"elúszik végképp a hiány rakománya"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2014. 1. (628.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Emese
Előleg, zálog
Horváth Előd Benjámin
A név és a semmi – Beszélgetés kabai lóránt költővel, íróval
MIRCEA CĂRTĂRESCU
A Rulett-játékos
Lászlóffy Csaba
Versei
László Noémi
Laudáció és irodalomkritika – Fried Istvánról
Fekete Vince
Pont olyan, csak más... – Laudáció helyett, Molnár Vilmosról
Karácsonyi Zsolt
Laudáció, levél – Király Lászlóról
Zsidó Ferenc
Szántai-négykezes
Pál Tamás
Versei
Bréda Ferenc
Bab és Babér
Varga Borbála
Versei
Sebestyén Mihály
Zigótalázadás
Szőcs István
Képtelen jegyzetek
Papp Attila Zsolt
A kozmosz neve: halál
KAÁLI NAGY BOTOND
Gömb a gonosztól
Xantus Boróka
Versben indító Szívtűzoltóautó
László Noémi
GY mint győzelem
Demeter Zsuzsa
Mindennapi életünk
Túros Eszter
BÁLA
Lászlóffy Zsolt
195 éves a kolozsvári magyar zeneoktatás
Hírek
 
Xantus Boróka
Versben indító Szívtűzoltóautó
XXIV. ÉVFOLYAM 2014. 1. (628.) SZÁM — JANUÁR 10.

Király Zoltán Szívtűzoltóautó című kötete a Sétatér Könyvek első sorozatában jelent meg, egy olyan kezdeményezés keretében, amely növelni szeretné a mai irodalom olvasótáborát, és a megszokottnál viszonylag nagyobb közönséghez eljuttatni a kortárs szerzők műveit.
A tetszetős külsejű, vékony kis kötet egyrészt olyan témákat próbál megszólaltatni, amelyek általánosabb érvényűek: a közélet, a politika, férfi-nő viszonyának kérdései, másrészt a verseket hangsúlyosan átszövi az a folyamatos keresés, amely a költészet, a költő lehetőségeire irányul.
A rejtélyes nagybetűs I elvesztésével indít a Szívtűzoltóautó, de ellenkezőjére hamarosan fény derül: „– I vagyok, rendezetlen viszonyunk van. írhatnál róla / egy verset. / egyébként itt lakom a fejedben és maradni készülök.” A látszólag távozást fontolgató, de aztán mégiscsak maradó I úgy tűnik, a lírai én mindenfajta megszólalásának elsődleges mozgatórugója, költői világának metaforikus létrehozója – s bár a kötetben ezen kívül még egyszer tűnik fel, az idézett sorok azt sugallják, ott munkál minden versben, akár a régi invokációk múzsája.
Ez az indítás alapvetően meghatározza a kötet profilját: költészet a költészetről – így is összefoglalható a Szívtűzoltóautó verseinek fő vonulata. Régi költőszerepek, attitűdök sejlenek fel az anekdotába csempészett Gare de l’est, a Szamos által helyettesített Szajna, a haditetteket megéneklő versek, az isteni erőt magában hordozó líra említésével. Távolságukat a Néhai költők levele a maiakhoz című versben érzékelhetjük a leginkább, ahol – keserűen, de nem gúnyosan – meghiúsult vágyként közvetítődik az a felfogás, amely a költészet mindent átható, a társadalmat is megváltoztatni képes erejében hisz: „és ti már értitek is egymást, ugye / és nem ritka a Goethe tetkó lányok combján / és mára világos mindenkinek: / a verset olvasni kell és ezrével fogynak a könyvek.”
Talán nem is annyira távoliak, hiszen a beszélő által preferált költői világban is megjelenik a néhaiak egy-két ikonja: az időtlen Kolozsvár, amelynek sorsalakító szerepét a Hétutca elágazásai metaforizálják: „a Kárpát utcában vidám kupleráj van / az Erzsébet úton szellős nyári kertek / a Kálmán király úton régi harcok dúlnak / a Kismezőben mindig kacskaringós ősz / az Andrássyban a rizikós jövendőd / a Perky vége sehova sem vezet / a Kalandos csak megbolygatja ezt az egészet”, a Főteret uraló király (Szoboravatás), vagy a gyúlékony emlékraktár szőke-vörös női, akiket mindig állóképszerűen, fizikai jellemzőiket erősen kidomborítva, a férfi tekintetén keresztül látunk: „hosszú, aranybőrű combok az amszterdami / villamoson. / talán egy azték tőzsdebróker, / maya óvónő vagy inka stewardess lehet” (Dekadencia), „huszonöt körüli szőke, volt miniszterelnök alkattal, / kezében ukrán útlevéllel, csincsillabundában” (Nagyon fájt).
A lírai én költészethez való viszonya korántsem problémátlan, hiszen az épp olyan hiteltelenként jelenik meg, mint a környező világ többi eleme: „hazudik a jövő, egyre igazabb / hazudik a szomszéd, az emberhad / hazudik a kontinens, a nagy / hazudik a vers. a legsúlyosabb” – amely egészen a költészet verscímben kimondott haláláig vezet, majd, mintegy kegyelemdöfésként, a költészet a kötet világában csak démonizáltként jelenlévő politikával azonosítódik: „a vers olyan, / mint a politika, / csak kevesebb / embert érint meg” (Ars politica). 
Az autonóm költészet felszámolására gondolhatunk, amelyet a politika és a közélet valós és generált problémái, folyamatos csatározásai váltanak ki: „És perzsák jönnek belga színekben, / fáradt ukránok a brit koronával. / Miniszterek és államtitkárok csokornyakkendővel, / nagy fekete autókban. / Pörögnek faxok és recseg titkárnők alatt a szék, / a Lovasember, úgy tűnik mindenre kész”; valamint a beszélőt is állásfoglalásra késztetik: „a történelem karzatán, ír vagyok, baszk és katalán” (Lovasember).
A politika viszont nem éri be ennyivel, egyenesen a vers múzsájává lép elő, mintha egy nővel való szakításról olvasnánk a Nem szerelmes versben, amely egészen a zárlatig tartogatja csattanóját: „Derülten ballagtam a Vágóhíd téri kocsmába, / Mert akit kirúgtam, igen, az ő volt: a Politika!” A szakítás nem mutatkozik sikeresnek, hiszen a továbbiakban csak ő uralja a terepet: az untig ismert panelekből építkező Kortesbeszéd, a végtelenben sem találkozó vezérszavak (Virtus), vagy a politika egyetlen megragadható, konkrét céljaként feltüntetett átverés beismerése (Kampány) révén.
A jó vers és a költői munka igazi démona mindezen túl a kultúrpolitika a maga intézményeivel, szervezeteivel és az alkotói tevékenységet szabályozó pályázati feltételeivel. Aki kezet nyújt neki, az az esztétikumról, az igazi értékekről mond le, és egy piaci logikát követő, haszonelvű körforgás részévé válik – ehhez hasonló elképzelés rajzolódik ki – eléggé szarkasztikus hangvételben – a kötet utolsó verseiben: „hajnalban nyit az irodalmi tőzsde / lassan elindulnak a rettenetes / versbrókerek és regényügynökök / táskáikban rettenetesen nagy művekkel / művekben kötelező kulcsszavakkal. / indulhat a tisztes házalás” (A nagy irodalmi tőzsde). A művészet ennek következtében teljesen külső irányítás alá kerül: „Valamint, megold- / ják és újratervezzék, kihúzzák és beírják, / kitalálják és kivitelezzék, lerombolják és / nyilván, újraépítsék. És kijelentsék, meg- / ígérjék és létrehozzák. Ezért jönnek. Ne- / künk. Értünk. Már csak egyet kell aludni / és itt lesznek kultúrzombiék.” (Nem gyermekvers)
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a kötetet lezáró versben (Meghalni? Azt nem lehet) egy körültekintően megírt pályázat követelményeit mérlegelve – néha kínrímekben – búcsúzik a beszélő, kiemelve, hogy a pályázat megírása az élet és az alkotás minőségét is megszabja: „Meghalni ma még nem lehet, / vár a pályázat, vár engemet.”
A Szívtűzoltóautó végére érve felemás érzéssel maradunk: a ciklusnyi hosszúságot kitevő kötet koncepciója nagyjából kirajzolódik, de talán érhetett volna még. Régi probléma, hogy az alkotók fenyegetve érzik az autonóm költészet létét – de kérdés, hogy létezett-e/létezik-e ilyen formában egyáltalán? –, ehhez hasonlóan sokat hangoztatott és ellentmondásos az az elképzelés is, hogy a politika rossz és mindenre ráteszi a kezét. Sajnos a kötet versei legtöbb esetben nem lépnek túl ezeken az általánosságokon, így nem kellően árnyalt, hanem csak kontúrjaiban megragadható költői világot tárnak elénk.

Király Zoltán: Szívtűzoltóautó. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2013.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében