Eladtam az anyámat. Jó pénzt adtak érte, éltem belőle egy jó évig, azt hiszem. Csak arra kértem a vásárlót, hogy a mellét ne ütlegelje. Persze meg lehet fenyíteni mindennap, ha erre szükség mutatkozik, és a két melle között ütheti, ha már nem bírja visszatartani magát, és egyébként mindent lehet vele csinálni, de ha leteperi a földre, ne ugorjon rá se a mellkasára, se a hátára, mert a bordái nagyon törékenyek, a gerince sem bírja az ütlegelést, mindezeket tapasztalatból mondhatom. És hagyni kell, hogy nap mint nap elmondja a reggeli imát, ember ő is, joga van arra, hogy Isten közelében érezze magát egy kicsit, ha a bérgyilkosok, prostituáltak, koldusok, rablók és lánykereskedők mind-mind Isten fiai, az én anyám miért ne lehetne az? Ami engem illet, én a  harmadosztályon kezdtem, azt hittem, odavaló vagyok, nem jöttem rá idejében, hogy az énféléknek a marhavagonokban kell leélniük az életet, átmásztam a harmadosztályra, én balga, ahol majdnem szétcincáltak a patkány-emberek, akik Istent nem láttak soha, azt sem tudják, hogy mi a kikelet, a Gyász szülte őket, semmi egyébre nem képesek, csak a holtak arcára vésik fel az elmúlás képleteit, s ha a holtak elfogynak, a véletlenül idesodródó élőket veszik kezelésbe, már-már a körmük közé kaptak engem is. Persze foglalkoznak itt egyidőben mással is, amott például szülnek, egy macska kölyközik vagy nyolcat, nem nagyon lehet megszámolni őket, egymásba tekeredtek a homokban, mellettük egy asszony vajúdik, senki sem segít neki, aztán nagy nehezen sikerül szülnie. Egy szőrös pasi áll mellette, lehajol, s ütni kezdi a nő hasát.

– Nyomjad még! – parancsolja. – Még kettőt legalább.

– Nincs több – mondja a nő, sír is, kacag is. – Ennyi volt.

– Te, száraz micsodájú, hülye kurva, ez a macska is többet tud, mint te. – S tovább ütlegeli a nő hasát.

Preckel a vér. Orvos nem járt itt sohasem. A szőrös ordítása betölti a teret:

– Kinek kell ez az asszony? Ingyen átadom.

Csend van, csak ott zajonganak egy másik sarokban. Kivégzés folyik. Tizenéves fiúk parittyával lövöldöznek egy síró ducit.

– A tarisznyámból húst lopott – magyarázkodik az egyik, aki jól láthatóan a kivégzést vezeti.

– Romlott volt már! Romlott volt! – kiáltja a duci.

– Ő nyersen eszi – magyarázkodik egy érdeklődő asszonyságnak a hóhér-gyerek.

– S ha romlott, nem számít neki.

Jól céloznak az alkalmi hóhérsegédek, a diónyi kövek a duci fejére csapódnak egyfolytában. Vér csordogál itt is, aztán a gyermek összeesik. A kórusban felcsendülő röhögés hangját elnyomja az énekszó. „Tebenned bíztunk...” – csendül fel a dallamba nemesedett hit.

– Isten halott! Isten halott! – ordítja a vagon közepén egy megtépett ruházatú aggastyán. – Ott voltam, láttam! – S a magasba emel egy hatalmas keresztet, azzal vonul végig a vagonon. 

Annyira elbámultam, hogy az utolsó pillanatban vettem csak észre a felém nyúlkáló kezeket, de sikerült átmásznom a másodosztály utasai közé. Atyaisten, mekkora tévedés! Azt hittem, itt megnyugvás honol,  a béke mosolygó szárnyai alatt élik az életet, hát, kérlek szépen, ne menjetek soha oda, hogy mondják?, ja igen, itt érvényes igazán a mondás, hogy „ember embernek farkasa”, nincs kegyelem, nincsenek csodák, ha ki lehetne belezni a lelkeket, a kiüresített lelkek fejvesztve röpködnének valamilyen célt keresve, de nincs cél, semmi sincsen, ide nem süt be a nap soha, fortyogó katlanba kerültem, ahol az első szótagnál pernyévé mállnak az imák, s az ima-pernyét molekuláira tapossák a tébláboló szörnyetegek.

Az itteniek azt hitték, hogy sikerült Istent véglegesen kiszorítani a képből, a politikai pártok vezetői vették át a főszerepet, akik élet és halál uraiként tetszelegnek  az elbambult csőcselék előtt, a gellert kapott hit az égi sugárutak helyett az összevissza szart egérlyukakba költözött, s innen lehetett hallani a pöttömnyi földi istenek csinnadrattával előadott gondolatait. Az egyik szent ígéretet tett, hogy belátható időn belül megváltoztatja a föld forgásának az irányát, a másik az anyja sírjára esküdött és népének több ezeréves múltjára hivatkozva állította, hogy a föld forgásának megváltoztatott irányát  percek alatt vissza tudja  állítani, s a mostanihoz hasonló, boldog jelent, és  még boldogabb jövendőt ígért követőinek. Mások meg akarják szüntetni a földi életet, és a Marsnak az egyik holdjára fogják költöztetni az emberiséget, ahol piros a fű, és zöld a kikelet, az eszméket a bolygó őslakói öntözik, s a gondolatnak fogantyúja van, s a fogantyúk ide-oda vándorolnak a köztereken, a szívét mindenki a tenyerében tartja, hogy ellenőrizni lehessen a dobogás ritmusát, nincsenek börtönök, de saját ketrece van mindenkinek, ahol az emberek jól érzik magukat, mert tudva tudják, hogy az eredendő bűn miatt születéstől bűnhődniük kell az élőknek. Ezen a Holdon Krisztus nem járt soha, s az Úrnak sincs szándékában Elsőszülött Fiát ideküldeni. Volt egy idős úr, aki fekete tógában járt fel-alá, fején egy piros cilinderrel, a mennyben állítólag ez a divat, és azt állította, hogy ő egyszer már járt a mennyben, élőként, természetesen, és megbeszélte az istenekkel, merthogy nem egy  van, hanem százezer, szóval elintézte, hogy minden földlakót felengednek élve a mennybe, senkinek se kell dolgozni semmit, az istenek minden munkát magukra vállalnak, egyetlenegy kötelezettsége lesz mindenkinek, hogy mélyen és igazán szeresse önmagát.

Nem, nem, nem lehet ez a hely, melyet nekem szántak az istenek, többet érdemlek ennél, sokkal többet, ehhez képest mennyország a marhák közötti élet, ahol marhafosban tapicskolok ugyan minduntalan, de minden marhának neve van, néha tejet fejsz magadnak az adakozó állati csecsekből, s nem téveszted el soha, hogy  időnként egy-egy bika tökét ragadd marokra véletlenül, jót röhögne rajtad az a bika, s vele röhögnél te is, mert tudnád, hogy marha vagy. Nem fizikailag, eszmeileg.

De a marhavagon innen nagyon messze van, az elsőosztályra tudok csak menekülni, hát, ide menekülök. Miért engeded ezt, Uram? Amit itt látni és hallani, vagy kénytelen, az egyszerűen hihetetlen, lehetetlen és elképesztő, de lehetne észbontónak is nevezni, merthogy olyan tettekről és szövegekről van szó, amelyek Isten igéjével ellentétes úton haladnak, haladnak? Ez nem haladás, ez vérben és becsületben való gázolás, s a szereplők egyikét sem alkotta Isten húsból, vérből és csontozatból, mintha lelket sem adott volna nekik, a végzet árnyékának megszakíthatatlan bilincsébe foglalt roncsok mindannyian, számukra az erkölcsi érzék ismeretlen fogalom.

Az  elsőosztályon  adtam el anyámat. Itt,  ahol  áspiskígyók tekeredtek a lelkemre, tíz perc alatt megölhettek volna, tudom, de nem tették, jobban élvezték, hogy a kínok kínját szabadították reám, amikor kéjes szisszenésekkel szétroncsolták lelkem legdrágább kincsét, az isteni leheletet, s milyen a méreg?, úgy terjed, mint az örök éjszakát megjósoló, Istent gyalázó bölcselet, s az a méreg egyszer csak az agyamba került, s a tekervények mindegyikét rettenetes páncéljába öltöztette, amit át lehet ugyan törni, de a tett, amelyre parancsot ad az agy, s a gondolat, mely szerteáramlik a világon, a végzet mérgével telített.

Nos, anyámat tulajdonképpen nem én adtam el. A méregtől megfertőzött agyamból tört elő a gondolat, hogyha itt, az elsőosztályon mindent mindenki elad, szűzek kerülnek egyik ketrecből a másikba, gondolatot zsákmányol egy öntelt úr, s kardként használva e középkori fegyverzetet, lekaszabolja vele a szomszéd asztalnál az imént felébredt reményt, nincs megállás, senki sem pihen, bohócok szórakoztatják az unatkozó kasztráltakat, egy apáca olcsón imákat árul kemény kötésben, s ha jól megfizeted, megtanít egy-két szövegre, amott Istent dicsőíti az egyik sarokban egy pap, s ígéri, hogy egy kiadós vacsoráért elintézi neked a lehetetlent, hogy kezet foghass Istennel, ha akarsz, na jó, gondoltam, mindezeket csak akkor lehet überelni, ha eladom magam. Ahogy megszületett az ötlet, semmivé foszlott rögvest, megláttam egy nőt, ahogy kéjelegve kínálta magát az egyik asztal alatt, ráismertem, ő volt az anyám, akihez évtizedek óta nem volt szerencsém. Eladom az anyámat, épült fel bennem egy oszlopnyi gondolat, értem kár volna, én értékesebb vagyok, tudok zongorázni, el tudom mondani a Hiszekegyet és a szorzótáblát, fel tudok mászni egy hegytetőre, ha szükség mutatkozik rá, hogy én legyek az, aki első ízben szúrja a sziklák közé az ország zászlaját, és tudok az egyetlen nemzetközi nyelven, amit Zamenhof mester dolgozott ki, 1887-ben, igen, írok, olvasok és folyékonyan beszélek eszperantóul, ezen a nyelven értekezem japán tudósokkal, kínai asszisztensnőkkel, amerikai tanárokkal, vagy egy  Kongóban élő, volt rabszolga hosszútávfutó unokájával, azaz gyakorlatilag mindenkivel, aki beszéli ezt a nyelvet. És én adjam el magam? Nincs annyi pénze senkinek, amennyit érek az emberpiacon, anyámon viszont könnyen túladok, főzni tud, nap mint nap kéjeleg valakivel, és a számmisztika a hobbija. Ez utóbbit kell csak megfizetni, hiszen arra is képes, hogy megjósolja, pontosan mikor megy férjhez az illető, vagy hogy mikor szüli meg az első gyermekét, az első két erénye ingyen van, hiszen ezeket mindenki csinálja, s a tömegsportot senki sem értékeli, legyen az hivatásos sportoló vagy életrajongó, nemtől, életkortól, vallási hovatartozástól függetlenül.

Hogy anyámat az elsőosztályon láttam viszont, nem csodálkoztam egyáltalán, innen nem szívesen mennek el az emberek, ha már ide születtek, vagy ide irányította őket a Sors, itt egy olyan életforma honol, ahol a Silányság aranykoronában feszít, a Kilátástalanság – ellentmondva önmaga mibenlétének – kezével a fellegek fölött próbálja megsimogatni az eget, néha az a hír is megduzzasztja az elsőosztályúak önbizalmát, hogy annak a kéznek ünnepnapokon sikerül a mutatvány. Igaz, hogy ilyenkor az ég beborul, és a fekete fellegek között elpusztul a fenegyerek, de sebaj, az önteltek újabb csoportja érkezik odalentről, s a megsűrűsödött haláloktól egyre feketébbek lesznek a fellegek, aztán jön a zuhanás, aki az asztal alatt várta a végzetet, az életben marad, a többi semmivé foszlott, mintha nem is lett volna soha. Jólesett ezt végigálmodni, mindezekből annyi az igaz, hogy anyám felemelt karokkal közelít felém, amikor kezdetben megadta magát, azóta bárkivel találkozik, rokonnal, baráttal, ismerőssel, megadja magát megint. És minduntalan, és mindannyiszor.

– Mi van? – kérdezem.

– Szép itt – mondja. – Ugye, jól érzed magad?

Hatalmas zaj, zuhanás, szinte szakad a dobhártyám, sikolyok. Mégsem volt álom, a hullákkal telített, szénfekete felhők lezuhantak a magasból. Anyámat is agyonverték. Nem tudom, hogyan, de életben maradtam, az utolsó pillanatban beugrottam egy asztal alá. Amikor elcsendesedett körülöttem a világ, kimásztam. Anyám teteme mellé kúsztam, megsimogattam az arcát. Pislogott. Az ajkai is mozogtak, fülemet rátapasztottam a szájára.

– Menekülj innen – suttogta. – Menekülj innen, kisfiam.

A marhavagonban bőgtek a tehenek. Emberemlékezet óta senki sem fejte meg őket. Repedt szét a tőgyük, azt hiszem. Néztem őket, könyörögve néztek vissza rám. Aztán megfejtem őket sorban. Ha emberi hangot tudtak volna kiadni, hálájuk jeléül elénekelték volna nekem az Örömódát. Csakhogy ahhoz négy szólista és kórus is kellene. Egyik sem volt, természetesen. Kénytelen voltam szólistának kinevezni magam. Nem énekszóval, csak prózában mondtam jó hangosan:

– Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent öröm!

Aztán boldogan végigtapicskoltam a fosban, majd leheveredtem egy szárazabb helyre, jó messzire a vagon ajtajától, ahol a rések között ki lehetett látni erre a förtelmes világra. Az a tehén, amelyiknek ittam a tejéből, hátrafodult, és a szemembe nézett. Az arcán nem, de becsületszavamra állítom, hogy mosolyt láttam a szemében. Végre itthon vagyok.