(John Banville: Ancient Light)
John Banville mintha mindig ugyanazt a hosszú regényt írná. Emlékeket kereső, múltba vesző titkok után nyomozó figurák, megtört szívű apák és különös lányok tűnnek fel, bizonyos szereplők több regényben is előfordulnak, laza trilógiákká szőve egyes munkáit. Legutóbbi, sorban tizenhatodik regénye (Ancient Light / Ősi fény) mintha a 2005-ben Man Booker-díjat nyert, az idén pedig filmre vitt A tenger variációja volna, ugyanakkor a főszereplő Alex Cleave figurájának köszönhetően egy apa–lány viszonyt és egy rejtélyes bűnesetet tárgyaló trilógia záródarabja is az Eclipse (Napfogyatkozás, 2000) és a Shroud (Szemfedő, 2002) után. Ez utóbbit tartja egyébként az angol/ír sajtóban „rázós” nyilatkozatairól híres Banville a legjobb regényének, vagy talán az egyetlen olvashatónak, tekintve, hogy időnként azt nyilatkozza, hogy saját munkái „mély szégyenérzetet” keltenek benne. (Ál)szerény nyilatkozata ellenére Banville nagyon is magabiztos alkotónak tűnik, pontosan tudja nemcsak minden szóról, de minden egyes vesszőről is, miért került a szövegbe. Csodáról beszél, önfeledtségről, de mondatainak hatását úgy számítja ki, mint egy agysebész a metszés szögét.
„A művészet kemény munka. Érzelmek-ről szól, de nem érzelgős. Önmagamért teszem. Véletlenül az, amit a magam kedvére teszek, időnként egybecseng mások tapasztalataival, érzelmeivel és vágyaival. Csoda ez, de nem szándékos, egyszerűen megtörténik. A művészet olyan, mint a szex: amikor benne vagy, semmi más nem számít.”
A Benjamin Black néven detektívregényeket is író Banville minden munkájában ott van a krimi lényege: a megfejtésre váró rejtély. A tenger hőse visszatér gyermekkori nyaralásainak színhelyére, és miközben a régmúlt egyes elemeit felidézi, az emlékmozaikokból szépen kirajzolódik, mi állhatott annak a kettős öngyilkosságnak a hátterében, amelynek gyerekként tanúja volt. A Shroud (Szemfedő) hőse, a híres filozófus Axel Vander egy váratlan telefonhívásból arról értesül, hogy egy kutatónő megfejtette élete két fontos és jól rejtegetett titkát: miszerint ifjú korában antiszemita cikkeket közölt egy antwerpeni lapban, és hogy voltaképpen csak bitorolja egy háborúban elveszett barátja nevét és identitását. (A történet hátterében a Paul de Man fiatalkori, antiszemita írásainak posztumusz felfedezése által keltett, a nyolcvanas évek értelmiségi köreiben meglehetősen nagy port felvert ügy áll.)
Az Ancient Light egy kinyilatkoztatással indul: „Billy Gray volt a legjobb barátom, és én beleszerettem az anyjába.” Ezúttal látszólag nincs tehát titok: az első mondatoktól kezdve világos, hogy egy tizenöt éves kamaszfiú és egy harmincöt éves, kétgyerekes családanya meglehetősen szokatlan románcának történetét tartja kezében az olvasó, s gyanítható, hogy a nem szokványos szerelmi történet kimenetele sem lesz megszokott. Ahogy a krimiben gyakori, itt is a hogyan történt megválaszolása a cél, a ki mit tett és miért leszögezése. Már az első oldalon világos, hogy ez nem könnyű feladat, hiszen a narrátor, egy Alex Cleave nevű nyugdíjas színész figyelmeztet, hogy a biztosnak hitt emlékek megbízhatatlanok. „A régmúlt képei nyüzsögnek a fejemben, és többnyire nem tudnám megmondani, melyik az emlék és melyik a képzelet. Nem mintha nagy különbség volna a kettő között, ha egyáltalán beszélhetünk különbségről. Egyesek azt mondják, ahogy telik az idő, kitalálunk dolgokat, megszépítjük, kicifrázzuk a múltat, és hajlok arra, hogy hitelt adjak a szavuknak, mert Memória Asszonyság nagy és kifinomult képmutató.” (3.)
