„Felejtsd el arcom romló földi mását” – írta Dsida Jenő, miközben a versek arcán is sajátos vonásokat érlel, emel ki az idő, az irodalomtörténet. Olyan vonásokat, amelyekre a kortársak talán nem is figyelnek, ám a véleményekben is gazdag utókor annál inkább. Elolvasunk egy kései Arany János-verset, és észrevesszük: a rímek és verssorok mögött valami legényes kajánság lapul, mint ahogy József Attila korai verseinek homlokterében is feltűnnek a koravén ráncok.
Ideális esetben a versnek „nincsen helye egy sem, mi rád ne nézne”. Ennek ellenére jó esélye van rá, hogy torzóban maradjon és pillantása mégse találkozzon a mindenkori olvasóval.
Akárcsak a szerzőkkel, a versekkel is megtörténik, hogy háttérbe szorulnak, hosszabb, vagy rövidebb időre (látszólag) elvész csillogásuk, egészen addig, amíg valaki, egyetlen ember is elegendő lehet hozzá, ki nem emeli őket újból a „hajdankor özönvizéből”.
Mondják, nem olyan világot élünk, amely kedvezne a versnek. A „mindig lázas állapot”, amit, súlya alatt meggörnyedve, de mégiscsak áthoztunk az elmúlt évszázadból (az idézet egyébként Arany Jánostól származik), talán valóban megnehezíti a szemlélődést, hogy egy-egy verset felvigyünk a József Attila által oly szépen leírt magaslatra, és onnan vele együtt tekintsünk le a világra, amely körbevesz bennünket.
E magaslat elérése: mégiscsak közös ügy. Ezt bizonyítja, hogy a gyakorta a hagyományos értékek aláásójaként emlegetett új nyilvános terekben is felüti fejét az irodalom. Egyetlen ember is elég ahhoz, hogy egy közösségi oldalon láncreakciószerűen versek sokaságát osszák meg egymással a verskedvelők, akiknek a jelek szerint erre is futja szabadidejükből. A versről, ezek szerint, továbbra is lehet beszélni, és nem csupán különböző díjak, versenyek kapcsán.
Miközben sok szó esett az utóbbi években az irodalom megosztottságáról, talán eljött az ideje, hogy e két egymás mellé került szó, más, sokkal pozitívabb összefüggésben jelenjen meg. A megosztott irodalom tehát az, ami az új nyilvános terekben is megszólít bennünket. Olyan irodalom, ami közösséget kovácsol, az irodalmon belüli együvé tartozás érzését ébreszti az olvasókban, miközben új, sajátos körülményeket teremt ahhoz, hogy a vers víg vagy koravén vonásai ismét felvillanjanak előttünk.
