...Milyen író Sigmond István? A megszállottságig igényes, az önsorsrontásig makacs, külön, magányos útját járó író.
Abszurd írói világot épített fel, amelyben az emberi lény rémületes, bűnös, romlott belső erői kelnek életre, ugyanakkor ugyanez az emberi lény esendő, gyámoltalan áldozat is, részben önnön alvilágának, részben a másik ember agressziójának, teremtője közönyének az áldozata. Blaszfémikusan mondhatom úgy is, hogy a Szép és a Szörnyeteg egybeforr Sigmond István álomszerű vízióiban.[...]
Különös, hogy a mai ember épp az elbeszélő próza műfajában általánosan elutasítja az ősi módon szövődő mesét. A klasszikus mese természetesen és nyíltan siklott át a fantasztikum világába. Sok-sok eleme belekötötte a tapasztalati valóságba, hiszen akik mesélték, és akik hallgatták, így váltak személyesen érdekeltté benne, de a lélek kalandját, az átlényegülést a képzelet tobzódása váltotta ki. Az eposzok, a regék deklarált céljuk szerint régmúlt, de megesett történeteket idéztek fel, ám ezek is csodás elemekkel szőtték át a történetet, istenek, félistenek földi jelenlétét vizionálva hagyták messze maguk mögött a tapasztalati kontrollt, mondhatom mai szóval: a valóságreferenciát. A mai ember, aki pedig tömegeiben filmnézőként nagy étvággyal fogyasztja a vámpír, misztikus, sci-fi, horror filmtermékeket, ugyanakkor a regény- és elbeszélő irodalomtól elvárja, hogy a valóság illúzióját kapja meg tőle. Még formabontó, a történéseket elrelativizáló művek esetében is az „igazat” firtatja olvasás közben: egy az egyben érti a vallomásos részleteket, kutatja a modelleket, s mindenképpen tényszerű valóságot feltételez a szövegben. Ezért az illúzióért szeret belesüppedni a regényekbe, s ezért szereti legjobban az erre legalkalmasabb hosszú lektűr-regényt.
Más műfajú művészeknek nemigen gyűlik meg a baja efféle korláttal. A festők, szobrászok ugyan megvívnak valami hasonlóval: a valóság ábrázolása körüli művészeti csatározásban telt el szinte az egész huszadik század, ám ott is mindig csak a hasonlóságról volt szó. Hogy hasonlít-e a láthatóra vagy a modellre a műalkotás. A műalkotás azonban nyilvánvalóan csak önnön valóságában létezik, festék, vászon, papír, fatábla, rézlemez, agyag vagy márványtömb egyetlen, kivételes terében, anyagában, és kivételes a tudás is, amely ezen anyagok bravúros kezeléséhez, formálásához kell, nem bírhat vele bárki, ez evidencia mindenki számára. A prózaíró anyaga a nyelv, és ezen felül az élet. Mindenekelőtt a nyelv az, amely voltaképpen a legközönségesebb instrumentum, mindenki úgy érzi, hogy ő is birtokolja, hiszen érti és használja. Az elbeszélés másik anyaga is mindenkié: az életről mindenki holtbiztos ismeretekkel bír. A költészet ugyan a laikus nézete szerint is átér metafizikai terekbe, az elbeszélést azonban itt, a triviális közegben fogja fel, ide helyezi el. Csak a legjobb olvasók tudják, hogy metafizikai valóságként születik az igazi regény, az igazi novella is. [...]