Banville gyakori figurája az idős férfi, aki visszaemlékezik valamire (többnyire egy szerelemre), önzéssel, érzéketlenséggel, figyelmetlenséggel vádolja magát, miközben mesterien bizonyítja, hogy voltaképpen nem hibázott semmit. Ez a reflektáló pozíció ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy a különféle idősíkokban zajlott történések, illetve a narrátor ezekre adott érzelmi reakciói keveredjenek. A tengerben az elbeszélés három síkján zajlik a cselekmény: az elbeszélő műkritikus, Max Morden visszaemlékezik feleségének a közelmúltban bekövetkezett halálára és egy gyerekkori nyaralásra, amelynek során megismerte az excentrikus Grey családot, és beleszeretett Mrs. Greybe. A régmúlt és a közelmúlt eseményeit pedig minduntalan megszakítják a jelen történései, amelyben egy gyermekkorából ismert ír tengerparti fürdőhelyre utazik, nem annyira emlékezni, mint inkább megfejteni, kimondani egy régóta rejtegetett titkot.
Az Ancient Light cselekménye két síkon zajlik, Alex Cleave felidézi tizenötéves korának azt a néhány hónapját, amíg Mrs. Grey szeretője volt. A jelenben közben a visszavonult színész és neje lányuk halálát gyászolják (Cass Cleave a Szemfedő bájos és labilis hősnője), aki terhesen levetette magát egy templom tornyából a Genovai öböl szikláira. Kettős elbeszélést olvasunk: a múlt szilánkos, csonkított történet, egy megbízhatatlan, magát hol vádló, hol mentegető elbeszélő előadásában, a jelen álomszerű, bizonytalan, helyenként látszólag összefüggéstelen, de (detektívregényekhez hasonlóan gyaníthatóan jelentőségteljes) epizódok láncolata.
Alex felkérést kap egy filmszerepre: azt az Axel Vandert kell alakítania, akinek valódi identitása után nyomozva lánya öngyilkos lett. Banville a reflexív és önreflexív utalások kavalkádjával él: Alex Cleave színész, tehát más emberek professzionális megszemélyesítője formálja meg Axel Vandert, aki viszont valóban kisajátította hajdani barátja identitását. A szerepre készülve Alex egy bizonyos JB által írt monográfiát olvas Axel Vanderről, amely lehetne akár Banville Szemfedő című regénye is. Annál is inkább, mert a színész véleménye szerint a könyv: „szélsőségesen retorikus, drámaian felépített, teljességgel természetellenes, művi és avíttas”, vagyis éppen olyan, amilyennek Banville kritikusai az ő stílusát nevezni szokták.
Banville Henry James tanítványának vallja magát, az ő nyomán próbálja megjeleníteni a létezést. Jamest idézik Banville plasztikus, poétikai elemekkel, ismétléssel, ritmussal, alliterációval, helyenként rímekkel teli táj- és állapotleírásai. Bármikor is történtek az egyes események, Alex emlékezete áprilisi tájba helyezi őket, ebben a történetben „mindig április van”. „Emlékszel, milyen volt az április, amikor fiatalok voltunk, az a folyékony rohanás, a szél nagy, kék gombócokat harap a levegőből, a rügyező fákon pedig eszelősen csipognak a madarak?”
Grey-ék háza előtt „a cseresznyefák reszkettek a szélben és a cseresznyevirágok tekergőzve lebegtek, sodródtak a kövezeten, mint megannyi halványrózsaszín, tollas kígyó. A füstszürke és olvadt ezüst, rohanó felhőkön mély sebek nyíltak, amelyeken átragyogott a mélykék ég, és szorgos madárkák lendültek innen oda, és telepedtek girbegurba sorokban a tetők gerincére, felborzolták a tollaikat és szemérmetlenül csipogtak és csárogtak.” (27)
De Nabokov hatása is érezhető, különösen ami visszatérő témáját, a nagy korkülönbség ellenére vagy éppen annak hatására kialakuló szerelmet illeti.
