Potozky László Nappá lett lámpafény című novelláskötetében a múltat és a perifériát igyekszik bejárni: olyan kollektív tapasztalatokról ír, amelyeket nem ő élt át, és nagyrészt olyan jelenről, amire külső rálátása van. Ezért az olvasóban az autenticizmus fogalma felől tevődnek fel kérdések, hiszen a szövegek maguk nem reflektálnak saját nézőpontjukra, nem artikulálják sem az emlékezést, sem a külső perspektívát. Szereplői különféle társadalmi rétegek, osztályok és csoportok alulnézői; ha nem etnikai alapon történő megkülönböztetés áldozatai, akkor mélyszegénységbe taszítottak vagy a rezsim elnyomottai; ha egy fehér ember épp nem kommunista diktatúrában él, azt módszeresen és választékosan a halál ragadja el. Ezek mellett feltűnik a serdülő kamasz nézőpontja, ami analóg lesz a kötet utolsó novelláiban megjelenő fiatal, még most is formálódó író alakjával. Potozkynak tudomása van a határhelyzetekről, de nem tudja azokat. Ahelyett, hogy problematizálna, inkább banalizál a kényszerű csattanók kedvéért. Sztereotípiákra játszik rá, és elfedi a novellák mögötti élethelyzetek valódi fontosságát mesterkéltnek ható szövegfetisizmusával.

A novellák három, egyenként öt-öt történet tartalmazó ciklusba szerkesztettek, de a váltakozó regiszterek, elbeszélők, tónusok; valamint a tér- és időbeli – történelmi, mágikus realista, életrajzi (?) – ugrások a felosztás szükségszerűségét kérdőjelezik meg. Az ilyen szintű változatosságban olyan kötetcímre is kevés lehetőség van, ami párbeszédbe lép a történetekkel vagy a kompozícióval. A címadó szerepébe az egyik novella került, ami érdekes választásnak bizonyul, mert talán ez az egyetlen olyan szöveg, ahol fényességre (és ennek bárminemű pozitív konnotációira) történő utalást találunk. Egyébként Potozky világait nagyrészt életkedvüket vesztett alakok népesítik be, akiket már meggyötört a létezés – kivételek a kamaszok, őket még nem érdekli a ká-európai élet –, szürke, már-már bodorian esős és borús terekben mozognak. Vagy talán a cím éppen arra hívná fel a figyelmet, hogy mégis van remény (legalább egy metaforára)?

Az első ciklust olvasva nem így tűnhet. A Csendélet a bányatónál öt novellájából háromban életét veszti valaki, ha pedig a morális megsemmisülést metaforikus gyilkosságként értelmezzük, akkor mindegyikben ez történik. Mivel csak búskomor sztereotípiáihoz szolidáris, Potozky stílusában nehéz olvasni a különféleképpen megrekedt szereplők sorsáról.  Nem a témaválasztással van a baj, mert az irodalmat nem kell élvezni és nem kell feltétlenül szórakozni rajta, traumatikus élményekről lehet jól írni, sőt kell is. Bár úgy tűnik, Potozky valami hasonlót szeretne, de közben folyamatosan az olvasó fölé pozicionálja magát: információkat tart vissza, mintha az lenne a célja, hogy félrevezessen, hogy a végén ne csak csattanjon, de fájjon a novella.

Az olvasó megvezetésének egyik fajtája, amikor egyes szám harmadik személyű szenvtelen elbeszélőt használ, s bár egyetlen ítélettartalommal rendelkező mondat sem szerepel a novellában, annak végén egyfajta moralizáló csend hatalmasodik el. Így A csirke című írásban egy kisfiú bolyong a szakadó esőben, aki azért nem lehet otthon, mert anyja vendégeket fogad. Egy beteg galambot talál, amit hazavisz: az egyszobakonyhában már egyértelmű utalások vannak arra, hogy az anya prostituált, és miután a gyerek elalszik a savanyú szagú ágyban, az anya levest főz. A novella utolsó mondatai: „– Mi volt ez? Anyja vizet eresztett a lábosba, és megszívta fogát: – Egy vendégem hozta. Csirke.” (39.) A négyoldalas szöveg nem foglalkozik azzal, hogy a nő miért lett prostituált, hogyan viszonyul a gyerekéhez, vagy azzal, hogy esetleg mit ehettek volna még a galambon kívül: a novella bújtatott módon stigmatizálja a nőt. Hasonló történik a Gátépítők balladájában is: etnikai hovatartozásuk miatt három cigány fiút zavar el a falu többi kamasza az egyetlen fürdésre alkalmas helyről. Ők hárman, fáradságos munkával a sekély patak egy eldugott szakaszán saját strandot alakítanak ki maguknak. Ezt a többi gyerek tönkreteszi, miután az egyik lány elárulja őket. Később bálba mennek, ahol ismét negatív megkülönböztetésben részesülnek, inni szeretnének, mint a többi kiskorú, de a kocsmáros nem ad nekik sört: „Az a helyzet, hogy őket taknyos koruk óta ismerem, és ha ők nem is, én tisztában vagyok a képességeikkel. De honnan tudjam, hogy ti egy fél üvegtől nem hülyültök-e meg? [...] Inkább amondó vagyok, szőke helyett feketét a füstösöknek!” (54.) A bálból az áruló lánnyal távoznak, majd a pataknál megölik. Potozky a saját maga állította csapdába esik, hiszen végül mégis a kocsmárosnak lesz igaza, aki a bűnre potenciálisan kaphatóbbnak tituláta a három fiút: gyilkost csinált belőlük, így a falu előítéleteit igazolta. A novella pszichoanalitikus olvasta már legitimálja a gyilkosságot, végülis az életük során felgyülemlett feszültséget és sokszoros megaláztatást vetítették a lányra. De a pozitív megbélyegzés miért lenne kevésbé rossz a negatívnál?

Egy másik része az elbeszéléseknek a 20. század diktatórikus rendszereit igyekszik bemutatni. Úgy tűnik, hogy ez a tény, továbbá az esős időjárás elégséges ahhoz, hogy a kötetet recenzálók nagy része Bodor Ádámra hivatkozva próbálja kanonizálni Potozkyt. Bodor azt mutatja meg, hogy a diktatúra hogyan válik a létezés egyik fajtájává, illetve hogyan hat az egyénre; Potozky eleve adott konstrukcióként kezeli, és arról ír, hogyan rontja meg azt, mert nála a személy soha nem képes szabadulni a helyzet adta partikularitásoktól, ami egyenes út a sztereotípiákhoz. A Bodoré dinamikus rendszer, a Potozkyé determinált. A szerző bennfentesnek akar tűnni, közben itt sem tud szabadulni a külső megfigyelő és ítélő szerepétől. A gond az, hogy ebből a pozícióból nem áll dialógusban a témával, így nem érti meg mélyrehatóan azt – történetek újramondásánál több nem marad számára. A Kétezer-négyszázharminchármas egy Sorstalanság-utánérzés, a csavar a történetben az, hogy a Köves Gyurka-szerű narrátor egy Jézusra emlékeztető alakkal találkozik. A szerző pár oldalban szinte ugyanazokat a stációkat járja be, mint Kertész regénye, az egyes szám első személyű szenvtelen elbeszélő egy adott ponton ezt mondja: „A valódi nevére sosem derült fény, egyszerűen kétezer-négyszázharminchármasnak szólítottam a karjára tetovált sorszám alapján.” (113.) Kitűnő példa ez a felületes helyzetkezelésre, az empátia hiányára, mintha Potozky nem értené, hogy a névtől való megfosztás ugyanúgy az egyén dehumanizálásának a része, mint az éheztetés és a túlfeszített munka. Irreálisnak és egyszerre komikusnak hathat az a szituáció, amelyben a munkatábor tagjai egymást számnevükön szólongatják.

A mágikus realizmus hagyományába sorolható novellákat mintha egy másik Potozky írta volna: ezekben az elbeszélési technika úgy invenciózus, hogy nem ugrál kényszerűen a jelenben és a múltban, ahogy a kötetben ezt nagyon sokszor teszi; egyfajta pesszimista iróniával szövi a novellákat, ami végre sajátos világnézetté formálódik; a szerző elkezd játszani a mondatokkal. A kötet másik pozitívuma a néhol feltűnő kamaszszexualitás tabuit felszabadító testpoétika, mert képes hatásvadász nélkül úgy írni a témáról.

A Nappá lett lámpafény kitűnő példa arra, hogy a már bejáratott szerzők stílusát idéző, így egy már meglévő irodalmi diskurzusba betüremkedett témaválasztás vagy metadiszkurzív csuklógyakorlat révén senki sem lesz releváns író. Árulkodó nyomok már a kiadás fülszövegén is vannak, hiszen a legnagyobb hívónevek vezeteik fel Potozkyt (Bodor, Hemingway, Vargas Llosa, Cortázar). Ha a „hatottak rá” kategóriát kihúzzuk (tehát: diktatúra, jéghegy-elv, egzisztencia és mágikus realizmus), akkor bizony még a legjobb indulatú olvasó sem sok eredetiséget fedez fel. Ahelyett, hogy a már kész formát és életművet pedzi,  Potozkynak inkább még alakuló, de sajátos perspektívát nyújtó kamasz-testpoétikáján és fantasztikus szatírával átszőtt világain kellene finomítania, mert úgy tűnik, hogy a 20. századhoz még nem elég érzékeny.