„Pihenek. Azért pihenek, mert néha el kell ernyeszteni a testet, hogy utána tovább tudja hordozni önmagát” – írja Sigmond István, egyik utolsó rövidprózájában.
Az író szereti azt hinni, hogy képes az elernyedésre, képes nem odafigyelni az őt körülvevő világra, szereti azt képzelni, van esély a pihenésre, pedig nincs.
Sigmond István jól tudta ezt, minden gesztusa, hangsúlya azt sugározta, hogy csak az izzás, a folyamatos készenlét a számára elfogadható létállapot. Mindez azonban a kívülállók, az oly közelien távoliak, vagyis az olvasók számára: rejtve maradt.
Ami látszott, az a mondatok feszessége, a stílus lendülete és egyöntetűsége, a groteszkre és az abszurd helyzetekre kihegyezett témaválasztás, az a sajátos világlátás, ami mindegyre a semmit, a hiábavalóságot mutatta fel az olvasóknak.
Tette mindezt csak azért, hogy az olvasó megsejthesse, van a világ egymáshoz kötődő molekulái közötti kapcsolatban valami, ami több a világ felszínén zajló események összességénél.
Konokul, önkínzó módon, makacs kitartással írta műveit, melyeknek létrehozása gyakorta már-már fizikai fájdalommal járt, mert ha meg is pihenhet a hétköznapi test, az írói test, amelynek célja, hogy az írás által hozza létre újra és újra önmagát, az írói test nem ismer, nem ismerhet pihenést.
Hosszan tartó betegsége idején talán éppen ezért követték egymást a novellák, rövidprózák oly gyors egymásutánban, ezért jelent meg tavalyelőtt és tavaly is új prózakötete, hogy bizonyítsa: a szűk keretek közé zárt emberi lét bármikor túlmutathat önmagán, átlépheti saját határait, ha másként nem, éppen az írás által.
Számára a forma nem csupán az írói létállapotban volt meghatározó. Az utolsó pillanatig a legapróbb részletekre odafigyelő úriember maradt, a hétköznapokban is. Az író, az úriember alakját idézem meg itt, az úriemberét, aki íróként sem ismert pihenést.
A Mű „tovább tudja hordozni önmagát”. Nyugodjál békében!