Alex mindvégig abban a hitben élt, hogy miután fény derült szerelmi kapcsolatukra, és a Grey család elköltözött, a közösség, az ír kisváros, amelyben élt, gyakorlatilag kiközösítette őt azzal, hogy senki, soha nem is említette ezt az „affért”. A hallgatást megbélyegzésnek, az őt mélyen felkavaró érzések semmibevételének, mély fájdalomnak éli meg, és döbbenten értesül a regény végén az igazságról, hogy szerelmük mindvégig megmaradt titoknak. A kisváros közössége nem büntette őt rafináltan, csupán tudatlan volt; ha a titok kipattant volna, végigélhette volna az óhatatlanul bekövetkező botrányt.
Alex és Mrs. Grey kapcsolatában mindvégig ott lebeg az anya–fiú szerelem kísértése. Celia Grey elsősorban anya, márpedig „az anyákat nemigen vettük észre, fiútestvért igen, lánytestvért pláne, de az anyákat nem. Elmosódott, formátlan, nemi identitás nélküli alakok voltak, alig több mint egy kötény, egy rakás borzas haj, és édességek gyönge vagy erős forrása.” (7.) Szerelmi együttléteik, szenvedélyes ölelkezéseik során néha „anyának” szólítja, kapcsolatukra visszagondolva pedig így kategorizálja: „Számomra egyedi volt. Nem tudtam, hova helyezhetném az emberi lények sorában. Nem teljesen nő, ahogy anyám sem az, és semmiképpen sem olyan, mint a lányismerőseim, ő, azt hiszem, ezt már mondtam, egymagában egy külön nem volt. Közben persze maga volt a nőiség lényege, a mérce, amelyhez aztán később minden nőt viszonyítottam.” (127.)
Mrs. Grey ugyanakkor meglehetősen passzív, elmosódott figura marad, olyasféle, mint a játékbaba, amellyel Alex (fiúgyerek lévén titokban) játszott a padláson, már-már perverz örömet lelve abban, hogy rongyokba öltözteti, majd levetkőzteti, és különféle műtéteket hajt végre rajta. A baba üressége, passzivitása egyszerre ébresztette fel védelmező hajlamát, és gerjesztette az erotikus kegyetlenség érzését.
Ha már házasságtörő és a nagy korkülönbség miatt a közösségi normákat kétszeresen megszegő kapcsolatról van szó, megnő a szerelmi jelenetek fontossága. Banville ugyan (az Ancient Light kapcsán) azt nyilatkozta a Telegraphnak, hogy szeretkezésről szinte lehetetlen meggyőzően írni, mivel az aktusban való részvétel „magasztos” érzése ellentétben áll a szeretkezés „méltóságot nélkülöző” fizikai látványával, mégis fontos szerepet szán ezeknek a jeleneteknek. A vágyakozástól a kifulladásig mindenről részletesen, a rá jellemző kimért pontossággal ír. Az olvasó értesül arról, Mrs. Grey mely testrészeit, hányszor és hogyan csípte, szorongatta, nyalta végig a kamasz Alex. Az anatómiai pontosságú, száraz leírásokat az olvasóhoz intézett lírai felkiáltásokkal ellenpontozza: „Immár tudtam valamit, aminek a tudása örökre velem marad, és ha képes vagy gúnyolódni, és azt állítani, hogy végső soron csupán azt tudtam meg, milyen egy meztelen női test, akkor már nem emlékszel arra, milyen volt fiatalnak lenni, és sóvárogni a tapasztalás után, az után, amit mindközönségesen szerelemnek neveznek.” (31.)
