(folytatás előző számunkból)
A sis hossza és mérete nagyjából egy körömreszelő méreteivel egyezik.
Minthogy valószínűleg abból is csiszolják ki.
Érdekes módon egyik végén sem hegyes, ám a mindkét felől legömbölyített részek is szikeélesek.
Két ujjal operál vele az áldozár.
De csak leheletfinoman, mert különben a többnyire kemény s alig hajlékony pengével könnyen lenyisszanthatja véletlenül kis- vagy nagyujját az, aki nem figyelmes, s aztán dobhatja a bal- és vakszerencse folytán eképp lenyesett vadhajtásokat a farkaséhes Phoenix-, Ruk- és Griff-madaraknak, hogy emezek megújultan kaphassanak erőre az akaratlan önföláldozási ceremónia végeztével.
Megköszönvén a váratlan ajándékokat s tanítványi odaadással követvén a koldustiszteletesi példaadásból kiderült útmutatást, miszerint a börtöni borotva helye a zokniban van bokatájt, a Költő lehajola, s zokszó nélkül ő is megismételte a Nagymester által megszabott, sis-elrejtő, rituálisan letérdeplő leborulást a zoknihoz.
Ezen Alvilágba való leszállást követően a Költő hirtelen a mennyei magasságokba emelkedett, s meg- és visszatérésének jeléül az első ajándékot, a selymes szirmú láng-növényt a jó, hűvös dzseki-zsebbe süllyesztette, a szív fölé.
Merthogy nekünk még üres kenyerünk sem volt, amibe a varázs-virágot beültethettük volna megőrződésre.
Utóvégre a szív is egyfajta hidegtűz-motor, minthogy egészséges esetben nem a forrásponton, hanem 37 Celsius fok alatt keringteti a kerengő dervishez hasonlóan oda s vissza forgatott vért.
Kisvártatva a Harmadik Ajándék is előkerült a meseputtonyi aljból.
Mert, ha három a Kolduskirály, akkor három és szent az istenigaza-ajándék is.
Utóbbi olyan szerzetesi bájital-keverék vala, mely egy félliteres üvegben valamily meghatározatlan minőségű varázskoktélból állt, amelyet miután többször is mindhárman megízlelgettünk, meglepetten fedeztük föl a visináta (Erdélyben a friss meggyre töltött szeszből készült ital neve, vö. rom. vişină, meggy), a szilvapálesz, némi murfatlári vörösbor, a bodzalé, a citromhéj és a feketetea ezen profán úrvacsorabori zamat-elegyét.
Minekutána a kéregetőhivatási sákrámentumokba béavatódtunk, s sorstársaink világközösségével a most megjelent szellemi apáink jóindulatú kegyessége folytán nyálilag is eképp egyszer s mindenkori kommunióba kerültünk, beléphettünk mi is a déli éghajlatú, égi Dobrudzsa földi kapuján, amely éppen alattunk dübörgött
a
c s e r n a v o d a i
vasúti
H Í D
kolosszusi
alakjában.
A Hídon túl a kopár kő-koponyákká kopott Herciniai-hegység itt-ott élénkzöld akácfa-foltok borította szikladomb-csonkjai között kanyarogva érkeztünk meg öt tikkasztó óra múltával a babadagi vasúti állomásra, ahol egy, a tiszteletünkre önként kirendelődött s a fogadási díszőrség szerepét betöltő, tekintélyes létszámú kóborkutya-falka már türelmetlenül várta bizonytalan érkezésünk.
A morcos állomásfőnöktől megkérdeztük ugyan nyomban, hogy van-e itt valami sír, de amaz lesújtóan végigmérve bennünket válaszra sem méltatott, majd ismételt okvetetlenkedésünkre csak legyintett egyet, s lefele mutatott.
Láttuk, hogy nem kérdeztünk jót, s eképp igyekeztünk minél nyílsebesebben elnyúlcipőzni a vendégszerető pályaudvarról.
Négylábú csodálóink csaholási himnuszának fölemelően bizalomgerjesztő elhangzása után kérdi a Költő, hogy aztán most merre menjünk.
