– Gyere, testvér, igyunk egyet – javasolta Hamu Szilárd.

Korom Károly csak a fejét ingatta komótosan, lassan. Jobbra, balra, balra, jobbra. A nyomaték kedvéért forgatta a szemét is közben, a szájával meg csücsörített, mintha csókolni készülne valakit.

– Elfogyott a szomjam, testvér – mondta végül karcosan. – Fölébredtem egy reggel, s mikor magamhoz tértem, észre kellett vennem, a szomjam elszivárgott belőlem az éjszaka. Vagy valamikor. Kibotorkáltam a fürdőszobába, belenéztem a foltos, elöregedett tükörbe. Ugyanaz a romos arc meredt vissza rám, mint mindig. A tekintetéből viszont hiányzott a szomjúság tompa fénye. Magam sem értem, hogyan és mikor történhetett velem, ám ez mit sem változtat a tényen, hogy így jártam.

– Akkor most nem iszol velem egy sört se? – ütközött meg Hamu Szilárd. Szemöldöke a hajvonaláig iramodott.

– Így, így, testvér – bólogatott Korom Károly, tekintetében a szomjúság fátyolos fényének tökéletes hiányával.

– Akkor legalább egy kávét – alkudozott Hamu Szilárd. És Korom Károly vállát vonogatva belépett mögötte a kocsmába.

A helyiségben halk zene szólt, elnyomta a neoncsövek zizegését. A falakat vastagon belepte az élet kipárolgása. A meztelen asztallapokra sebek kusza hálózata rajzolt térképet, a pultra meztelen nős naptárat akasztottak, három hónappal korábbat mutatott. Vélhetően leginkább ez a júniusi, vörös sörényű, kancsal nőstény nyerte meg a törzsközönség tetszését, s nem hagyták ellapozni. A diszkrét zene hangjai szétestek, újra összekapaszkodtak, különös táncot jártak a nehéz levegőben.

– Húgyagyú vagyok már teljesen, testvér – motyogta egy pöttyös nyakkendő, kezében csorba pohár. – Valamikor kívülről fújtam ezt a dalt, most meg belesülök az első strófába.

– Így, így, testvér – sajnálkozott Korom Károly.

– Egy sört és egy kávét adjál, bébi – rendelkezett Hamu Szilárd magabiztosan. A pöttyös nyakkendőnek foghegyről odavetette:

– Szarjad le, tesó, mindannyian elhülyülünk végül.

– Így, így, testvér – helyeselt búsongva Korom Károly.

– Már a lécem se áll föl, testvér – mordult föl egy őszbe csavarodó zöld pulóver a bejárat melletti asztalnál, ahol órák óta meditált magába fordulva.

– Így, így, testvér – szomorkodott Korom Károly.

– Mindannyian impotensek leszünk a végén – állapította meg Hamu Szilárd, s bajuszáról letörölte a habot.

– És a hólyagunk se lesz sosem olyan, amilyen volt – vetette közbe egy kecskeszakáll. – Régen tíz sör után menten brunyálni, ma már a másodikat se bírom végig csövelés nélkül.

– Így, így, testvér – hagyta helyben Korom Károly komoran, a kávéját kavargatva. 

– De belőled elfogyott a szomjúság, Korom Károly, testvérem – jegyezte meg Hamu Szilárd. – És azóta üres a tekinteted. 

– Így, így testvér – ismerte be Korom Károly.

– Az se öröm – vélekedett a pöttyös nyakkendő. 

– Csak a söröm – humorizált a kecskeszakáll.

– Meg a lécem – legyintett az őszbe csavarodó zöld pulóver és újra magába merült.

Korom Károly hosszan eltűnődött, merengőn bámulta a plafon pult fölötti fertályán a repedést. Tekintete tátongott, akár egy mélységesen mély kút.

– Így, így, testvér – bökte ki végül. – Fölébredtem egy reggel, s mire magamhoz tértem, a szomjam, utolsó tulajdonom, messzire illant. Kibotorkáltam a fürdőszobába, belenéztem a foltos, elöregedett tükörbe. Ugyanaz a romos arc meredt vissza rám, mint mindig. A tekintetéből viszont hiányzott a szomjúság megtört fénye. Magam sem értem, hogyan és mikor történhetett ez velem, ám ez mit sem változtat a keserű tényen, hogy így jártam. Immár semmim sincs.

Hamu Szilárd együttérzőn szorította meg Korom Károly vállát, fölhajtotta a korsó alján lötyögő maradékot, sóhajtott, nyögött. A pult mögül előlépett Gizi, a csapos, meghajolt a vendégek felé, s elénekelt egy dalt. Fals hangon, dobhártyaszaggatóan nótázott, a háttérzenével a legteljesebb diszharmóniában. A keble közben szaporán emelkedett és süllyedt. A pult fölött a mennyezet továbbhasadt, a repedésből sűrű köd szitált a kocsmára, bekúszott Gizi, a csaposlány testnyílásaiba, beléfojtotta a szuszt. Csönd lett, sűrű kulimász.

– Így, így, testvér – suttogta Korom Károly. Lehajtotta a fejét, egyik kezét az arca elé tartotta, a másikkal finoman megütögette a tarkóját. Mindkét szemgolyója a markába pottyant, üvegesen foszforeszkált az egyre terjedő ködben.

– Meg a lécem – hörögte az őszbe csavarodó zöld pulóver.

– Csak a söröm – nyöszörögte a kecskeszakáll.

– Ezt a dalt se tudom már – motyogta a pöttyös nyakkendő.

– Szarjátok le, testvérek, így is, úgy is vége lesz egyszer – mondta Hamu Szilárd.