A Csíki Székely Múzeum galériája többnyire kortárs képzőművészeknek ad kiállítási felületet. Tavaly decemberben a BÁLA elnevezésű, frissen alakult csoport is itt mutatkozott be, Deák Boldizsár (Bukarest), Szabó Árpád (Csíkszereda), Vajna László Károly (Kézdivásárhely) és Neacşu Ştefan Anton (Bukarest). A közös szereplés nem véletlen, a BÁLA alkotói a jászvásári Képzőművészeti Akadémián végeztek a kétezres évek elején.
A festőnek tanult Deák Boldizsár kisplasztikákkal jelentkezett, amelyek nem nélkülözik a festői megoldásokat. Összegyűjtögetett fadarabokból, tárgytöredékekből formálja meg néma hangszereit, többnyire hegedűket. A klasszikus hangszerformákat időnként stilizálva, a felületeket festve, fényezve, patinázva vagy azokat korhadtan, érintetlenül hagyva lelkesíti meg tárgyait. Sorozata akár egy csoportkép, hölgyekkel, urakkal, beszédes hallgatással.
A csiszolatlan, durva felüleletek, a patinázás, az aranyozás, az egykori funkciójukból kiemelt és az alkotás során átminősített tárgytöredékek, a talált és újrafelhasznált hangszertartozékok nosztalgikussá teszik a képet. Ezzel együtt a finoman kivitelezett, aprólékos, letisztult megoldások eleganciát eredményeznek. A formák, felületek és színek játéka szólaltatja meg Deák Boldizsár emberszabású hangszereit.
Szabó Árpád alkotásait leginkább a festőiség jellemzi, nem keresi azt, hanem hagyja, hogy a színek magukkal ragadják. Önmagára koncentrál. Színtörténéseit, színörvényléseit saját belső ritmusa, lelkiállapota vezérli. Belső tájakat láttat, változó időjárással és ez a kiismerhetetlen természet időnként eget-földet renget, néha egészen csendes, előfordul, hogy mélyre sodor vagy éppen távol tart a látvány dekorativitásával. A belefeledkezés véges, és ezt Szabó Árpád játékosan kifejezésre is juttatja apró, pontszerű, térbeli gesztusaival. Úgy hat ez, mintha az alkotás folyamata érzelmi szelepként működne számára. Máskor tudatosan mellőzi a festői megoldásokat és háromdimenziós kísérleti konstrukciókba kezd. Itt megszűnik a sodrás, a figyelem kevésbé irányított, lassúbb a tempó is. Figurák tűnnek fel, történeteket mesélnek.
Neacşu Ştefan Anton furcsa lényei és imaginárius tárgyai groteszkül hatnak. Tömören fogalmaz, hatásosan és szellemesen. Állatformájú, embertípusokat idéző, szörnyszerű lényei cseppet sem ijesztőek, inkább szimpatikusak. Alkotójuk úgy képezi, ragasztja, fúrja, faragja figuráit, úgy formál véleményt a világról, hogy mindvégig frissnek, üdének hatnak tartalmai. Akár egy-egy karikatúra, a fejét föld alá rejtő kaptafalábú, struccszerű lénye vagy az üresfejű, mindent megzabáló kutyafigurája. A letisztult formákkal, a natúr felületeket megtörő élénk színek használatával olyan lényeket teremt, akik bár kétségtelenül valamit nem jól csinálnak, társaságuk mégis kellemes, és súlyos tömegük ellenére is köny-nyednek érezzük őket.
Vajna László Károly képeit jelképes figurák, lovagok, királyok és királylányok, meseelemek népesítik be. Sötét hátterek színes figurákkal. Áltaban történik is valami, de mégsem a történéseken a hangsúly. Érezzük, hogy valami történt, de ami igazán érdekes, arról az arcok árulkodnak. A kompozíciók az arc, az emberi alakok köré szerveződnek, nincsenek felesleges kellékek. A jelenések mindig jelentőséggel bírnak. A geometrikus formákat többnyire erőteljes színekkel kitöltő felületek szervezik eggyé a figurákat. Az expresszív színkezelés, a dekorativitást sem nélkülöző grafikai megoldások részletgazdag, ugyanakkor nagyon koncentrált kompozíciókat hoznak létre.