Há’, mondom én, szerintem a mecset irányába, merthát ott kellene, hogy legyen a központ.
A városka egy mély s meglehetősen meredek völgyben fekszik.
Mind lejjebb érve a hófehér kőkerítésekkel körülvett, török építészetű házak között, amelyeknek, mint általában Dobrudzsában az utca felé nyílóan nincs ablaka, kisvártatva fölmagaslott iránytűnk, az azúr egek felé célzott, paleoasztronautikai rakétának tűnő, hegyestornyú, karcsú mecset.
S nemsokára benn is voltunk a központban, a mecset előtt.
Legnagyobb meglepetésünkre… az épületet övező, gondosan nyírott cserjesövényen… ugyanazok a tűzvirágok bontották sziromkelyheiket a valahogy más szögből eső napfényre, mint amelyekkel fölvértezett bennünket a harmadik, vagoni koldus-vezetőnk.
Össze is hasonlítottuk a már fonnyadásnak induló, de még mindig élő virágot a bokrokon tündöklőekkel: az utazási elgyöngültségünket megtestesítő virágunk nedvtől duzzadó, megújhodott másai ékeskedtek mindenütt a sűrű levelű sövényeken.
− Szálem álejkum − szólalt meg a hátunk mögött váratlanul Allah helybéli szolgája, amire mi egy tisztességes és nyilván tudatlan szép-jó-napottal válaszoltunk, s már ebből a gyauri ártatlanságunkból is napfényesen kiviláglott, hogy mennyire el vagyunk tévedve a keleti köszönésformák s ritmikus rítusok világában.
Mondtuk, hogy mi a Sírt keressük.
Az imám azt mondta, ha meg akarjuk nézni a mecsetet, rendben, és van is itt egy sír, s mondta, hogy melyik török nagyvezíré.
A pazarul felújított mecsetet és a Korán-idézetekkel hímzett s drága kelmékkel betakart sírt is megtekintettük, de a műemlékek esetében szokásos művészettörténeti hangulaton kívül semmi rendkívülit nem tapasztaltunk.
Elköszöntünk az imámtól és a szemközti, központinak számító vendéglátóipari egységben foglaltunk helyet két sört rendelvén a helyi lakosság meglehetős megbotránkozása közepette.
Minthogy muzulmán ember nem iszik szeszes italt.
S eképp a jól ismert kolozsvári Ursus sör, amit kirendeltünk, valójában már hónapok óta ott árválkodott a bárpolcon, s ennek folytán az íze is olyan lett, amilyennek lennie kellett ennyi idő után, mialatt a soha be nem következőnek ígérkező, megváltó megjöttünkre epekedett.
A kocsma előtt, amely, mint lassan kezdtük észrevenni, olyan kontra-kocsma volt, amelyben senki sem ivott alkoholt csak mi, szóval a kocsma előtt egymás után érkeztek meg azok a hihetetlenül gyors, nagyon alacsony, s valamilyen könnyű fából készült szamárfogatú szekerek, amelyekből a gazdák ki-kiszállván vagy csak a bakon ülve egy-egy jó erős, préselt gyümölcslé elfogyasztásával enyhítették úti fáradalmaikat.
A mecseti látogatás rövidsége ily hosszú és kimerítő út után valahogy azt sugalmazta nekünk, hogy a szamárszekerek népi kocsisaival elegyedjünk mi csak szóba, hogy vajon tényleg ez lenne-e a Sír, amit mi láttunk az előbb, vagy netán lenne ejsze egy másik is valamerre.
Avagy pusztán ennyi volna az egész, amiért idekutyagoltunk balgatagul a messzi, kincses Kolozsvárról.
A szamarak elsőként megkérdezett kocsisa kétkedő kérdezősködéseinkre komor kegyetlenséggel azt felelte, hogy igen, csak ennyi.
Erre a lesújtó dekrétumra aztán letörtségünkben még megittunk két rettenetes sört.
Ez van.