Sigmond István áldozatos, kemény pályára ítélte önmagát, amikor egy abszurd világot, egy végeérhetetlen rémálmot választott szellemi-alkotói hazájául. Nem mindig lehet eldönteni, hogy abszurdak-e novellái, avagy a groteszk megfelelőbb minősítés-e írásmódjára. Beckett, Kafka, Ionesco, mint az abszurd divatját az ötvenes évektől fémjelző nagy szerzők, egy-egy minden ízében elvont világegészt építettek az élet egy-egy mozzanatának eltúlzásával, míg Kelet-Közép-Európában színre lépő rokonaik, Mrožek, Örkény a tapasztalati valóság rendszerét csak egy-egy ponton bontották meg, s így a való és a groteszk vegyítésével érték tetten a szabályosban, a törvényben a rombolót, a gonoszt, vagy egyszerűen csak a hibát. Sigmond Istvánnak vannak novellái, amelyek egy-egy zárt világ képzetét keltik fel, s így nyilván abszurdnak mondhatjuk őket, s vannak írásai, amelyek az emberibb, s néha épp ezért fájdalmasabb groteszk igazat mondják el. Egy elméleti szerző, Wolfgang Kayser monográfiát írt a groteszkről, s ebből idézek egy mondatot:
„A groteszk műalkotás kísérlet a világ démoni elemének felidézésére és száműzésére.”
Sigmond számára a világ démoni felét részben a háborús öldöklések, a hatalmi erőszak tényei töltik ki. Külön említenem kell vissza-visszatérő toposzát: a szexuális erőszakot, amelyben az ártatlan tisztaság elpusztítását univerzális bűnként jeleníti meg, csillapíthatatlan fájdalommal. A világ démoni feléhez tartozik az a fajta pokol is, amelyet az emberi kapcsolatokban jelen lévő könyörtelen önzés, hazugság, szeretetlenség okoz. Démoni bennünk, magunkban is bőven van: alantas nemiség, bosszúvágy, alattomosság. De a harag, amelyet az elhibázott teremtés, a démoni erők befolyásának kitett emberi lét miatt érzett, a Teremtő közönyének, a teremtmény halálra teremtettségének döbbenetében éri el tetőfokát.
Tehát ezekben a víziókban, lidérces álmokban nem a leharapott mellbimbók, a kannibál indulatok, az elmebajos gyermekek, az ürülék és hányadék a szörnyű, hanem a gépies metafizikai közöny, amely mindezt övezi. Mintha valóban nem volna jelentősége a halálnak, a szenvedésnek, a szellemi vagy biológiai nyomorultságnak, nők megerőszakolásának, emberek legyilkolásának. Mintha valóban csak a képzelet játéka lett volna mindez minden időben és kiváltképpen ma. Ezek a szörnyűségek bámulatos módon ma fantasztikumnak számítanak, holott minden este nézünk híradót. S az idősebbeknek még saját emlékezetük is szolgálhat bizonyossággal. De a napi életünk trivialitása erősebb, s immár csak azt fogadjuk el valóban létezőnek. Még önnön agyunk álommunkáját is kitagadjuk az életünkből, és a racionális életvitel önelégültségével csak azt fogadjuk be, azt tekintjük sajátunknak, ami fölött rendelkezünk, aminek kényünk szerint parancsolhatunk, legyen akár tárgyi, akár szellemi természetű. A „realista” embernek már az is idegborzoló állítás, hogy az álmai is hozzá tartoznak, élete azokban is teljesül. A vágyálmok – még csak-csak, de rémálmokról tudni se akar. Hát még arról az igazságról, hogy a világ is mi vagyunk. Mi vagyunk az a világ, amely esténként robban, szétspriccel, véres foltot hagy a képernyőn, vagy amelyik a szomszéd utcában, a szomszéd lakásban mint bűn vagy nyomor förtelmeskedik, s azok a világok is, amelyeket már végtelenbe mosott az idő. [...]
Sigmond István tehát hatalmas ellenállással szegzi szembe abszurd prózavilágát, és tiszteletet érdemel már önmagában a következetessége és a bátorsága is, hogy ennek az elemi döbbenetnek szenteli írói tehetségét. [...]
––––––––
Részletek a szerzőnek a Magyar Művészeti Akadémián Sigmond István székfoglalója után elhangzott laudációjából.
