Bár furcsának tűnhet, túl hetvenedik évemen, még mindig a tanuló mestere iránti elfogultságával fordulok Feléd, holott közel fél évszázada munkatársi, sőt baráti kapcsolat is összefűzött bennünket. Ez az elfogultság levetkőzhetetlen érzés, hisz nem csak nekem adta meg a sors, hogy gyönyörű mesterségünk savát-borsát Tőled tanulhattam, hanem mondhatnám úgy is: a XX. század második felében és a XXI. század első évtizedében mindenki, aki Thália szolgálatába szegődött „emberségből példát, vitézségből formát” a Te nyomdokodban haladva sajátíthatott el. Tudom, nem szeretted, ha valakit egy szerepkörbe skatulyáznak. Pályád bizonyította, hogy milyen mély igazság ez, hisz számtalan alakításod szemlélteti: a színész csodálatos műfaji metamorfózisokra képes.

A tanító mester szerepkör rendeltetésszerűen forrott rád, hisz a sors eleve színi pályára szánt. Édesapádék üzlete és lakása Kolozsvárott, melyben Te is fogantattál és megláttad a napvilágot 1914. október 2-án, abban a Rhédey palotában volt, ahol Kótsi Patkó János Béköszöntő beszédében útjára indította, 1792-ben, az immár 221 éves erdélyi hivatásos színjátszást. A sors eleve elrendeltsége nem csak születésed helyének megválasztásában mutatkozott meg, hanem megáldott a drámai hős adottságaival, jellemábrázoló készséggel, zengő orgánummal, tragikai erővel. A hely szelleme meghatározta pályádat, az első erdélyi hivatásos anyanyelvű színjátszó együttes alapítói művészi hitvallása, küzdeni tudása, küldetéstudata formálta sorsodat, amely megtestesíti a madách-i üzenetet: „ember küzdj és bízva bízzál”. Hídemberré váltál: kortársaidnak közvetítetted a hagyományok üzenetét.

Pályád 1937-ben indult, történelmi viharok közepette: kisebbségi sorsban, önellátásra ítélve, majd államhatalmak változásának örömét és tragédiáját kellett megélned. De jó iskola volt. Ártó Mihálként (Nyirő: Jézusfaragó ember), Török Ágostonként (Zilahy: Hazajáró lélek), Ádámként (Madách: Az ember tragédiája), Kreónként (Szophoklész: Antigoné) megtanultad a küldetés aranyszabályát: a színjátszás szellemi honvédelem. A nagy világégés után Bánk bán szerepében meditáltál sorskérdésekről, majd 1948-ban III. Richard-ot formáltad meg, pályád egyik legfontosabb állomásaként, szembeszállva a kor megkövetelte dogmatikus olvasatokkal. A szerep kulcsát Petőfi útmutatásaiból kiindulva lelted meg: „anakonda nézés, mely odaédesgeti a madarat a kígyó torkába”. A dogmatizmus korszakában szerepeidnek lélektani hitelességű felépítésével sikerült elkerülnöd a sematizmus csapdáit, s erre oktattad tanítványaidat is a Színművészeti Főiskolán. Az erdélyi színjátszás megkerülhetetlen személyiségeként 1964-ben, fél évtizedre, kineveztek a kolozsvári színház igazgatójának. A színház ebben az időszakban a modernizációs kísérletek színterévé vált (Brecht-, Dürenmatt-, Miller-, Tenessee Williams bemutatók), a kolozsvári együttes sajátos arculatát munkáltad ki. Korszakodban színháztörténeti jelentőségű Az ember tragédiájának új és eredeti olvasatban bemutatott rendezése.

A totalitarizmus kulturális genocidiummá fajulásának időszakában felismerted, hogy a színjátszás nem csak szellemi honvédelem, hanem a magunk megőrzésének önvédelmi eszköze is. Hadd említsek néhány példát erre. Maximus alakításod Teleki – Illyés Kegyencében, amely hatalom és erkölcs, az elszabadult hatalomvágy kérdéskörét taglalta, arról szólt, hogy hol a határ túlélést szolgáló kompromisszumkészség és az önfeladás között?

Az időszak alapdilemmája a művész számára az alkotó és a zsarnoki hatalom viszonya volt, a „Dánia börtön” szindróma megelevenítése. Erre figyelt Tompa Gábor olvasata a Hamlet színrevitelekor 1987-ben. Sokatmondó, hogy ebben az előadásban két kulcsfontosságú szerepet is alakítottál: Hamlet atyjának szellemét és az Egérfogó-jelenetben a Színészkirályt, mindkettőt Shakespeare maszkban. Az előadás eszmerendszerében ez a két szerep testesítette meg azt a művészi, állampolgári öntudatot, lelkiismereti parancsot vagy ethoszt, hogy a művészetnek mindig ki kell mondania, hány óra.

Üzentél 1989-ben az Öregapó szerepével Kao Hszing-csien A buszmegálló című darabjában is. A „történet” roppant egyszerű: egy megállóban embercsoport várakozik a buszra, amely nem jön, aztán az is bizonytalanná válik, hogy egyáltalán létezik-e ez a jármű, és egyáltalán létezik-e ez a buszmegálló. Pedig mindenki élete álmának beteljesülését várja az úttól. Nincs „történet” tehát, létállapot van. Az előadásból az az üzenet sugárzott, hogy az emberek nem fáradnak bele a várakozásba, hisznek a buszmegállóban, mert törhetetlenül hisznek abban, hogy megjön a „mi” buszunk. Így vált a kínai szerző műve kisebbségi credová: a sajátosság méltóságáról szóló meggyőződést a várakozás méltóságává fogalmazta át. Ez volt és ez maradt a mindenkori üzenet: hinni érdemes, a busz megjön. Akkor és ott az előadás reményt, hitet és etikai tartást kölcsönzött mindenkinek a helytálláshoz és helyben maradáshoz.

Párhuzamosan az erdélyi magyar színjátszás megújulásával, a látványszínház térhódításával, stílusteremtő rendezők, Harag György, Tompa Gábor kísérletező partnerévé váltál, s antologikus értékű előadásokban nyújtottál maradandót (Farel – Sütő: Csillag a máglyán; Kosztiljov–Gorkij: Éjjeli menedékhely; Hamlet atyjának szelleme, Színészkirály – Shakespeare: Hamlet; Öregapó – Kao Hszing-csien: Buszmegálló; Nagyapa – Ionesco: Jacques avagy a behódolás; Priamus – Shakespeare: Troilus és Cressida). 

Pályád jelképévé válhat Firsz alakításod életednek 88. évében Csehov: Cseresznyéskertjében, Vlad Mugur rendezésében. A rendezői olvasat szerint a mű „végjáték”, az értékek elpusztításáról szól a haszonelvűség jegyében. Alakításod tiltakozás volt, hogy ránk csak a villanyoltás várna. Lehet, hogy fatális tévedésben élünk, de mindig volt és lesz újrakezdés – üzente és üzeni Firsz.

Életpályád megidézése bebizonyította: valóban tanító Mesterünk voltál. Megtanítottál a helytállás parancsára. Ha erdélyi magyar társadalmunk versenyképes tud lenni a világban, abban a Te munkád is benne van, hisz teljesítményre csak az képes, aki anyanyelvén szívja magába a kultúrát és tudást és igaz erkölcsöktől vezérelve cselekszik. Márpedig minden színházi és emberi cselekedeted erre irányult.

Tanító Mesterünk voltál, aki előtt le kell sütnünk szemünket, ha nem igaz művészetet művelünk és nem hiteles üzenetet közvetítünk.

Nyugodjál békében!