A kétezer-tizenhármas év első felében egy Chris Hadfield nevű kanadai asztronauta, a Nemzetközi Űrállomás aktuális parancsnoka azzal kápráztatta el a világot, hogy a közösségi média révén szinte bulvárjellegű helyzetjelentéseket küldözgetett a világűrből. Hogyan esznek, könnyeznek, mosnak fogat az űrhajósok a súlytalanság állapotában és hasonló ínyencségek, felvételekkel illusztrálva – továbbá felvette az első dalt az űrben, sőt, mindennek megkoronázásaként, az első „videoklipet” is elkészítette/elénekelte/elgitározta, David Bowie Space Oddity című számával (bevallom, jobban kedvelem, mint az eredetit). A kanadai űrhajós, minden bohóckodása ellenére, olyasmit tett, amire korábban nem volt példa: otthonos, belakható térként mutatta meg a mindenséget, ahol az ember akár kellemesen is érezheti magát – egymagában sikerült újraélesztenie az űrtechnológia „aranykorának” (és a klasszikus science fiction univerzumnak) optimista vízióját az ember által meghódítható kozmoszról. 

A kétezer-tizenhármas év második felében pedig egy Alfonso Cuarón nevű mexikói (de lábait Hollywoodban is megvető) filmrendező elkészítette a Gravitáció című opuszt, amely ezzel szemben dióhéjban arról szól, hogy az űr teljességgel lakhatatlan hely, ahonnan menekülnie kell az embernek, ha kedves az élete, és menekül is, a sötétség, az üresség, a rettegés és a magány elől, vissza az édes anyaföldre. És nem azért, mert jönnek az idegen életformák, az alienek – nem jön senki, és talán ez a legfélelmetesebb az egészben.

Ezért hát nem véletlen, hogy a filmről írott elemzések, kritikák egyik visszatérő kérdése, hogy egyáltalán tudományos-fantasztikus mozinak tekinthető-e a Gravitáció. A kérdés természetesen releváns, mégis kicsit álproblémának tűnik a műfaji sablonoknak való megfeleltetés kényszere. A szélesebb publikum számára jószerivel minden sci-finek számít, ami a világűrben játszódik, és akár egy kicsivel is megelőzi az adott kor technikai-technológiai fejlettségi szintjét. Nos, a Gravitáció ennek nagyjából megfelel, mert teljes mértékben az űr adja történetének keretét, és van benne egy-két olyan elem, amely arra utal, hogy a (nagyon) közeli jövőben vagyunk: felbukkan benne például a ma még csak előkészületi fázisban lévő kínai űrállomás. Mindazonáltal a szoros értelemben vett cselekménye – technikai szempontból – nem irreálisabb, mint egy lehetetlenebbnél lehetetlenebb szituációkkal zsúfolt James Bond-filmé, leszámítva azt a körülményt, hogy az utóbbiak többnyire a Földön játszódnak. Cuarón filmje azonban nem a külsődleges jegyei miatt számít sci-finek, ha annak számít, hanem azért, mert valami lényegeset mond el az ember és a kozmosz viszonyának örök rejtélyeiről. Egyébként pedig tudjuk, hogy az űrhajósok valóban tesznek űrsétát, valóban megjavítják a meghibásodott alkatrészeket, valóban Szojuz mentőkabinban érkeznek vissza a Földre – hol itt a dráma, kérdezhetnénk?

Amit az asztronauták viszonylag ritkán tesznek (mondhatni soha), hogy magukra maradnak a világűrben, távol minden bázistól, szabad lebegésben, 600 kilométerrel a Föld felett, ahol nincs tömegvonzás, nincs oxigén, nem terjed a hang, a hőmérséklet pedig mínusz 100 és plusz 125 Celsius között ingadozik. Kint a nagy büdös semmiben. Hőseinkkel azonban pontosan ez történik: Matt Kowalski (George Clooney), az utolsó bevetésén lévő veterán űrhajós és Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock), az élete első űrutazásán részt vevő kutatómérnök a meghibásodott Hubble-űrteleszkópot javítják éppen (pontosabban a hölgy javítja, Kowalski parancsnok az űrsétarekordot próbálja megdönteni), amikor Houston közli a hírt, hogy az oroszok szétlőtték az egyik műholdjukat, a törmelék pedig éppen feléjük tart. Ne szaporítsuk a szót: az űrbázis teljes legénysége elpusztul, ők meg ott maradnak ketten, lebegve az űr sötétjében. Az űr innentől egy kétszereplős (majd egyszereplős) kamaradráma helyszínévé válik, amelyet Alfonso Cuarón és forgatókönyvíró fia, Jonás a thriller műfaji elemeivel ötvöz: hőseink versenyt futnak az idővel (fogytán az oxigén, jön az űrszemét ésatöbbi) a túlélésért, bár senki nem üldözi őket, csak... a semmi. 

A világűrt talán még sosem láttuk ennyire realisztikusnak, közelinek, átélhetőnek, egyszóval valóságos helynek, mint Emmanuel Lubezki operatőr gyönyörű képein, szinte vágás nélküli hosszú snittjein (még akkor is, ha a felvételek jelentős része természetesen a számítógépes grafikának köszönhető); a Gravitáció már csak azzal filmtörténetet írt, hogy – nyugodt lélekkel kijelenthető – először használta valóban funkcionálisan a 3D-technikát: a háromdimenziós jelleg olyannyira átérezhetővé teszi a filmbeli szituációt, hogy tériszonnyal vagy klausztrofóbiával küzdő nézőknek csak saját felelősségükre ajánlható a megtekintése. Meglehetősen kényelmetlen ugyanis 600 000 méter magasban lebegni az űr sötétjében; a visszafordíthatatlan sodródásnak ezt az érzetét talán csak egyvalami közelítheti meg: amikor az ember túl messzire úszik a tengerben, és visszanézve elönti a pánik, mert azt képzeli, nem lesz ereje visszatérni a partra. Itt pedig part sincs, csak nagy távolságra lévő, ideiglenes menedékek – egy-egy elhagyatott űrállomás a semmi közepén. A magány, az egzisztenciális kiszolgáltatottság tudata itt nyer igazi értelmet, és egyfajta felerősített tükörképévé válik a hősnő minden fogódzót elveszítő „lenti” életének (egyedül él, négyévesen meghalt kislányát gyászolva). S bár helyenként túl sok a pátosz és a szentimentális önsajnálat (mégiscsak egy nagy költségvetésű hollywoodi produkcióról van szó), az érzelmi felfokozottság mögött igazi sorsdráma rejlik: a küldetés egyedüli túlélőjének el kell veszítenie a reményt, hogy spirituálissá nemesülő „utazása” során (felvillanásszerűen utal erre a dimenzióra az űrállomások pravoszláv ikonja és Buddha-szobrocskája) újra megtalálja helyét a világban – az otthont. Így térhet vissza a partra, ami általánosabb jelentésben a Föld, individuális értelemben pedig egyfajta személyes „újjászületés”. Az űr a maga fenségességében, tiszta csendjében egy valószínűtlenül tökéletes ősállapotnak számít, de teljességgel élhetetlen a benne elvesző, porszemnyi ember számára. Onnan látni legszebbnek a Terrát – a bolygót, ahová jó végleg hazatérni. És innentől az ember számára a gravitálás már nemcsak fizikai adottság, hanem egy képesség visszanyerése.

Gravitáció (Gravity), színes amerikai film, 91 perc, 2013. Rendező: Alfonso Cuarón. Forgatókönyvíró: Alfonsó Cuarón, Jonás Cuarón. Operatőr: Emmanuel Lubezki. Vágó: Alfonso Cuarón, Mark Sanger. Zene: Steven Price. Szereplők: Sandra Bullock, George Clooney.