(Rulettistul)
(folytatás előző lapszámunkból)
Semmi értelme a játék leírását folytatni. Minden más játékhoz hasonlóan ostoba és vonzó, de szó mi szó, hitványságunknak igen tetsző vérmaszat koronázza. Rátérek inkább annak a bemutatására, aki lerombolta a játékot azzal, hogy tökéletesen játszotta. A legenda szerint (amit akkoriban a város minden csapszékén hallani lehetett) őt nem holmi patron szedte össze, hanem miután a játéknak hírét vette, önként jelentkezett, hogy eladja magát. Feltételezem, jövendő patronja nagyon örvendett annak, hogy ilyen könnyen játékosra tett szert, mert (általában) hosszadalmas és ingerlő eljárásokra volt szükség, buta egyezkedésekre mindazokkal, akik árverésre bocsájtották a lelküket. Kezdetben minden tekergő az ég összes csillagát kérte, alapos jártassággal lehetett csak meggyőzni őket arról, hogy életük és vérük nem éri meg az egész világot, csak egy, a piaci árfolyamtól függő pénzmennyiséget hozhat. A játékos, akinek nem kellett bebizonyítani, hogy ő valójában egy senki, s akit nem kellett rendőrséggel megfenyegetni, igazi, váratlan szerencsének bizonyult, főként, hogy a hetykén felkínált ajánlatot elsőre elfogadta. Barátom első játékköreiről nem tudtam sok információt szerezni. Gondolom, az első két körben, de talán még a harmadikban sem figyeltek még rá a részvényesek. Legföljebb egy szerencsés játékosnak hitték. Viszont a negyedik-ötödik játék után a rulett egyik központi figurájává, valóságos mítosszá vált, és lenyűgöző terjedésre számíthatott. A két év alatt, amíg abban a vendéglőben találkoztunk, a Rulett-játékos nyolc alkalommal emelte halántékához a fegyvert városunk mocskos földalatti labirintusának különféle vermeiben. Minden alkalommal elmesélték nekem (később magam is meggyőződhettem felőle), hogy meggyötört, szinte homloktalan arcán emésztő ijedelem nyomai rajzolódtak ki, állati félelemé, amit ember nem bírt sokáig nézni. Úgy tűnt, talán éppen ez a félelem puhította meg a neki folytonosan megkegyelmező sorsot. Vérnyomása hirtelen megugrott, amikor összeszorított szemmel és vicsorogva meghúzta a ravaszt. Csak a kis kattanás hallatszott, majd nehézcsontú teste lágyan a padlóra hullt, ájultan, de érintetlenül. Pár napig lankadtan ágyban feküdt, de hamar helyrezökkent és újrakezdte a kabaré és a bordélyház között megoszló életét. Bármennyire igyekezett, keresetét nem sikerült elköltenie, így egyre gazdagodott. Már rég függetlenedett, saját maga patronjává vált. Rejtély volt, hogy továbbra is miért kockáztat. Csupán egy magyarázat létezik, Isten tudja, ebben is mennyi az igazság: valamiféle hírnévre hajtott, mint a sportoló, aki folyamatosan önmagát próbálja fölülmúlni. Ha így állt a dolog, ez a rulett világában teljesen új volt, hiszen ezt a játékot addig kizárólag pénzért játszották. Kinek jutott volna eszébe, hogy túlélésből legyen világbajnok? Tény, hogy a Rulett-játékosnak sikerült vágtája eszméletlen tempóját csupán egy versenyzővel, a halállal versenyezve, tartani. És éppen amikor ez a földalatti kavalkád mintha unalomba fülledt volna (akik játszmáit megnézték, már csupán azért jöttek el, hogy végre eltakarodni lássák, és nem fogadni rá, hiszen egyre inkább az a lemondó érzésük támadt, hogy az ördöggel packáznak) a Rulett-játékos ellenszegülése volt az első, ami a játékot gyakorlatilag felszámolta, a sajátjain kívül mindenki verseny-lehetőségét porrá zúzta és mindent kizárt, ami a mi sanyarú helyzetünket illeti. Télen a rulett leírhatatlan információhálózatán keresztül elterjesztette a hírt, hogy Karácsony éjjelére különleges menetet tervez: a revolverbe egy helyett két töltényt tesz.
