiek? Miből maradtam ki az utóbbi negyven-ötven év során? Azzal, hogy nem figyeltem az ő zenéjükre? És hogy Shakespeare-t is idézzük: nem az a veszélyes hatalom, amelyik megtör, hanem amelyik megrohaszt…

A tavalyi Helikon 21. számában a kapufélékről szóló cikkben egy Newton-anekdotában „a logika lángszerű mestere” olvasható lángeszű helyett. Fogjam fel a sors büntetésének a lapos zsurnalizmus miatt? Holott nem is az, mert tréfálkozásról van éppen szó!? Errata helyett csűrjem-csavarjam hát addig e sajtóhibát, amíg elő sejlik belőle valami titkos benső kapcsolat: a logika lángszerű megvillanásai és a kapuszárny hirtelen kitárulkozása között?

Lángnyelvekről szokás beszélni, s a lang franciául nyelv, latinul lingua, lingo pedig nyalni, a lángok már a tetőt nyaldossák! Pünkösd csodájában „kettös tözes nyelvek” jelennek meg (tüzes nyelv – lángnyelv, fordítás dolga) s az apostolok nyelveken szólnak… A nyelv és láng képzetéhez egyaránt hozzátartozik a hosszúkás mivolt (longus), a hajladozás (lásd láng: ráng!) s egy érzelmi mozzanat… amikor a lángolás már lankad, langyosság következik, és lám, alább, micsoda őrületes rendszer az alakváltozatok között: amikor nyel az ember, szája kinyílik, mozdul a nyelv, csurran a nyál, ha mézes tányér van előtte, a nyelv kinyúl és nyal, nyaldos, mint a láng, a kéz is utána nyúl a dolgoknak, s ha messze vannak, jól fog egy nyél, legmesszebbre nyúló, ható nyél, a nyíl! (Lám, annak idején azt, hogy őrült beszéd, de van benne rendszer, nem hiába idézgettük így: őrült rendszer, de van benne beszéd!)

A nyelv is íme, átjáró különböző világok között, mint a német Tor (kapu), japán tori (madaras kapu), magyar torok (tor-ok), sőt a halotti tor is az átjárásról szól, az innenső s a túlvilág között, mondja is III. Richard: „a torból maradt hideg sültből kiálljuk a nászi lakomát…” A nyelv jelentésű szó egy másik alakja, lingam, Indiában egy egész más szervet jelent, Darzsiling – a mi Sándorunk nyugvóhelye – pontosan magyarra fordítva csak mai alternatív és bulvárisszima színpadon hangozhatna el. Magashangú a Tor változatban törcsvár: kapuvár, szegény elfeledett Szotyori-Nagy szerint Besz-törce: „besenyő kapu”. Erről más levelem majd több lesz és vidám…

(folytatása következő számunkban)