Elég hülyék voltunk, sznobok, koca-turisták, városi úri majmok, kik méltatlanok vagyunk valami örökérvényű s a létrendeket egyesítő, szellemi fenségben részesülni.
Ilyen a buta ember, hisz a nőknek s a kozmikus ritkaságokkal kecsegtető turista-könyveknek meg az urbánlegendákat gyártó, ferdeszájú mende-mondáknak.
Kerestük a Sírt, s megkaptuk helyette a sört, hiába, nincsenek csodák, búsultuk a butaságunk.
Fogtuk a fejünk s a nap mindinkább tűzött.
Ám egyszer csak a Költő megelégelvén a sörözési semmittevést, bizony egy második szamárkocsist is megszólított határozott hangon, de mostmár úgy, hogy:
− Merre van a Sír?
A Második Kocsis bizonytalan irányba mutatott, de az nem volt a nagyvezíri sír fele centizve.
Ez a bizonytalanság már kimondottan biztatónak tűnt, s e pozitív tényt pillanat alatt észrevevén, a Költő makacsul tovább firtatta, hogy messze van-e innét a Sír.
Mondja az atyafi, hogy két napi járásra árkon-bokron át.
− De merre van az az Út? − faggatja kitartóan a szamárvezetőt a Költő.
− Hát út arra nincs − hangzik a minden hiú reményt szétoszlató, abszolút válasz.
Fejét vakargatva Poétánk immár egyszerre négy sört rendelt, mert láttuk, hogy itt nem fogunk mi egykönnyen zöldágra vergődni, ebben a reménytelen sírkeresésben, de azért már valami kezdett földerengeni, mivel a hitevesztettségünknek adott válaszok egymásnak fehér-feketén ellentmondtak.
Már nem állt a fogadó előtt csak egyetlenegy szamárhajtó. Ő is, miként kollegái, a szekérbakon szürcsölgette békésen narancslevét, a szamarai meg a füleiket előre-hátra s külön-külön is figyelmesen mozgatták elhajtván maguk körül a mind pimaszabbá váló legyeket.
Harmadik-az-Isten-igaza − gondoltuk megint − s a Költő újfent kihúzván magasságának kétméter valamennyijét s harci szemüvegét orráról a szemére húzván, ezennel komótos, ám jelentőségteljes léptekkel az utolsó szamárvezetőhöz igyekezett, és immár bennfetes s persze igen határozott hangon azt kérdezte:
− Hol a Sír?…
S láss csodát, hogy mit tesz a fellépés!…
Illetve lehet, hogy a kitartás.
Tudnillik a Harmadik Hajcsár a legnagyobb ámulatunkra azt válaszolta szívélyesen mosolyogva:
− Én is arra tartok, üljenek föl hátra a szekérre, elviszem magukat, ameddig lehet.
Hamarosan fölfele kaptattunk az egyik igen meredek, keleti építészeti elemeket összeolvasztó utcán.
Aranyos szamarunk − avagy, lehet, hogy öszvérünk, ám e merész hipotézist illetően korántsem voltunk tudományosan kiemelkedő szaktekintélyek, minthogy filológusok lévén állatorvosi tanulmányokat, sajnos, nem folytattunk, pedig most fölöttébb jól fogott volna egy csipetnyi − szóval zoológiai lélekvezetőnk, aranyfülesünk s Midász királyunk mostani avatarjának erőteljes patái oly böcsületesen csattogtatták-kopogtatták az utcácska repedezett és sok mindent megélt macskaköveit, mintha ezen lábi varázscsapások segítségével legalábbis arannyá akarnák változtatni az egész útburkolatot.
A hajlékony fából készült s már az Antikvitásban is jelesen népszerű járművünk ritmikus nyikorgása pedig stílusosan a szólóját szolgáltatta e hozzáértően szinkopált s keleti felhangokat is meg-megszólaltató, szekér-szamár duettnek.
A jámbor állat valószínűleg nem is sejthette (avagy talán nagyon is?…), hogy milyen fontos pszüchopomposzi, azaz lélekvezetői szerep hárult most őreá, mármint a mi vonatkozásunkban.
