Halandsidák
a verspamacson hétmakacs
a tollból ontott létragacs
(dsi)
Mint képletekbe öntött kételyek,
jönnek szavaim inkognitóba.
A mindenkori versbetét a tét,
ha ma is rímben kellenék.
Legyek ellenpéldás, példaképmás?
Legyek egyensúlyban a súlytalan?
Legyek az, ki súlyt akar
s e terhet bírva bírja,
mintha neve rá volna írva?
Pedig ma is lamentál a térben,
a mindenség lábjegyzetében
a gyenge én, a labilis,
a nem-tömegkompatibilis.
Túlnan innen és túlnan túl
a költő könyvei közt túr,
fizetségre vár, égi makkra,
cserébe felölti önnön frakkja.
(da)
Jöjj közelebb édes nonszensz,
a sorközökben minden ott lesz:
két farzsebre gyűrt gondolat,
a kedves gombolja kabátodat.
Vagy megőrülsz, vagy örök kampec,
vagy agyamra mész, édes jampec.
– Tinti, miért vagy oly szórakozott,
az idő hozzád is betolakodott?
– És te, édes Violám?
Min élsz? Vitaminfiolán?
Így pingálnak a verspamacsok,
ha üres folyosókon elcsavarog
foltjaiban egy húgysárga köntös,
az éj sötétje égitestet lökdös.
Be kellene telni, de nem! Ő kivétel.
Tengődik a szurtos kávé-sötéttel.
(figyelem, betét! figyelem, betét!)
Bocsánat, olvasóm,
ki most mártást kavargatsz
hangoskönyvet olvasón
vagy pléjsztésönön játszol
színes blúréj-olvasón
és most megnyomtad
a lejátszó gombot:
Bocsánat, olvasóm!
Nem sértődöm, ha tán
úgy véled, hogy mondjuk
Afganisztán
vagy Egyiptom problémája
fontosabb, vagy hottentottán
tanulni, semmint fennkölt
poétákon tengődni,
kilométeres balladán.
Avagy, ha gondolod:
esetleg jobb, ha
tested pajzán vágyait ápolod
buján összebújva
füvel-fával gyűröd vánkosod,
minthogy imádkozz,
vagy befele érvelj,
s inkább leszel anti-mormonod!
Zaklatni, olvasóm,
álmodban nem kívánlak,
de ha már tremolón
húzod a lóbőrt fotelodban
hangosverset olvasón:
ne ezt olvasd, olvasd a másét,
mert nekem ma mindegy vagy!
Üdv néked, olvasóm!
(lands)
(a dsidavégi nemesrozsda
ott maradt a lándsatokban,
és én tőrből törtnek törtje helyett
versfertőben gebedhetek)
(ha)
Na, és akkor,
ha bizarr is volt a bazár,
már untuk,
ezért a líra bezár.
Windjammer(n)
„Die Bruchweide jammert im Wind.”
Sarah Kirsch
Egy alaktalan szellő látni véli,
sőt, minden bizonnyal nézi,
miként egy bodzaernyőt
himbáló delnő arcán
a derű szélszerű, s elillan,
akárha lombot lengető malasztból,
jövendő feledésharasztból.
S egy atlétafelhő
tán eközben légtornán alél,
de még annak előtte,
mint aki suttogás nyomán piheg,
oldáshőnek vélt lebegőben liheg,
mert ha lépked is vagy hajol,
ellenál, amíg csak tud,
s ha már nem, erejétől fosztva
hagyja magát terelni.
És valahol messze,
szemben minden mással,
áll egy másik delnő
húsba tépő vallomással,
s lázadna, de nem tudja mi ellen;
ám ha szélpanaszt hall,
rögvest mentéje alá rejti,
hosszan becézi, ringatja, őrzi féltve,
kibontja kebleit egy légi etetésre.