Részletekbe menően ír Mrs. Grey testének neszeiről, leheletéről, nem feltétlenül kellemes ízekről és szagokról, majd a visszaemlékezés perspektívájából úgy jeleníti meg, mint az eszményi nőt, aki nemcsak kamasz szeretője életét, de magát az emlékezés mechanizmusát változtatta meg. „Minden asszonyomnak, mert ma is úgy gondolok rájuk, mintha az enyémek volnának, kitörölhetetlenül megmaradt a nyoma az emlékeimben. Ha megpillantok az utcán rohanó tömegben egy búzaszőke hajkoronát, egy karcsú kezet, amely egy bizonyos módon felemelkedik és búcsút int, ha meghallom egy nevetés ütemét a hotel túloldaláról, vagy csak egy szót, amelyet az ismert, meleg hangsúllyal ejtettek ki, és abban a pillanatban ez vagy az megjelenik, s szívem, mint öreg kutya megremeg, és vágyakozva felvonyít.”
Mrs. Grey alakja azonban a maga teljességében van jelen. „Valahogy összegyűjtöttem minden részecskéjét, ahogy állítólag az utolsó ítélet harsonájakor fogjuk saját testünket összeszedni, és összeállítottam belőlük egy működő modellt, amely elég teljesnek és életszerűnek bizonyult az emlékezés számára. Ez az oka annak, hogy sosem látom őt az utcán, nem idézi fel egy ismeretlen fejmozdulata, sosem hallom kicsendülni a hangját egy közömbös tömegéből: olyan mélyen jelen van bennem, hogy nincs szüksége arra, hogy töredékes jelzésekhez folyamodjon. Talán az ő esetében másként működik az emlékezetem. Vagy talán nem is az emlékezet tartja őt meg bennem, hanem valamilyen más képesség.” (97.)
Szerelemről írva, de egyébként is Banville-t már-már kényszeresen érdeklik az apró testi hibák, a szeplők (csaknem minden női szereplő szeplős), pörsenések, gyűrődések a bőrön. Mrs. Grey derekán rózsaszín körként rajzolódik ki a fehérnemű által hagyott nyom, itt forróbb a bőr, „a rózsás cingulum” látványa mélyen megrázza a kamaszfiút, mert „holmi gyöngéd büntetésre, kifinomult szenvedésre” emlékezteti. A rajongott filmsztár istennőként hever az immár idős Alex hotelszobai ágyán, aki siet megjegyezni, hogy a nő hangosan horkolt.
Alex és Mrs. Grey múltbeli kapcsolatának jelenbeli tükörképe az idős színész és fiatal kolléganője, a filmsztár Dawn Devonport kapcsolata, amely a gyász jegyében alakul. Alex a lányát keresi a fiatal kolléganőben, az nemrég elhunyt apját az idős színészben, s e furcsa apa–lány kapcsolat egy szökésben teljesedik ki, Alex és Dawn téli utazásában abba az olasz kisvárosba, amelyben Alex lánya öngyilkos lett.
Mrs. Grey motivációjáról, arról, hogy számára mit jelentett ez a kapcsolat, vajmi keveset tudunk meg. Az ifjúkori szerelmére visszaemlékező, immár idős narrátor megállapítja, hogy „az együtt töltött idő alatt sosem tudtam, mi járhat a fejében, és nem is nagyon igyekeztem kideríteni.” (110.)
Celia Grey tehát afféle elmosódott figura marad, míg a regény cselekményének valós idejében még vagy már nem létező, a narrátor által csupán felidézett Cass Cleave, az idegösszeomlással küszködő Dawn Devonport, de akár Alex furcsa, csapongó, „boszorkányos” felesége, Lydia is sokkal erőteljesebben megrajzolt figura.
Banville száraz megjegyzéseiről, sokszor már-már nyomasztóan kifinomult leírásairól, a pszichologizálás teljes elvetéséről és az emberi szenvedés szenvtelen ábrázolásáról híres, az Ancient Lightban azonban megjelenik valami, ami eddig hiányzott a műveiből. A gyöngédség. Alex Cleave szenvedése hiteles szenvedés: gyászolja elveszített gyermekét, akin nem tudott segíteni, elveszített szerelmét, akivel gyerekként önzőn és rosszul bánt, és esetlenül próbál támaszt nyújtani más, ugyancsak vergődő, gyásztól szabadulni nem tudó embereknek. A halál végső döntésével szemben nincs remény, a megértés, a miértek megválaszolása sem segít, csupán a suta, mert soha nem gyakorolt gyöngédség, a vigasztalás maradt.