− Éhes vagy?... Szomjas? − kérdeztem a Költőtől.
− Is, is... − hangzott a sokatmondó válasz.
Az utcácska színpompás házait szórakozottan szemlélgetvén újabb (inkább ismétlődő) botanikai jellegzetességre lettünk akarva-akaratlanul figyelmesek: mindkét oldalon, majd minden ház udvarában, ugyanolyan vörös virágbokor tündöklött, mint a zöldelő mecset körül.
Egymásra néztünk a Költővel.
És a Költő a dzsekije belső zsebében megtapogatta a III. Koldustól kapott s még mindig friss virágját.
Intettem, hogy értem én is ezt az ünnepi, üde bevonulást-beavatást, e tűzvirágszirmok övezte diadalmenetet.
Majd aztán az utca utolsó házához érvén, gazdánk és vezetőnk, persze nem a szamár, hanem az ember, azt mondta, hogy ő itt lakik, s hogy innen induljunk csak el.
Babadag utolsó házát ekként magunk mögött hagyván, neki is vágtunk előre, valamerre…
Előttünk a közeli távolban két, sűrű pinuszfenyőkkel borított s dobrudzsai viszonylatokban tekintélyes magasságúnak számító domb emelkedett az óceánkékségű ég felé.
A két, választható domb felé mendegélve, morgolódok én magamban:
... tiszta őrültek vagyunk, megyünk-megyünk, mint a futóbolondok, valamerre, de mi sem tudjuk merre, haladunk, de nem tudjuk hova, s itt már az sincs, akitől megkérdezni vajmi menetirányt, s ráadásul az egyik mítoszváltozat szerint a Sír két napi járóföldre van, valahol az Óperenciás tengeren is túl. Itt maradtunk egyedül, meditálhatunk a nagy Semmin, mint a sivatagban, s a táj is tisztára olyanszerű, mint egy félig följavított Szahara, mert csupán ezek az istentelen katángkórók szurkálják állandóan az ember lábát… itt már fölhagyhatunk minden reménnyel… ez van… vissza kéne fordulni a civilizációba, a kocsmába, az állott Ursusokhoz… mi a magunkét megtettük, nem jött be… s így tovább...
Ámde tamási kételyeimet magamba fojtottam, s eképp kishitűségemről mit sem mertem szólani a spártai komolysággal menetelő Költőnek, hisz utóvégre és summa summárum az én erősen félresikerült ötletem lett vóna ugye eredetileg mindez az egész egzotikus slamasztika, a szamarakkal és a három koldusrendi kerengő dervissel meg egyéb kellékekkel…
A dobrudzsai nap-kuptor már égőpirosra sütötte ki a mindinkább izzadó s a mindinkább tatárossá összeráncolódó arcom fehérkenyerét, dehát ilyen ez, ilyen ez a kenyér, mármint az igei, hisz kemencelapátra-helyeződés, pörkölődés, vagyis a kénytelen kín nélkül mit is érne, s hogyan is érlelődne meg az élet s miként is sülhetne ki az a bizonyos kenyérbél?…
E sivatagi pszicho-dezhidratáló szomjúhozásban, s minthogy a Tenger meg néhány a Nagy Tavak közül is csupán néhány technikai kilométerre valának tőlünk, poétai kárpótlásképpen ez jutott eszembe a mindinkább kilátástalanabbá váló helyzetünkről:
A gyártó cég nem ismer el hibát,
itt minden jó, pontosan lóg a káka,
a verselés céljának megfelel,
ha füstöl a víz omló pusztasága.
Így alakul egy hibátlan világ itt,
a mű : anyag, reménytelen találmány,
mint eltúlzott csomó a kákán,
és hibáinkra újra rávilágít.1
E halhatatlan sorok (tán halandó?…) költője a Kozmosz tökéletességébe vezeti föl az őt esetlegesen követő, szeplőtlen befogadót, vagyis a Lelket.
