"a fehérek kora régen lejárt"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 2. (640.) SZÁM — JANUÁR 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Megosztott irodalom
GYŐRFI KATA
A permanens krízis állapotában – Beszélgetés Barnás Ferenc íróval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 8. Mindig április
Sigmond István
Káosz
Jánk Károly
Egy konstelláció (black & white)
Szőcs István
Képtelen jegyzetek – „Az első sor mosolyogjon”
Nagy Koppány Zsolt
A vég
BENE ZOLTÁN
A köd
Bréda Ferenc
Bab és Babér
Vass Barna
Versei
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
A tudás és a tudomás különbségeiről
MIRCEA CĂRTĂRESCU
A Rulett-játékos
Papp Attila Zsolt
Versei
Czegő Zoltán
Ölelés, mindenszentek
Kötő József
Tisztelt Tanító Mesterünk, Kedves Bandi bátyánk!
Bakk Ágnes
Szívhalál után
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A narrátor emlékezete
Pap Ágnes
À la carte, emlékekből
MOLNÁR ZSÓFIA
Irány a tenger!
Szekernyés János
Sokarcú korszerűség
Jakabffy Tamás
Csíky Blodizsár
Februári évfordulók
 
Szőcs István
Képtelen jegyzetek – „Az első sor mosolyogjon”
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 2. (640.) SZÁM — JANUÁR 25