Már csak három az egyhez volt az esélye arra, hogy túlélje, figyelmen kívül hagyva ezek fokozatos csökkenését, amennyiben újabb körökre kerülne sor. Sok jártas ember, még a Rulett-játékos halála után is, úgy vélte, hogy valójában ez a karácsonyi húzás volt a mestercsapása, minden, ami ez után következett (még ha sokkal látványosabb is), csupán ennek a folyománya volt. Jelen voltam ezen a rulett-esten. A földalatti terem a kémiailag előállított rossz ital szagát megőrző gyárhoz tartozott. Bár minden eddig általam látott teremnél nagyobb volt, azon az éjszakán dugig megtelt. Bárhova néztem, ismerős arcokat láttam: rendőröket és festőket, néhány szakállas papot, vállalkozókat és világi nőket, mindannyian felingerülten a rulett váratlan változása okán. A tábla, amelyre két inget viselő fazon a fogadott összegeket írta, teljesen elfoglalta a Rulett-játékos által használt láda mögötti falat. Idővel a játékos is előkerült, alig vergődött át a verem kékes füstjén. A ládára lépett, s a szokásosnál hosszabb ideig tartó ellenőrző rítus után (hiszen senki sem vonta meg magától azt az élvezetet, hogy a puskacsövet szinte érzékien megsimogassa) kézbe vette a fegyvert, megtöltötte, a két töltényt találomra a tölténytáskákba helyezte, majd tenyerével megforgatta őket. Kis érdes nevetés hallatszott megint a terem csendjében, de, mint mindig, a csendet nem a robbanás hangja törte meg, a vakolatot sem díszítette semmilyen vérvirág. A Rulett-játékos az első sorokban ülők karjaiba hullt, a rögtönzött asztalkákon poharakat és pénztekercseket döntve fel. Izgalmamban és kétségbeesésemben úgy bőgtem, mint egy csecsemő, számomra hatalmas összeggel fogadtam és veszítettem, mint mindenki más, aki feldühödött a nyilvánvaló ténytől, hogy a Rulett-játékosnak ördögi esélye van. Szokásunkhoz híven kisebb csoportokban távoztunk a kusza üregből, s a kinti éjszakában, a periféria csendjében egész úton úgy éreztük, egy mindenekben (a vakító és fluoreszkáló hórétegben, a fenyőkkel és ezüstös papírdíszekkel ékesített kirakatokban, a mellettünk ritkán elhaladó, csomagokkal és bebugyolált gyermekekkel felpakolt járókelőkben) feloldódó szem vizsgál bennünket. Egy-egy nő, a nedves hidegtől piros arccal bundájában dideregve, barátját vagy férjét a csizmákkal, kendőkkel megpakolt kirakatok elé ráncigálta, ahonnan arcára türkiz, arany és ibolyaszínű fény vetült. Hazafele vezető utam egy park mellett vitt, ahol egy sereg cukorkától mázas kis prücsök kábultan állt a limonádét és pogácsát árusító bódék előtt. Egy vastagon öltözött, szánkón ülő kislányát a jégen húzó apa kacsintott nekem. Egyik patron volt, valami játék alkalmával találkoztam vele. Hirtelen szörnyen éreztem magam.
Természetesen mindig megfogadtam, hogy szakítok a rulett világával. Viszont abban az időben évente 2-3 könyvet publikáltam, olyan jellegű sikerem volt, amit nagy csend előz meg és felejtés követ. Minden újabb könyvvel talpra álltam rulettes veszteségeim után, így újra a föld alá tömködtem magam, oda, ahová, úgy néz ki, húsunk és csontvázunk sejtelme ősidők óta vonz bennünket. A mai napig megdöbbent az akkoriban nekem tetsző émelyítően dekadens könyvek „idealista” és „zsenge” tartalma. Nemes gondolatok, fejedelmi gesztusok, selyemcsipkék, szikrázó mots d`esprit-k és egy bölcs, mindentudó mesélő, aki elbeszéléseinek anyagtalan anyagából ezer finomka bűvészmutatványt végez. Újra a rulett-körüli összeesküvésbe lépve lehetetlen volt, hogy egyre forrósodó és felizgatott hullámként ne csapjon meg a Rulett-játékos által hallgatólagosan meghozott újabb játékszabályok híre. Miután még kétszer megismételte a két tölténytáskás produkciót, annyira meggazdagodott, hogy az ország számos üzletláncának részvényese lett, így a rulett közönséges üzleti, megélhetési forrásként vagy vagyonszerzési eszközként abszurdumnak bizonyult. Másrészt, az ellenében fogadott összegek egyre apadtak, a fanatikusok ellenére is, akik makacsul ellene játszottak. A Rulett-játékos egyetlen intésére a fogadások teljes láncolata leomlott. Ízetlenné vált olyan rulett-játékokat szervezni, ahol egy szerencsétlen csavargó a tarkójának szegezi a fegyvert. Nem léteztek már patronok és részvényesek, az egyetlen, aki még rulettet szervezett, maga a Rulett-játékos volt. De ez már valóságos előadás volt, fogadás helyett belépővel, egyetlen előadó szereplésével, aki gladiátorként küzdött sorsával az arénában. A bérelt termek egyre nagyobbak lettek. Kimentek divatból az egérlyuk, a trágya és vér szaga, a Rembrandt-féle nevek. A föld alá zsírosan csillogó, súlyos selymeket hoztak, olasz csipkébe burkolt asztalokra kristály kellékek kerültek, virágmotívumos intarziás bútorok és többszáz hasábos kvarc gyertyatartók jelentek meg. A közönséges sör helyett különös alakú üvegben felszolgált drága italokat kínálgattak. Kisestélyibe öltözött nők engedték magukat az asztalokhoz vezetni, majd kíváncsian kukkolták a színpadot, ahol egyelőre zenekar játszott mindenfele elnyúló, aranyos tölcsérű trombitán, kanyargó nyakú szaxofonon, állandó mozgásban lévő fenséges puzonon. Azt hiszem, így festett az a terem is, ahol a Rulett-játékos először játszott három tölténytáskával. Most ugyanannyi esélye volt a túlélésre, mint amennyire lehetséges volt, hogy utoljára játssza ezt az őrült játékot. Mert az új környezet, a rulett rémisztő bogarát bábként ölelő kihívó luxus egyre inkább ingerelte a nézőket a halál szagára. Minden továbbra is a lehető legvalósabb volt. Igaz, a Rulett-játékos hajkenőcsöt kent a hajára, az akkoriban divatos bő szmokingot és nadrágot viselte, de a revolver, a golyók igaziak voltak, és a „baleset” várva várt valószínűsége minden eddiginél nagyobb. A fegyver ismét megfordult minden kézben, finom olaj nyomát hagyva az ujjbegyeken. A terem legelőkelőbb dámája sem takarta el szemét mindazok lila szikrái elől, akikről lerítt a perverz vágy az után, amit néhányan csak hallomásból ismertek: a tojáshéjként csapódó koponya látványa az agy különös anyagával és ruhákra fröccsenő folyadékával együtt. Egyébként, mindig megrendített a nők azon óhaja, hogy a halál közelében legyenek és a puskapor illatú férfiak iránti szinte metafizikus rajongásuk. Az esetenként életével játszó idétlen, vézna majom hihetetlen sikerei a nőknél valószínűleg ezzel magyarázhatók. Szerintem ezek a nők sosem szeretkeznének nagyobb vággyal, mint a férfi halálának szemtanúiként szeretőikkel hazaérve, szürke pólyához hasonló, vérfoltos ruháikat a földre hányva. Ám a Rulett-játékos a piros brokátba öltöztetett ládára állt, halántékának szegezte a fegyvert, és az arcáról áradó iszonyú félelem sugaránál meghúzta a ravaszt. Az ezt követő, mindent felszámoló rövid csendben csupán padlóra omló testének koppanása hallatszott. Néhány napig magán kívül feküdt a kórházban, majd élete visszatért a régi kerékvágásba. Nehéz elfelejtenem megkínzott arcát, amellyel a láda előtt a Buhara szőnyegen elterült. Máskor a megmenekült játékosokat a kétségbeesett részvényesek lehuhogták, olykor meg is verték őket; őt viszont mint igazi filmsztárt tapsolták, önkívületbe merült testét hódolattal vették körül. Hisztérikusan zokogó fiatal hölgyek tolongtak felé és boldogak voltak, ha legalább megérinthették.
A háromtöltényes rulett minden következményével együtt leülepedett elmémben. Olyan volt, mintha a Rulett-játékos ördöngös gőgje egyre inkább hajtotta volna őt, hogy a véletlen istenségét megsértse. Hamarosan négytöltényes rulettet hirdetett, majd öt töltényeset. Egyetlen üres rekesz a hatból, egyetlen esély a túlélésre a hatból! A játék nem játék volt többé. Az is, aki eddig érdektelenül csücsült a selyemfoteleben, érezte, nem aggyal és lélekkel, hanem csontjaiban, idegeiben, a játék teológiai súlyát. Miután a Rulett-játékos megtöltötte a fegyvert és megforgatta a szakadozott fekete fém nevetését visszhangzó tölténytáskát, a hatszögű, jól megolajozott, nehéz eszköz az egyetlen szabad rés irányában állt meg. Az üresbe csengő ravasz hangját, a Rulett-játékos zuhanását szentséges csend övezte.
Íróasztalomnál ülök, takaróba gubózva, mégis szörnyen fázom. Míg ezeket a sorokat írtam, szobám, kriptám a kinti fekete ködben ingott, olyannyira sebesen, hogy rosszul lettem. Egész éjjel ágyamban forgolódtam, sodródtam: izzadságtól gőzölgő csontzsák. Kint már semmi sincs, soha. Bármennyit mennék, bármerre, akár a végtelenbe, csak ez a sűrű, tömény, szurokfekete köd van. A Rulett-játékos tétem, az én kis kovászom kellene, hogy legyen, amelyből újra kideged a világ lágy kenyere. Különben minden, ha egyáltalán létezik, lapos, mint egy palacsinta. Ám ha ő létezett, márpedig létezett, íme, a fogadásom, akkor a világ létezik, s akkor már nem leszek rákényszerülve, hogy csontomon ráncosodó bőrömmel, kívülről vérbundának tűnő húsommal addig haladjak előre, amíg az örökkévalóság tart. Ebből a történetből akváriumot építek magamnak, alantasat, mert nem kelti fel érdeklődésem a díszakvárium, amelyben ő meg én, két félig áttetsző hal, egymás valóságának letéteményeseiként próbálunk megmaradni, miközben a dobbanások nyomán kirajzolódik a szívünk és vékony kis szálként vonszoljuk ürülékünk magunk után. Irtózom attól, hogy az akvárium lyukas marad. Könyörgöm, vegyek már erőt magamon, habár már nem igazán érzem a hátgerincem…
A Rulett-játékos éveken át rángatta az Angyal ruháját és küzdött, hogy lerázhassa azt magáról. De eljött az az éjszaka, amikor nyakon csípte és minden erejét összeszedve mélyen a szemébe nézett. És az Úr reggelre megcsonkította s megváltoztatta nevét…A rulett utolsó éjszakáján a város főnemessége gyakorlatilag teljes létszámban gyűlt össze a vágóhíd hatalmas földalatti csarnokában. A terem berendezése fura lehetett azok számára, akik az előző színhelyek pazar luxusához voltak szokva. Nem is tudom, valakinek a felismerése vagy az à rebours maradványa vezetett a perverzió, a promiszkuitás és az elegancia nosztalgikus keverékéhez, amely a csupán néhány hónappal azelőtt látott pompához képest nagyobb hatással bírt. Elsőre (a terem méretét figyelmen kívül hagyva) az az érzése támadt az embernek, hogy a régi, „történelem előtti” játszmák vermében van. A falak tele voltak obszcén mázolmányokkal, téglával karcolt írásokkal, de egy valamennyire is éles szem számára elkerülhetetlen volt az a kifinomult művészet (a koherens, művészi vonalvezetés és érzelem-futtatás, az alkotó nevét nyilvánvaló okokból nem szeretném megemlíteni). A drága fából készült asztalkák a régi szardíniás hordók mintájára készültek, amelyek köré egykoron a részvényesek letelepedtek. Kristálykorsók utánozták az olcsó üvegek barbár vonásait, el egészen a zöldes árnyalatig s kisebb csorbaságokig. Komor fényszűrők szórták a faggyúfáklyák morbid fényét, mely a dohány kékes füstjével elegyedve ezúttal illatos, finom, nosztalgikus érzést keltett. A színpadon egy kikötőből hozott valóságos narancsos láda állt, valamilyen arab cég feliratával. A teremben, az éj fantasztikus tétjének a kábulatában, fehér báránybőrükről különféle olajmágnásokra, filmsztárokra és híres énekesekre, valamint ingmelles nagyiparosokra ismertem. Mindenki elfogadta, hogy szemét bekössék egy selyemsállal, amit csupán a teremben vetettek le. Ami engem illet (mondom ezt olyan undorral, hogy nem vádolhatnak beképzeltséggel), mindenki figyelmét elnyerő sztárként jelentem meg, a legközönyösebbek és a mellettem ülők szemében egyaránt. Sosem volt ilyen nagy reklámja számukra egyre izgalmasabbnak tűnő könyveimnek: értékesek voltak, igen… elsősorban értékesek. Bőkezűek, főként bőkezűek. Így érvelt a zsűri, amikor a Nemzeti Díjat nekem ítélte: „Könyvei emberközeli nemessége és bőkezűsége, illetve egy kifejező nyelv birtoklása okán.”
Amikor a Rulett-játékos a terembe lépett fura szövetdarabokkal ízlésesen utánozva régi gönceit s amikor a teremfelelős patronnak öltözve felnyitotta a dobozt, amelyet hóna alatt hozott, és felutatta a nagyszerű, elefántcsont markolatú, szikrázó csövű Winchestert (egy személyes gyűjtemény darabját), elállt a lélegzetünk. Merthogy a Rulett-játékos néhány héttel korábban kijelentette: a következő játszmát mind a hat golyóval játssza! Az egy tölténytől ötig való fejlődés (bármennyire valószerűtlen is lett volna) és a mostani őrület közötti különbség megfelelt az egyetlen esély és a teljesen esélytelenség közötti szakadéknak. A csöppnyi emberit, amit a Rulett-játékos erre a merényletére tartogatott, eltűntette a bizonyosság. A fegyver vizsgálata órákig tartott. Mikor visszakerült hozzá a fegyver, a Rulett-játékos a ládára állva dobókockaként megrázta a töltényeket a markában, majd egyenként a tölténytáskába helyezte őket. Tenyere egyetlen agresszív mozdulatával mozgásba hozta. „Hiábavaló”, suttogta mellettem valaki. A rémisztő csendben tisztán hallatszott a golyók forgása. Reszketve, vonagló arccal, az önkívületig rémült tekintettel tarkójához emelte a fegyvert. Az emberek mind-mind felálltak székeikről.
Annyira feszültem figyeltem őt, hogy éreztem, vérereim kiduzzadnak. Láttam, ahogy a ravasz, szinte szikrát hányva, lassan emelkedni kezd. S hirtelen, mintha az a szikrázás szétterjedt volna a teremben, éreztem, ahogyan kifut a talaj a lábam alól. Láttam a Rulett-játékost lezuhanni, hallottam apokaliptikus zajjal elsülni a fegyvert. De a levegő néma zajjal volt tele, nők sikolyaival, a felborított s darabokra tört üvegek ropogásával. A zárt tér okozta pánik mindannyiunkat elkapott, tapostuk egymást, hogy hamarabb kijuthassunk. Az imbolygás jó pár percig tartott, az utcák teljes hossza faltörmelékkel és torz szörnyekkel telt meg. Épp a kijáratnál egy kisiklott villamos egy bútorüzlet kirakatába hajtott és porrá zúzta azt. Egy óra múlva a földrengés megismétlődött, kicsit enyhébben, mint először. Kinek volt még bátorsága azon éjjel a házba belépni? Az utcákat jártuk, míg a reggel ködje kifehérítette a láthatárokat, s a ledőlt épületek pora kicsit alászállt. Csupán ekkor jutott eszembe, hogy a Rulett-játékost valószínűleg magára hagyták ott, a földalatti teremben, s visszatértem, megnézni, él-e még. Egyik lába csípőből kifacsarodott, s nyöszörgött a fájdalomtól. Mellette hevert a még puskapor szagú fegyver, immár csak öt tölténnyel. A hatodik a terem egyik falában hagyott fekete lyukat. Leintettem egy kocsit és kórházba vittem gyerekkori cimborámat. Hamar talpra állt, de élete akkor még hátralevő egy évét végigbicegte. Azon az éjjelen eltemette a rulettet, amely mindenki agyából kitörlődött, mint ahogyan elfelejtünk mindent, amiben tökéletesítjük magunkat. A fiatal, háború utáni generáció már nem bukkant rá erre a Titokra. Csupán magam tanúskodom, csak neked, senki, számodra semmi.
A földrengés éjszkáját követően a Rulett-játékos eltűnt a gyanús negyedek süllyesztőjében, szokás szerint egy sor alig elsimított botrányt hagyva maga után. Úgy néz ki, soha többet nem gondolt a rulettre.
Már naponta egy oldalt sem tudok írni. Fáj a lábam s minden csigolyám. Fájnak az ujjaim, a fülem, még az arcom bőre is. Mi lesz, mi lesz a halál után? Szeretném hinni, ó, mennyire szeretném! – hogy ott majd új világ nyílik, hogy most csak a várakozás stádiumában vagyunk, akár a lárvák. Hogy az énnek, mivel létezik, valamilyen módot kell találnia a megmaradásra. Hogy majd valami mássá alakulok át, végtelenné, szerteágazóvá. Másképp ez túl abszurd és nem látom az abszurd helyét a világ jövőbeli ütemtervében. A galaxisok milliárdjai, az érzékelhetetlen mezők, azaz minden, ami a koponyámat auraként körülveszi, nem létezne, ha nem kellene nekem majd a maga teljességében megismernem, birtokolnom és nem kellene részesévé válnom. Az este a paplan alatt kucorodva álmot láttam. Kilépek a világba egy hosszúkás, vérző, kimondhatatlanul obszcén hasból, amely körkörös mozgásba lendít. Végtelen sebességgel könnytócsákat, nyirokmirigyet és vért hagyva magam után, belecsavarodom az éjszakába. S egyszer csak az éj széléről elindul felém egy annyira hatalmas Fényisten, hogy hozzá sem érzékeimmel, sem rációmmal nem tudok közelkerülni. Hatalmas mellkasa fele indulok, szigorú arcvonásait felfele húzvaa láthatáromba lapítja őket. Hamarosan csupán mellkasa sárga fényét látom, amit forgolódva átszúrom, majd tűzhúsában tett utazásom után a hátán kilépek belőle. Hátranézve, repülve, távolodva, látom a hatalmas Jahvét arccal lefele baloldalra zuhanni. Ezután lassan zsugorodni kezdett, majd eltűnt, s újra egyedül találtam magam a határtalan éjszakában. Felmérhetetlen idő elteltével (amit leginkább végtelennek neveznék), látomásom határán egy újabb, az előbbihez hasonló óriás-isten emelkedett. Ezt is átszúrtam s nekidobtam a légüres térnek. Majd egy újabb végtelen után egy újabb isten került elő. Az istenek sora, visszafele tekintve, egyre növekedett. Százával voltak, majd ezrével, hol jobbra, hol pedig balra dőltek, akár egy gigantikus cipzár tűzfogai. S röptömben felnyitva a cipzárt, felfedtem az valóságos isten mellkasát, raccourci volt, mindennél grandiózusabb. Forgolódva, fényétől szénné égve, olyannyira fölébe emelkedtem, hogy a maga teljességében láthattam őt. Milyen gyönyörű volt! A bikáéhoz hasonló szőrös mellén női melleket viselt. Arca fiatal volt, ezer copfból álló hajfonat lángja koronázta fejét, széles csípője erős férfi nemi szervének adott helyet. Tetőtől talpig fényből volt. Szemét félig nyitva tartotta, elragadottan és szomorúan mosolygott, bal melle alatt hatalmas sebhely húzódott. Jobb keze ujjai között (kimondhatatlanul kecsesen) vörös rózsaszálat tartott. Így lebegett, fekve, egy őt bekebelezni igyekvő térben, amely ugyanakkor általa bekebelezettnek tűnt… Könnyek nélkül sírva, szenilisen ébredtem szobám hideg bútorai között. El akartam hajítani ezeket az értelmetlenül idegyűjtött lapokat. De mit tehet az ember, ha egész életében irodalmat írt? Hogy szabadulna az irodalom pányvájából? Összeszedem magam s őszintén beismerem: sehogyan sem. Tudtam ezt már az elején, de a bekerített állatéhoz hasonló ravaszságommal elrejtettem szemed elől játékomat, a tétet, a fogadást. Mivel, végtére is, szintén az irodalomra tettem fogadást. Azt használtam fel, mazochista okfejtésemnek hála, ami ellenem szegülni látszott. Íme, gondolatmenetem, minden, ami arra ösztönöz, hogy befejezzem (csak magam tudom milyen erőfeszítések árán) ezt a „mesét” : ismertem a Rulett-játékost. Ebben az egyben nem kételkedhetem. Annak ellenére, hogy létezése eléggé valószínűtlen, ő mégis létezett. Ám létezik egy olyan hely, ahol lehetséges a lehetetlen: a fikció terén, az irodalomban. Ott áthághatóak a statisztikák adatai, ott megjelenhet a véletlennél is hatalmasabb figura. A Rulett-játékos nem élhetett a világban, azt is mondhatnánk, hogy a világ, amelyben létezett, fiktív, csupán irodalom. Nem kétésges, a Rulett-játékos egy szereplő. Csakhogy akkor én is egy szereplő vagyok, s ezt nem tudom megállni ujjongás nélkül. Hiszen a szereplők halhatatlanok, ők, amikor a világukat „olvassák”, mindig életre kelnek. Ha meg nem is csókolja szerelmét a görög urnára festett pásztor, a végtelenségig figyelheti. Íme, fogadásom és bizalmam! Tiszta szívemből bízok, s egy nagyon lényeges érvem van: a Rulett-játékos. A mese egyik szereplője vagyok, és bár nyolcvanéves, sosem fogok meghalni, mivel (lényegében) sosem léteztem. Talán nem egy értékes történetben élek, és csupán mellékszereplő vagyok, ám egy léte végéhez közeledő ember számára minden nézőpont jobb az örök megsemmisülésnél.
A Rulett-játékos fanatikus esélyeiről számos feltételezés született. Mit tehetnék mást, én is hozzáadok egyet, ha nem is valósabbat, az eddigiek többségénél mindenesetre összefüggőbbet. Kiskorától ismerve a Rulett-játékost tudom, hogy nem a szerencse, hanem egy sötét, mondhatni természetfölötti balszerencse kísérte mindig. Sosem nyerhetett meg egyetlen olyan gyerekes játékot sem, amelyben a szerencse közrejátszik. A golyójátékoktól el egészen a lóversenyekig, a patkódobástól el egészen a pókerig a sors mint bohócra nézett rá, ironikus tekintettel. A rulett volt számára a nagy esély, és meglepő, ahogyan ennek az együgyű embernek elegendő ravaszsága volt ahhoz, hogy kiszimatolja az egyetlen pontot, ahol kicsorbíthatja élete pallosát, s amely révén az örökös győzelmet gúnyolhatja ki. Hogyan? Számomra egyszerű, primitív s egyben zseniálisan könnyű kérdés: a Rulett-játékos önmaga ellen fogadott. Amikor a fegyvert a tarkójához vitte, megduplázta magát. Saját maga ellen fordította és halálra ítélte önnön akaratát. Mindig mélységesen meg volt győződve arról, hogy meghal. Azt hiszem, a határtalan félelem arcán ezzel magyarázható. De mivel balszerencséje abszolút, öngyilkossági kísérlete nem sikerülhetett. Tán zagyvaságnak tűnik ez a magyarázat, de amint már említettem, ennél elfogadhatóbban nem találok. Amúgy ez az egész már nem számít…
Fáradt vagyok. Életem legnagyobb erőfeszítése: még egy oldalt írni. Ez lesz az utolsó. A kocka el van vetve, elkészült az akvárium. Betömöm az utolsó lyukat, amelyen kifolyhat a víz, majd némán és mozdulatlanul maradok vele. Csak az úszók farkai és fátyolai vernek néha-néha életet belénk. Olyan élvezettel várom azt a percet, hogy már alig van türelmem befejezni a Rulett-játékos történetét. A hatgolyós játszma után nem sokkal következett be halála. Még egy év sem telt el, amikor egy latyakos reggelen hazafele tartott a játékbarlangból, s hirtelen egy zegzugos mellékutcába rángatták. Egy tizenhét évesnél fiatalabb kissrác fegyvert szegezett rá s pénzt kért tőle. Néhány órával később holtan lerogyva találtak rá, mellette a rászegezett fegyver, a szerencsétlen gyerek az ujjlenyomatával. A holttesten nem találtak sebet, azt állapították meg: infarktus vitte el. Amúgy a fegyverben nem találtak töltényt. A barátainál bujkáló fiatalt még aznap megtalálták, s a történet világossá vált. Ő csupán rabolni akart. A fegyver nem volt megtöltve, csak a megfélemlítés eszközeként volt nála. De a részeget szörnyű ijedtség fogta el, a földre roskadt, a gyerek ész nélkül eldobta a fegyvert és elrohant. Mivel nem volt rokona, ismerőse (jómagam elrejtőztem, amíg minden lecsengett), a Rulett-játékost hirtelen eltemették, sírjához egy egyszerű fakeresztet helyeztek.
Így zárom én is keresztemet és szóleplemet, amely alatt majd Lázárként várom a feltámadást, akkor, amikor a te hangod hallom, olvasó. Zárom soraimat, hogy a kőtáblára sírfelirat kerülhessen s záruljon a kör az általam annyira kedvelt Eliot-sorokkal:
Ajándékozd, Uram, Izrael békéjét
Annak, akinek nyolcvan éve van és semmi jövője ezen a földön.
KOVÁCS KINGA fordítása
