Az irodámban ülök, és nem tudom megnézni, mennyi só ment ki júniusra, mert nem látok. Vagyis látok, de csak egy pompás segget, és két mindent felemésztő mellet. Nem is erőltetem hát, hagyom, hogy kikopjon szememből a látvány, ha lehetséges ez egyáltalán. 

Ekkor megcsörren a telefonom. 

Daniella az. 

– János, gyere át, kérlek… Az elnök asszony hívat. 

Annyira ijedt a hangja, hogy az én gyomrom is görcsbe szorul. 

– Valami baj van? 

– Igen – suttogja olyan hangon, hogy Editth – aki nyilván mellette áll – azt hihesse, azt kérdeztem: 

– Most rögtön? 

Leteszem a kagylót, megtörlöm a homlokomat. 

Hát ennyi volt, gondolom. Lebuktunk. Kiderült, hogy elvettük a Só-hajos csóka pénzét, és ezt Editth nem tudja megbocsátani. 

Iszom egy pohár vizet, de mivel tudom, hogy hívatáskor Editth minden késedelmezvényezett másodperccel kilométereket száguld az őrjöngőfúria-státusz felé, begombolom a zakómat, és rohanva megyek az irodájába. 

Így még soha nem futottam ezeken a folyosókon, még akkor sem, mikor először fedeztem fel, mi folyik, és lélekszakadva rohantam Béla bához, majd felháborodottan fejtettem ki neki, hogy felmondok, mert én ezt a gyalázatosságot és korrupciót sem átvenni nem tudom, sem megzavarni nem akarom. 

Béla bá leültetett, és mindent elmagyarázott: akkor lettünk barátok. 

„Soha nem mondunk senkinek semmit, de ha mondunk is, soha nem mondunk senkiről rosszat, vagy félreérthetőt”, tanította meg akkor a túlélés egyes számú parancsolatát. 

A gyomrom kavarog, a szívem hangosan dobog, miközben benyitok a titkárnői irodába. 

Editth benn van, az íróasztala mögött ül, az ajtó nyitva. 

Kétségbeesetten és kérdőn pillantok a halálsápadt Daniellára, és a jobb kezem mutató- meg hüvelykujját összedörzsölöm, hogy Editth ne lássa: 

– A pénzről van szó? 

Daniella dermedten ül, de picit megcsóválja a fejét. Egyszerre könnyebbülök meg, és kezdek rettegni: akkor meg miről?! 

Belépek az ajtón, köszönök: 

– Szia, Alda. 

Editth fel sem néz, csupán rámmordul: 

– Csukja be az ajtót. És semmi bizalmaskodás! 

Becsukom, állok, várok, nem kínál hellyel. 

Nagyon fontos arccal tanulmányozza a monitorját, és noha tudom, hogy ez a pszichológiai hadviselés része, öt perc után már annyira ideges leszek, hogy remegni kezd a kezem. 

– Khm! – hívom fel magamra szerényen a figyelmet. 

– Várjon még, János! Nem látja, hogy dolgozom? 

Látom: ül, és a monitorját nézi. 

Aztán hátradől, szánalommal vegyes szigorral az arcán rámnéz, és azt mondja: 

– Üljön le! 

– Hát – mondom, miközben a szék szélére ereszkedem – itt vagyok. Valami gond van? 

– János – sóhajtja, és a dolgok közepébe vág: –, hallom, regényt ír a hivatalról. Igaz ez? 

Nehéz helyzetben vagyok, mert ha tagadom, beismerésnek veszi, és talán előkerül a Só-haj-megvesztegetés ügye – ha viszont bevallom, ki tudja, mi lesz. 

– Honnan veszi ezt? – próbálok elkanyarodni. 

– Nem szokásom kiadni az informátoraimat. 

– De mégis… Azt hiszem, ennyit megérdemlek. Hogy tudjam. 

– De igaz? 

– Igaz – mondom. – De senkinek nem mondtam még… vagyis… – jut eszembe hirtelen. – Béla bának igen. 

Bólint: 

– Hát ez az. 

Hogy is szokták mondani? Egy világ omlik össze bennem. 

– És ez baj? – nyögöm ki halkan. 

– Tudja, hogy ilyesmit nem lehet csinálni, János. Amíg itt dolgozik, addig nem. 

– De miért? Minden nevet megváltoztattam, nemhogy a személyek, de még a helyzetek sem felismerhetők, Editth… ez fikció! Művészet. Ez nem az élet. Ez irodalom. 

– Akkor sem. 

– Editth, nézze… elmondom, miről van szó. Egy háromkötetes könyvet írok, és annak csak az első része szól a hivatalról. Illetve nem a hivatalról: egy hivatalról. És őszintén szólva mind az első, mind pedig a második kötet csak előjáték a harmadikhoz. Pusztán azért írom meg őket, hogy annak a sokkját enyhítsék… hogy azt felvezessék, és az olvasók figyelmét eltereljék. A másodikban például… 

– Nem érdekel, János – szakít félbe. – Nem lehet, akkor sem lehet, és soha nem lehet. Az egyes számú szabályt megtanulhatta Bélától. Elmondta, hogy elmondta magának. 

– És… akkor most mi lesz? 

– János… nem tehetek mást. Felmen-tem a szolgálat alól. 

– Mondja csak nyugodtan, hogy kirúg! 

– Kirúgom. 

– És a hétvége? A csodálatos hétvégénk? 

– János… „A múlt sikere nem igazol semmit.” (Hobo: Szakíts időt a zenére! In: Csavargók tízparancsolata. Rock Hard Records, Budapest, 1999. 91.) 

– Hát akkor – mondom, mert nekem is van büszkeségem – végre fellélegezhetek, nem? És – teszem hozzá nem minden célzatosság nélkül – olyan lesz, mintha ózondús levegőt szívnék be végre megint. 

– Remélem, hogy olyan lesz, János. Sok szerencsét! 

– Kezét csókolom – mondom, és kitántorgok. 

Daniella mozdulatlanul ül még mindig, a keble piheg. Ha ezt észre tudom venni, nem dőlt össze a világ, mondom magamnak, de közben tudom: összedőlt. Mehetek vissza angoltanárnak, bazmeg! 

Nem köszönök, torkig vagyok ezekkel a némberekkel. 

Az irodámba menet benézek Béla bához. Sajnálkozó mosollyal fogad, rágyújtunk. 

– Béla bá… ezt nem gondoltam volna… hogy ekkora egy szar ember vagy. 

– Fiam… sok mindent megtanultál, de a legfontosabbat nem. Meg aztán: nem vagy való ide. 

– De akkor is… most mihez kezdek? 

– Boldogulsz majd valahogy. 

– Csak annyit szeretnék mondani – mondom, és elnyomom a csikket, majd felállok –, hogy veletek ellentétben én soha senkinek a szisztematikus kinyírásában nem vettem részt. Én ártatlan vagyok. És bízom benne, hogy ezt felírták valahol. 

– Bízzunk benne, fiam. 

Kilépek az ajtón, és bőgni volna kedvem, ha a környezet kedvezne ilyen emberi aktusoknak: de nem teszi. 

Mire az irodámban érek, már le is cserélték a gépemen a jelszavamat, és elvitték a kulcsaimat. Semmit sem tudok lementeni – igaz, nem is akarok (immár soha nem tudom meg, mennyi só ment ki júniusra). Dörci Hebitet sajnálom, de legalább az infós fiúknak lesz egy szép napjuk. 

Dobozba rakom a cuccaimat, hívok egy taxit, és elindulok kifelé.