– Nehogy azt higgye, hogy csak a kommunistáknak vannak feketelistáik! – A sovány, szikár, nagyon ráncos arcú plébános szúrós fényű apró szemei szinte kötekedő vidámsággal villogtak. – Minden nagy, többszintes szervezet fontosabbnak tartja annál, hogy kiket szeress, azt kijelölni, hogy kiket ne szeress! Ezeket megjelöli; stigmatizálja… nem mély, nem igazságos magyarázatot ad, csak beszámol… legtöbbször azzal, hogy figyelmezteti a híveit: te kiket nem szeretsz! Hogy ez, ugye, miből is látszik? Na ugye! … áhá! … Nem mondtam? … Most ti is láthatjátok!
A déli Kárpátok egy szűk sikátorába beszorított ipartelep falusias főutcáján csípett el… ismert valahonnan. Mint ahogy hírből én is őt: a hengerművek egyik tisztviselője figyelmeztetett, amikor kiléptem a kapun: Na jó, akkor menjen; látogassa meg a tisztelendő urat… ő majd elszórakoztatja azzal, hogy az ideiglenesen itt leülepedett harminchat zetelaki református cigány családnak miként tud ultrakatolikus miséket tartani?
A „na jó, akkor” arra vonatkozott, hogy riporter kollégámat benn hagyva az üzemben, kijövet odaszóltam a kísérőnknek: ezt én nézni sem bírom!  A munkás baloldalán a gépből hirtelen egy piros, izzó vaskígyó eleje rohan elő, azt el kell kapni egy hatalmas csípőfogóval, magad körül vezetve a jobb oldalon levő nyílásba belökni; ha eltéveszted, vagy átdöf, vagy rád tekeredik a sziporkázó tüzes acélrúd… ez az igazi „hevimetál”; a munkás a műszak alatt megiszik három liter tejet, még több vizet, a műszak végén mégis három kilóval könnyebb, mint az elején; írd csak meg te egyedül, én megírom a gyártelep környezetét… (Ez sok-sok évvel ezelőtt történt, gondolom, azóta automatizálták.) 
Távozóban egy barátom acélábécéjét szavaltam: Apám munkás egész héten, Acélt olvaszt kemencében, Aranyérmet kapott érte, Az újság is megdicsérte. 
– Aztán a hívő ember különösen gyanakvó, minél mélyebb a hite, annál inkább hajlamos bármit orvtámadásnak vélni; belemagyarázni, belehallani olyan ellenséges összefüggéseket, ami mondjuk magának eszébe se jutott!
Már ettől fogva felrémlett, mire gondol: azokra a játszi, rövid hatósugarúnak szánt idézgetéseimre, amelyek miatt sokan megharagudtak már. Például hivatkoztam vallástörténeti s etnológiai adatokra, melyek szerint a keresztény hitvilág jelképrendszere és szertartási szokásai milyen szembetűnően hozzá zárkóznak a régebbi misztériumvallások motívumaihoz. Kétségbe akarom vonni a Kinyilatkoztatás értékét! – mondták a szigorúbb olvasók. A leghevesebb visszatetszést két Ady-sor váltotta ki, arról, hogy az egyház mint világi hatalom milyen irgalmatlan tudott olykor lenni; tulajdonképpen egy olyan demagóg szólam, amely a költő hangszerelésében mennydörgő átkozódássá vált, nem is merem megint idézni… igaz, hogy idézőjelbe tettem, de a költő nevét nem írtam ki – s utána többen nem fogadták a köszönésem.
Hiába írnak annyit az Ady-versek kétarcúságáról, sokan, amikor váratlanul – a pályán kívül – szembetalálkoznak vele, belesárgulnak. Ugyanezek a haragvók soha nem vették észre, amikor – annyiszor – lelkesülten idéztem Ady istenes sorait… (Különben mostanság is új könyv született Adynak a „kétarcúságáról”, Raffay Ernőtől.) Szerintem nemcsak kétarcúságról van szó, hanem, hogy „már megint” kedvenc orosz ezoteristáimat idézzem: „ahány lépést teszel Isten felé, annyi lépést tesz feléd az ördög!”
De ugyancsak súlyos belehallásokkal fogadták többen is a Makkai Sándor regényeinek újrakiadását szorgalmazó cikkeimet – az Utunk „Nézzünk hát szembe” rovatában – amely lényegében a későbbi Balogh Edgár–Dávid Gyula-féle Romániai Magyar Irodalmi Lexikon előmunkálatai közé sorolható –, méghozzá teljesen ellentétes irányokból is. Sok különböző értékű vitacikk jelent meg, és sokszor egyértelmű álláspontok nélkül, köztük az azóta is rajtam száradt, s a tájékozatlan irodalmárok által ellenségesnek felfogott s vétkemül számon tartott Reményik-kritikám… Rövid idő után azonban tekintélyes egyetemi és központi fekvésű hangok kijelentették: az újraértékelés folyamata „ezzel lényegében” le is zárható! Hogyan, rikoltoztam: Erdélyi Magyar Irodalomtörténet Makkai Sándor, Daday Lóránd, Székely Mózes, Ignácz Rózsa, Balázs Ferenc és – akárhogy is tekergőzünk: Tamási, Nyirő nélkül? Olyanok, amilyenek, de ők voltak azok, akik – egyáltalán voltak! 
– De nem is a gyanakvásról van szó csupán, folytatta a plébános: a hit ellenfelet keres! Hinni valamiben azt jelenti: ugyanakkor tagadni valamit. Maga hiába tetszeleg a tárgyilagosságában: az olvasó ott érez „mélyen”, ahol, ha megfogalmazatlanul is, de felfogja a gyűlölet radioaktív sugárzását; erő és gyűlölet – azonosul a benyomásaiban; a szeretet ereje nagy, de: ritkán hat!
Ahogy ott áll előttem, reszkető fejjel s télikabátom gombját csavargatva, belém villant a felismerés: erről van szó irodalomtörténetünk Makkai-komplexusában? A nagy tetralógia – Mi Ernyeiek, Szép kísértet, Szabad vagy, Holttenger, mindenképpen Bánffy regénysorozata mellé állítható lenne, de a bensőségesség, a vágy a köznapias dolgokban is lappangó „jóság és szépség” ábrándozó keresése abban a folyamatban, amely során a kisnemességből kinőtt értelmiség (pl. lelkész-generációk) keresztény polgári középosztállyá nő , és át kell élnie a történelmi infrastruktúra lerombolását is, valami olyan enervált hangulattal tölti el a romantikára éhes olvasót – és irodalmárt is! –, hogy e nagy regények az ő tudatában elhomályosulnak Makkai kisebb fajsúlyú történelmi regényei mögött.*
– A tárgyilagosság vagy a képzelt tárgyilagosság, vagy a „felülemelkedettség” lehetőségének naiv hite okozza, hogy az olyanoknak, mint maga, világtól elzárt hegyvidéki telepen kell mászkálniuk valami mutatós riporttémára vadászva, holott nem erre születtek. Amiért néhány olyan fontoskodó alak, mint én, figyel magukra, nehogy azt higgyék, hogy sok olvasójuk van. Az olvasó olyan szerzőket szeret, akik kicsapódási felületeket nyújtanak a bennük senyvedő esszenciális gyűlölet számára… is! 
– Ez csakis azért van így, mert kizökkent helyéből az idő… vágtam közbe… – És kárhozat, hogy nem mi születtünk helyretolni azt – villámgyorsan kontrázott, tűhegyes mosollyal.
Évekkel később megint Makkai Sándorral kapcsolatban perzselt meg a magának kicsapódási felületet kereső „esszenciális gyűlölet”… Idéztem egy apró részletet a Szép kísértetből: hogy a református gyerekekre milyen felkavaró hatással van az, amikor először járnak katolikus templomban és a színes üvegablakokon át megrendülve vélik látni a más(ik) világot. Két tiszteletes, három papné és egy fiatal lelkésznő küldött irgalmatlan hangú leveleket. Utóbbi még családom zsenge tagjait is nemcsak a gyehennára szánta, hanem evilági borzalmas bűnhődésre is… Pedig az írásaimból kiderült, szeretem „a református világot”, ifjúkorom sok nagy élményét a vásárhelyi és a pápai református kollégiumok nyújtotta légkör „szentelte romolhatatlanná”, magyarán, nekik köszönhettem, hogy nem lettem még sötétebb alak, amikor az erős kísértések rámtaláltak.
Érdekes viszont, hogy annak idején a Párt hitharcosai csak a formális lojalitást követelték meg. Kozma Mária írónő egyik kedvenc műsorszáma: Csíkszeredában várják Ceauşescut; elpróbálják a fogadtatást; az útvonalak mellett tömegek álldogálnak, a mindenhonnan recsegő hangszórókban Szekeres elvtárs dirigál: „Erre a járdára hozzanak több Ceauşescut!” (Azaz nyeles plakátképet). És végül a leghangosabb és legkövetelőbb utasítás: „AZ ELSŐ SOR MOSOLYOGJON!”… 
Vagy talán nem is volt olyan nagy a különbség a párttitkár és a tiszteletes kisasszony mentalitása között?

*Makkainak e tetralógiánál népszerűbb „ifjúsági” regényei: Magyarok csillaga, Táltos király, Sárga vihar, Ördögszekér. Sajátságos, hogy tudományos-fantasztikus kisregényét – Ágnes – teljesen elfeledte az irodalmár világ…




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében