"a fehérek kora régen lejárt"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 2. (640.) SZÁM — JANUÁR 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Megosztott irodalom
GYŐRFI KATA
A permanens krízis állapotában – Beszélgetés Barnás Ferenc íróval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 8. Mindig április
Sigmond István
Káosz
Jánk Károly
Egy konstelláció (black & white)
Szőcs István
Képtelen jegyzetek – „Az első sor mosolyogjon”
Nagy Koppány Zsolt
A vég
BENE ZOLTÁN
A köd
Bréda Ferenc
Bab és Babér
Vass Barna
Versei
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
A tudás és a tudomás különbségeiről
MIRCEA CĂRTĂRESCU
A Rulett-játékos
Papp Attila Zsolt
Versei
Czegő Zoltán
Ölelés, mindenszentek
Kötő József
Tisztelt Tanító Mesterünk, Kedves Bandi bátyánk!
Bakk Ágnes
Szívhalál után
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A narrátor emlékezete
Pap Ágnes
À la carte, emlékekből
MOLNÁR ZSÓFIA
Irány a tenger!
Szekernyés János
Sokarcú korszerűség
Jakabffy Tamás
Csíky Blodizsár
Februári évfordulók
 
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A narrátor emlékezete
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 2. (640.) SZÁM — JANUÁR 25

„…pedig éltek itt olyanok is, kik hittek, s bűvölhette őket értelmes szabály, de nem könnyű erről beszélni, a mítoszok, mint az őszi erdők, elparázslottak, ami vitatható talán, de ki tudja, mindenesetre nagyon kiszolgáltatottak lettünk, ráadásul értelmetlen és egyre idegesítőbb, ahogy zörög a szavak üresen őrlő malma, ahogy nyöszörög az ember, mint a fekete kiskutya, mert ki egyszer alkut kötött magával, többször is megteszi, sodródik, mint vízben a dióhéj, mely elmerül meg felbukik, végül is elvegyül, üresen és bután” (Meliorisz Béla: Éltek itt olyanok is)

Klaus Merz számára a Jakob alszik című önéletrajzi kisregény hozta meg az elismerést. Rácz Péter, a szöveg fordítója az Utószóban a mű keletkezéstörténete kapcsán jelzi, hogy a szerző „önéletrajzi regényét akkor írta, amikor a családjából már senki nem élt”. A döntés okát a Jakob alszik című műben apró cselekménynyalábok, kevésbé összetett jelentésrétegek magyarázzák. A mű szövegvilágában a történések helyett sokkal inkább az ezekre vonatkozó reflexiók válnak szövegszervező elvvé. A családtörténet kései átgondolása nem összegzés, inkább töredék, ami egy életszakaszt emel ki: az író (ez esetben a szöveg én-elbeszélője) gyerekkorára összpontosít. Egy „mikro-családregényt” olvashatunk, melyben a tragikum témaköre (mint állandó valóság) a gyerekkor olykor bohém, olykor groteszk csínytevéseivel elegyedik. A felidézett mozzanatok teszik életszerűvé a „kizökkent idő” problémakörére reflektáló szövegegységet, ami a szerző megjegyzése szerint „voltaképpen regény” – ez a megjegyzés található az alcímben. Az alkalmanként beiktatott néhány helyzetkép tehát tartalmi-formai szempontból lényeges, de korántsem ez határozza meg a mű alaphangulatát. A regény komponensei járulékos elemek csupán, mint ahogyan a feltűnő gondolatnyalábok is egy befejezetlen történet „kellékei”. A Jakob alszik kapcsán tehát nem alaptalanul tünteti fel a szerző a szöveg műfaji besorolásának nehézségére utaló megjegyzést, mivel a Jakob alszik hagyományos értelemben nem regény, a valóság minden metaforától mentes bemutatása folytán pedig nem is költészet.
Renzék fia, az én-elbeszélő bátyja, születés közben meghalt. Névtelenül maradt meg az utókor emlékezetében, mivel korai halála miatt „a szülők valamilyen sajátos kényszer hatására ragaszkodtak legelső fiuk hivatalos névtelenségéhez”. A megrázó esemény meghatározza a családtagok élettörténetét, léttapasztalatát. A keresztfa súlyos teher annak, akinek képmása az emlékezetébe égett. „Az a harminckét éves ember, aki most a nehéz motorkerékpár kormányát tartotta, az apám volt.” A szókimondó, fiatal pékmester apa epilepsziás, az „egyre boldogtalanabb anyám” depresszióval küzd, naphosszat „a fájdalom tócsájában feküdt”, klinikákon kezelik, a narrátor pedig újra és újra átéli a röviden vázolt eseményt. 
A narrátornak a halott testvér emlékéhez való viszonyulását a fáskamrába került keresztfa emléke szemlélteti. A keresztfa természetesen nemcsak tárgy, egy „korhadó kereszt”, de a közvetett identitásképzésnek, az öntudatra ébredésnek is szimbóluma. „A keresztfába égetett kilenc betűből tanultam meg olvasni” – olvassuk a regény első bekezdésében. Ez a meglehetősen zárt horizontról szemlélt valóság az elbeszélés meghatározó sajátossága. Az idézett felütés alapján a Jakob alszik című kisregény a részvét, a visszavonultság regényeként határozza meg önmagát. Tematikai szempontból azonban a szöveg a gyászmunka feloldhatatlan feszültségét igyekszik megfogalmazni. A mű metaforarendszere, narrációja a vállalkozás kudarcával szembesít. Éppen ezért a monotonitás szövegszervező elve nem működik hatékonyan. A műből hiányoznak a dialógusok, de a szemlélődő narrátori hang sincs jelen, mindent „készen” kap az olvasó, de amit kap, az igen kevés. Meglehetősen lecsupaszított jelentésrétegekkel találkozunk; a szöveg prózapoétikai megoldásai mindenekelőtt egy nyelv előtti tapasztalat irányába mutatnak. A szükségszerű felismerések helyett talán az elbizonytalanodás eszközeként funkcionálnak. A szöveg úgy is olvasható, mint egy kudarcba fulladt kérdezés-válaszadás, melyben a hiány, a veszteség inkább elhallgatott, mint kimondott. Ezt támasztja alá az is, hogy a narrátor emlékezete voltaképpen kiüresedett hely. Talán mert az elmúlás tapasztalata nem rögzíthető, a gyászra nincs „kanonizált” írásmód. A nehezen megfogható kapcsolódások határhelyzeteket jelölnek. A mozaikszerűen szerveződő eseményeket és érzelemvilágot némiképp a szöveg mellé társított képek magyarázzák; búskomorságot, melankóliát közvetítenek, mivel „az igazi boldogság néma és csak pillanatnyi”.
Az otthon, ahol „mindig is a betegség volt a legfőbb téma”, nem vágyott, eszményszerű: „Csak otthon vált boldogságunk újra fájdalommá, a sebek lángoltak” – írja. Noha a szövegkörnyezetből tudjuk, hogy ez a fájdalom fizikai hatások eredménye, olyan csínytevéseké, amelyek alkalmával tudatosan okoztak önmaguknak fájdalmat úgy, hogy „meztelen húsunkat a forró kipufogócsövekhez szorítottuk”, áttételesen a megkeseredett családi élet fájdalmára is vonatkoztatható. Két oka van a fájdalom mint vezérmotívum megjelenésének. Az egyik a halottan született kisfiú emléke, a másik, hogy a narrátor öccse, akit a családtagok Napocskának neveznek, vízfejűnek születik, feje túl nagyra nő. Amellett azonban, hogy az én-elbeszélő felelősséggel tartozik iránta, hiszen ő segít neki a mindennapokban, egy közös világlátás élménye is összeköti őket. „Kalandorok, tudósok, a világ titkainak megfejtői – igen, egyfajta megváltók akartunk lenni” – vallja.
A lelkes világtapasztalatok helyett azonban a Jakob alszik értelmezői szempontrendszerét mindenképp a betegség, a halál vagy a haláltól való félelem határozza meg. Ezt támasztják alá a családtörténetben felidézett egyéb mozzanatok is, mint a narrátor nagybátyjának sorsa, aki Alaszkába történő kivándorlása után repülőbalesetet szenved, vagy a gyerekkori játszótárs, Szonja öngyilkossága. A felsorolt szempontokat tényközlések útján ismerjük meg, a narrátor legtöbbször mellőz minden szentimentalizmust. Ez a családregény a kiszolgáltatottságnak, a sorsszerűségnek a regénye, modern szöveg, melyben a klasszikus irodalmi toposzok elvesztik utópisztikus jelentésüket; olyan irodalmi forma, melyben a valóságot a művészet kívülállósága sem tudja vagy nem kívánja ellensúlyozni. 

Klaus Merz: Jakob alszik. Book-Art, Csíkszereda, 2013. Fordította Rácz Péter




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében