“Tisztelem s irigylem a kritikusokat, hisz minden bizonnyal bátor emberek ők, legalább annyira bátrak, mint Mikszáth hályogkovácsa, tisztelem s irigylem őket, mert vállalkozni mernek a világ legmimózább lelkületű élőlényeinek: az íróknak élveboncolására….” – írta Szilágyi Domokos egyik kritikájában . Balázs Imre József vállalta a “kihívást” és a 21. század eleji magyar könyvtermésből válogatott műveket bírálatra. A Mint egy úszó színház BIJ második kritikakötetét jelenti. Valószínű, hogy az elsőhöz – A nonsalansz esélye címűhez – hasonlóan az olvasók ezt is hamar felvásárolják. Megszokhattuk tőle, hogy rövid időközönként rukkol elő új kötettel, miközben folyamatosan a magyar nyelvterület számos folyóiratában közöl írásaiból és több kiadvány társszerzője, szerkesztője. A jelen szöveg tárgyát képező könyvét az Ismét másnap és A Dél-Párizs nyárikert verseskötetek, a Hervay-kismonográfia és a már említett A nonsalansz esélye előzi meg. Hogy a publikálás szempontjából mennyire konzekvens azt a 2006-ban megjelent kötete, Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban is megerősíti. Mitöbb, nemsokára a Koinónia az Éneklő Borz Könyvek sorozatban BIJ Vidrakönyvét adja ki.
A Mint egy úszó színház kapcsán vele készült interjúban megválaszolja az olvasóban gyakran megfogalmazódó kérdést, hogy Balázs Imre József miért nem ír gonoszkodó kritikát. “2002-ben Láng Zsolt felkért, hogy írjak a Látóba Deleatur-rovatot, amelynek szerinte az volt a lényege, hogy gonoszkodni kell. Én becsületszavamra megpróbáltam nagyon gonosz lenni, de rá kellett jönnöm, hogy az nem én volnék. Azt gondolom, hogy aki nem tudja ezt spontánul jól művelni írásban, annak kár erőltetnie.” –
mondja BIJ. Ugyancsak ebben az interjúban, Botházi Mária kérdésére válaszolva a kötet írásait motiváló választásra és saját kutatói munkakoncepciójára derít fényt. “Másvalami talán jobban ment: jó, érdekes szövegek felfedezése. Vagy az előítéletek bontogatása. Megpróbáltam új szempontokat nyújtani olyan szerzők olvasásához, mint például Tamási Áron, akinek a recepciója nagyon bebetonozódott egy bizonyos irányba.” A könyv esszéire, kritikáira reflektáló bevezető vagy elősző hiányában az interjú – amely egyébként nem a kötet része – ha nem is vállalja fel azok szerepét, de részben helyettesíti őket.
Balázs Imre József főleg erdélyi szerzők műveit vizsgálja, de az irodalom viszonyrendszereinek, erővonalainak megrajzolásakor a magyarországi irodalmi termésre is kiterjed a figyelme, hozzásegítve az olvasót ahhoz, hogy az erdélyi irodalomnak a határon túlihoz való viszonyát nyomon kövesse. Közös jegyeket, tendenciákat is meglát a szerző, írásaiból a magyar irodalom egységként való kezelése olvasható ki, viszont az erdélyiség kérdése és az erdélyi irodalom szemügyre vétele, elemzése képezi a kötet fő vonulatát. Az erdélyi olvasóra, a kisebbségi irodalomnak tulajdonított szereptöbbletre is reflektál többek között. Az erdélyi kanonizált alkotások elhasználódott (a kommunista korszak által megfertőzött értelmezéseknek köszönhetően), sematikus megközelítésének kimozdítására vállalkozik, új megvilágításba helyezve a műveket. Eddig reflektálatlanul maradt oldalaikat mutatja meg, hangsúlyozva, hogy érdemes ismét odafigyelni rájuk.
A Mint egy úszó színház nincs ugyan fejezetekre tagolva, ennek ellenére jól láthatóan elhatárolódnak egymástól a vizsgált problémakörök, értelmezésvonulatok. A közöttük való átjárás lehetősége, az írásokban feltett kérdések továbbgördítése és a megfogalmazódott válaszok továbbgondolása kohéziót ad a kiadványnak. Az erdélyiség hasznáról és káráról; és a Zetelaka Blues keretbe fogja az esszéket és kritikákat. Elfoglalt pozíciójuk nem véletlenszerű, előbbi azt próbálja körüljárni, hogy mit ölel(het) magába az erdélyiség fogalma és a probléma igényes megközelítésének fontosságát jelzi, utóbbi pedig az erdélyi irodalomnak újabb intézményesülési módot kínáló, első E-MIL-táborhoz kötődik.
A transzszilvanizmus, az “erdélyizés” és a hozzá kapcsolódó jelentések, a napló, a paródia műfaja, vagy olyan kanonikus szerzők, mint például Tamási Áron művészetének (újra)értékelése jelentik a kötet csomópontjait. Az írások címei erőteljesen magukra vonják az olvasók figyelmét, sokat ígérnek. Érdemes hinni nekik, hiszen a művek a címek által kiváltott első benyomást élvezetes olvasmányélménnyé konvertálják. Néhány példa expresszivitásukra: A város, amely Sz betűvel kezdődött, Történetek börtönről és barátságról, Legendárium száguldó autókkal, A krokodil között, A város vére vagy Gyapjúharisnya és emlékirat.
Az erdélyiség markáns és pontos megragadása érdekében Balázs Imre József az erdélyizés fogalmát vezeti be. “Csakhogy ez a szó nem létezik, meg kell tehát alkotni a jelentését. Jelentse azt a továbbiakban, hogy különféle szavak mellé odaillesztjük az >>erdélyi<< jelzőt, és ezáltal úgy gondoljuk, közelebb érkeztünk azok tartalmához. Például erdélyi magyar konyha, erdélyi magyar irodalom, erdélyi magyar karrier …” (Az erdélyiség hasznáról és káráról) Az erdélyizés haszontalansága mellett több tény szól: egyik az, hogy “Az erdélyi irodalom, az erdélyi írók egyfajta >>gettóba<< záródnak, hogy megkülönböztető jelzőt használnak. Ezáltal egy-egy erdélyi szerző műve nem >>mérkőzhet meg<< egy magyarországiéval, hiszen máshonnan jön, más a háttere…” Más negatív oldala az, hogy a traszszilvanizmus és az erdélyiség sokakban nem válik el egymástól. Így, hogy a kettő egymást fedi csak bizonyos írói-költői szerepmodelleket propagálódnak. A hasznosság szempontjából figyelemre méltó tényező, hogy az erdélyi írók olvasóközönsége meghatározó része Erdélyben él. Emellett “létezik egy olvasói elvárás, amely inkább a magáénak érzi, megvásárolja stb. a kortárs műveket, ha azok erdélyi szerzők művei.” (Az erdélyiség hasznáról és káráról)
Tamási Áron életművéhez minden bizonnyal hozzátartozik az említett olvasásmód, mivel őt sokan a “legerdélyibb magyar írónak” tekintik, hiszen az erdélyiségből táplálkozik, azt közvetíti. “Tamási erdélyi, mert Erdély önmagára ismer benne.” Elbeszélései, regényei, drámái nehéz munka elé állítják az elemzőt, olvasót, ha a feladat annak behatárolása, hogy melyik műfaj a “legtamásibb”. Melyiket érezte magához a legközelebb? Nem is biztos, hogy szükséges egy műfajt kiragadni és ahhoz kapcsolni Tamási nevét, nem maradna egységes a Tamási-kép, amelyhez mindegyik alkotás hozzátesz valamit. Babits Mihály szerint az erdélyi író a “sok-sok villanás embere”, legjobb művei a pikareszk regényhez állnak közel.
Balázs Imre József kötetében több olyan könyvről olvashatunk, amely az egyén intimitásába enged betekintést, feloldva a magánélet és a külvilág közötti küszöböt. Az önéletrajz, napló, de még az interjú is számunkra elérhetetlen szférát tesz hozzáférhetővé, a személyesség világát. A börtön szaga című interjúkötet is intimitásbontó, abban az értelemben, hogy a külvilág elől a börtönfalak által elrejtett életszabályokat tesz láthatóvá. Bodor Ádámnak a Balla Zsófia kérdéseire adott válaszaiból kiderül, hogy “A börtön egy fordított hierarchiát mutat meg számukra, pontosabban azt, ahogyan a külvilág által kirakatba helyezett elvek és rangsorok perverz módon keverednek egy másik, letiltott, értékelven működő hierarchiával.” (38.)
Az intimitás kártyáinak kiterítése eltérő jellegű a memoár és a napló műfajok esetében. Ám mindkettőhöz sajátos funkció társul; BIJ ezek árnyalt elemzésével erősségeikre mutat rá. Úgy véli, az emlékirat hosszabb időtartam átölelését tűzi ki célul, ebből kifolyólag nem valósíthatja meg a történések mély rétegeinek megvilágítását, a szelektálásra összpontosít. Vele ellentétben, a napló inkább az események alapos feltárására fektet hangsúlyt. A kötet szerzője a két műfaj történelmi meghatározottságára is kitér: a kelet-európai diktatúrák kihatottak a magánélet műfajaira, a személyesség lehetőségeire. A memoár megengedett volt, viszont nagyon “ügyeltek rá”, személyes naplóírásról szó sem lehetett. Huszár Sándornak valószínű, hogy azért kellett távoznia A Hét éléről, mert naplót vezetett, és ezt nyilvánosan vállalta.
Gáll Ernő Naplója, a Horváth Andor által válogatott és fordított Tanúskodni jöttem című kötet – amely a két világháború közötti román emlékirat- és naplóirodalomból közöl írásokat – vagy Stelian Tănase Acasă se vorbeşte în şoaptă című könyve többek közt a politikai kulisszák mőgé, elrejtett világokba enged betekintést, szerepmodelleket jelenít meg.
A líra sem hanyagolódik el és az ezredforduló erdélyi magyar költészetéről alapos kép rajzolódik ki az olvasó előtt. “1989 tipikusan olyan pillanat, amely fordulat-jellege révén lehetővé tette az >>erdélyi magyar költészet<< fogalmának átalakulását. A fordulat felvetett egy kérdést, amelyre jónéhány költő az elhallgatással válaszolt. Legtöbben azért továbbra is értelmét látták az írásnak, és vagy otthonosan mozognak abban az új közegben, amely az irodalom példányszámokkal mérhetően leszűkült, ám megszólalási lehetőségeit tekintve kitágult terét jelenti ...” (Ezredfordulós körkép az erdélyi magyar költészetről) – jellemzi BIJ a korszak irodalmi életére hatást tevő történelmi pillanatot. Az információáradás mindenképp kedvező helyzetet alakított ki az irodalom számára: erdélyi vagy felvidéki szerzők munkái egyre több magyarországi kiadóknál, folyóiratokban jelennek meg, de a könyv- és lapterjesztést nehezítő faktorokat még az országon belüli forgalmazás esetében sem sikerült kiküszöbölni. Az idősebb generációk, a középnemzedék vagy a kilencvenes években színre lépő költők munkája azt bizonyítja, hogy a folytonosság biztosított, és az erdélyi költő nagyonis aktív, olvasóközönsége pedig kitartó.
Az erdélyi magyar irodalom színpada egyelőre inkább csendes, mint erőteljesen felkavart vizeken úszik. Az E-MIL, a zetelakai írótábor és az Erdélyi Terasz (www.erte.freeblog.hu, hamarosan www.erte.ro) irodalmi portál pedig annak bizonyítéka, hogy az erdélyi irodalom intézményesülési lehetőségei is bővültek. A Mint egy úszó színház alakulásában tárja az olvasó elé az erdélyi irodalmat, különböző korszakainak meghatározó momentumai kerülnek reflektorfénybe. A kiindulópontot az ezredforduló könyvtermése szolgálja. Így a sokáig elhallgatott történések, összefüggések felfedésére vagy a transzszilvanista, kommunista stb. hagyományoknak a jelen távlatából való visszaolvasására adódik lehetőség.
Balázs Imre József: Mint egy úszó színház. Esszék, kritikák.
Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2005.