„A gyártó cég”, az Istenség, a Fönti Föld és az Égő Ég „hibátlan világot” teremtő, transzontologikus konszernje a Költészet követhetően kódolt Kódexét ajándékozta az emberiségnek, hogy eme Nagy „mű”, az anyai „anyag”, e „reménytelen találmány” segítségével amaz biztonságos módon lehorgozonyhasson a létezés-paradoxonok magnetikus viharaiban, „ha füstöl a víz omló pusztasága”.
Az emberi lélek számára a létezés olyan gordiuszi föladvány, olyan eltúlzott csomó a kákán, amely hibáinkra újra rávilágít, jelzi e technikailag sem teketóriázó textus.
Mindeme fölöttébb fönnkölt és éteri magasságú vagy mélységű (… itt már egyre ment a fenn és a lenn…) gondolatok fölfőtt agyú boncolgatásába alaposan belebódulván, elfásultan törődtem bele a Semmibe való erőltetett menet máglyahalálra ítélt résztvevőjének siralomvölgyi helyzetébe, s a rendületlenül előresuhanó Költőre bíztam immár a haldoklók ösztönös legyintésével a vak-vezet-világtalant-helyzetirány hajóskapitányi föladatfönntartásának hithű elvégzését.
A Költő pedig maradéktalan szorgossággal gyártotta futószalagon önnön lépteit, s mind szélesebbre s hosszabbra terjesztette ki e lépések egymásra következő, elliptikus láncszemeit.
Eközben könnyen meglehet, hogy ilyesfajta gondolatok kavarogtak a fejében:
Mérem a semmi időt.
Nem bratyizok, de nincs elegem,
sok a semmi, semmi a sok: vagyunk elegen.
Legvégül is kinézek egy biztos helyet,
ha erre jársz, meglátlak? Add a jelet.
Ami nincs, az nincs, van, ami van,
gyöngyeitek látom az éj nappalaiban.
Érzem, hogy minden kicsi lett,
és minden annyira nagy,
elfut mellettem száz molett,
mint karcsú pillanat.
Tiszta levegő árad ablakom helyén,
a semmiből átcsillan a mi, tűnik az én.2
A tér-teremtés léptékei voltak tehát e léptek, valóságos tánclépések, amelyek folytán a Kozmoszban csillagporhalmazok létesültek föl-fölcsapódva a Költő szandáljának a nyomában.
Mindannak ellenére, hogy a fölületes és nyilván pusztán világi szemlélődő számára e napszél-robbanások csupán egyszerű, dobrudzsai porfelhőknek tűnhettek, pedig valójában galaxisok tárgyiasultak állandóan csillagtestekké emitt.
Én csak amolyan profán, mimetikus majom-motricitással követtem, mint egy, lélekkel még meg nem áldott robot, az égi Big Bang-et minduntalan fölelevenítő, pantokrátor, mindent-teremtő s most éppen földi Költőt.
Most Ő, a Költő volt a sötétben is sólyomszemű lélekvándor-vezető.
Ő volt az egyiptomi Hórusz, a hellén Hermész, a homo poëticus, Homérosz és a római Horatius is egyszemélyben.
Ő volt a három Koldus, a három Szamárvezető, a három görög Hóra, no meg Hermész Triszmegisztosz is Ő volt egyben.
Ő volt maga az újra testet öltött, az égi s a földi megváltásra vezérlő próféta, aki tudta s egyszerre nem is tudta, hogy merre, s mégis tudta, hogy merre, illetve nem is tudta, hogy merre, de mégis tudta, hogy merre van a Sír...
Mert talán-tán a prófétákat is egyéb, más próféták vezetik?...
(folytatása következő számunkban)
Jegyzetek
1Karácsonyi Zsolt, A Nagy Kilometrik. Versek. Magvető kk., Budapest, 2006, p. 15.
2I.m., Kagyló kiszól, p. 34.
Mert – gondolta a Költő – :
A jeleket már érzi rég az arcom,
És jól tudom, mitől lesz goliárd
Hibázó lény, ki ki mint egy svájci kanton
Olyan külön van, és épp olyan szilárd.
