Összefonódva a paplana alatt
dnia, hogy a többiek álmai ne maradjanak őrizetlenül. Noha az elsuhanó álmok is szoborba önthetők, ha idejében kinyúl utánuk az ember, és elég erős keze van hozzá, hogy megragadja, felemelje és feltegye képzelete emelvényére. Csakhogy ha állandóan összekötözött kézzel vagy kénytelen élni, s csak azért, nehogy kárt tegyél önmagadban, állítólag az álmaidat is beleértve, merthogy az a szoborrá nemesült szobordarab a fejedre eshet, s ha ez álmodban megtörténik, elképzelhető, hogy a fejed a valóságban is kárt szenved. Hogy összekötötték a kezemet, ezt már megszoktam, csak egyfolytában azért könyörögtem, hogy lazítsák meg a csuklóimra feszült köteleket, mert lazábbra kötözve sem tudnék kárt tenni magamban, álmomban sem, ébren sem. A mellettem fekvő álmaiba esetleg be tudnék avatkozni némi erőszakossággal, de ez kit érdekel? Ám ha a kötelek meglazítása elvi akadályokba ütközne, legalább adjanak mindennap egy idegcsillapítót, de azt is megtagadták, mert az egyik ápoló szerint az idegnyugtatók sűrű használata igen erős negatív hatással van vagy lehet az anyagcserére, sőt, a májat is megtámadhatja, nézzem meg a mellettem fekvő némbert, aki a nap 24 órájából legalább 10 órát ordít, az a baja, hogy nem tudja reprodukálni százszázalékos pontossággal a Romeó és Júlia erkélyjelenetét, mert ő Júliának képzeli magát, s hogy ágyaink elég közel vannak egymáshoz, néha átnyújtja meztelen lábát hozzám, bedugja a paplanom alá, szerelmesen néz rám egy ideig, aztán átsuttogja nekem a szöveget:
– Romeó, maradj velem! Mindörökre, jó?
Nem, nem jó, mondanám, de nem merek neki ellentmondani, félek, hogy fortisszimóban fog ordítani ezután. Egyik nap, amikor úgy éreztem, hogy már végleg elegem van ebből az egészből, eszembe jutott egy megoldás: megtanítom az erkélyjelenet pontos szövegére, csak a lábát ne érezzem többet soha, nem azért, mert már kihűlt volna, egyszerűen csak büdös, mert egy héten csak egyszer engedik zuhanyozni. Az ő kezei nincsenek összekötve, viszont egyfolytában le akarja rángatni a tusrózsát, azt hiszi, hogy ott van az erkély, és nem Romeó van lent, hanem ő maga, s nyilván arra gondol, hogy ebben az erkélyjelenethez szokatlan esőben is megragadja és csókokkal halmozza el Romeó feléje nyújtott kezét, csakhogy tanulni nem hajlandó, noha nekem ez igazán nem volna probléma, tanult ember vagyok, számomra a keszonbetegség mibenléte vagy az empiriokriticizmus tudományos magyarázata olyan semmiségeknek számítanak, mint a Jancsi és Juliska elmesélése egy jó eszű elemistának.
Megpróbáltam rábeszélni az ápolóimat, hogy ne a kezemet kössék össze, hanem a szellememet, úgy sincs szükségem most erre, viszont azt mondta az egyik ápoló, hogy nagyon tévedek, ha azt hiszem, hogy nincs szükségem a szellememre, mert ennek hiányában, vagyis ha nem tudnám szabadon használni, annak az lehetne a következménye, hogy képtelen lennék rendesen végigugatni a reggeli miséket, amire a tapasztalat szerint igen nagy szükségem van.
– Azt sem tudtam, hogy ugatok – mondtam. – Remélem, cé-dúrban?
– Nem tudom, milyen dúrban ugatsz, nekem nincs zenei műveltségem, azt viszont tudom, hogyha még sok baj lesz veled ezután, eltilthatnak a heti gyónástól, és azok a pasik, akik minden reggel meglátogatnak, hogy a kezedet csókolgassák, nem fogják többet azt hinni, hogy leprások, hogy te Jézusnak képzelve magad, mindennap megmosd a lábukat, s aztán csókolgasd patyolattiszta lábujjaikat.
– Ezek nem pasik – mondtam –, ezek az én rokonaim, apám, fivéreim és néha az unokatestvérem.
Mérhetetlenül lelketlenek, mondhatnám azt is, hogy durvák ezek az ápolók, azt hiszem. Még azt sem vették figyelembe, hogy a sok hónapos ügyködésnek köszönhetően sikerült megtanítanom a mellettem fekvő dögöt az erkélyjelenet első sorára, amely tudvalevőleg így hangzik:
– Filozófiai irányzat, amely tagadja az emberi tudattól független anyag létezését.
El kellett telnie egy jó hétnek, amíg rájöttem, hogy az empiriokriticizmus tudományos magyarázatának első sorára tanítottam meg, de nagyon jól fel tudta mondani a szöveget, s úgy nézett ki, mintha nem vette volna észre, hogy szó sincs itt Romeóról és Júliáról. Apropó, kinézés. Lehet, hogy e sikeres tanításomon is felbuzdulva, jobban megnéztem magamnak ezt a mellettem fekvő, eddig dögnek érzett női lényt, és rájöttem arra, hogy nem is tekinthető kimondottan visszataszítónak, sőt, annyira sőt, hogy egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kinyújtom meztelen lábam a paplanom alól, és benyújtom az ő meztelen lábaihoz. Persze a különbség óriási, nekem ugyanis nem büdösek, kimondottan patyolattiszták a lábaim, ugyanis amikor a leprásoknak reggelenként lábat mosok, ami összekötözött kezemmel igencsak problémás feladat, mindig megmosom a saját lábaimat is. Egyedül az unokatestvéremmel vannak néha gondok, neki ugyanis igencsak szőrös a lábfeje, én meg erősen dörzsölve mosom a leprások lábait, ebből kifolyólag az unokatestvéremnek nyilván fájdalmat okozok, s akkor olyan hangokat ad ki, mint egy hiéna. Hogy tulajdonképpen milyen hangokat szokott egy hiéna kiadni, fogalmam sincs, soha életemben nem láttam, nem hallottam még hiénát, még a kinézéséről sincs tudomásom, nemhogy a hangjáról tudnék beszámolni, de az unokatestvéremből kizúduló hangok igencsak élethűeknek tűnnek. Hogy valamivel ellensúlyozni tudjam fájdalmait, azt találtam ki, hogy miután megszárítom a lábakat, az unokatestvérem lábujjait hosszabb ideig csókolgatom, mint a többiekét, ennek nézői is vannak mindig, az ápolók röhögve állnak mellettünk, s néha siettetnek is, hogy mindjárt kezdődik a reggeli mise, máris nekifoghatok ugatni.
Aztán eljött az a reggel, amikor a mellettem fekvő Júlia megszólalt:
– Keszonból átmenet nélkül normális légnyomású helyre kerüléskor fellépő kóros állapot.
– Miket beszél maga? – kédeztem csodálkozva.
– A keszonbetegség mibenlétét közöltem önnel, ha esetleg mégsem tudta volna.
Atyaisten, az a tényező, hogy ez a betegség normális légnyomású helyen lép fel, erre nem emlékeztem. Mi törénhetett? Hülyébb vagyok, mint ő? Hogy megnyugodjak, attól a naptól kezdve többször is átnyújtottam a lábam a paplana alá.
– Maga legalább tudja a kétismeretlenes egyenlet megoldási képletét? – kérdezte.
– Természetesen – mondtam.
– Felmondjuk?
– Örömmel – válaszoltam, és drámai jelenet következett, mert mondtuk ugyan kórusban, hogy „mínusz bé, plusz mínusz négyzetgyök bé négyzet mínusz négy á cé”, ő még hozzátette, hogy „per két á”, én ezt, a képlet megoldásának a végét elfelejtettem. Hirtelen azt hihettem, hogy a reggeli misén vagyok, mert elkezdtem ugatni, cé-dúrban, nem Cé-Dúrban, fogalmam sincs. Júlia nem ugatott velem, viszont lábaink ezután nap mint nap többször is összefonódtak a paplana alatt.
Matt
Pihenek. Azért pihenek, mert néha el kell ernyeszteni a testet, hogy utána tovább tudja hordozni önmagát. Természetesen utálom, ha ilyenkor megzavarnak. Nem csak azt a személyt utálom, aki ilyenkor képes belemarkolni az életembe, hanem önmagamat szinte már gyűlölni kezdem, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy ilyenkor ne ügyetlenkedjék be senki az életembe. Ezúttal az a személy lett undorom tárgya, aki most itt áll az ajtóm előtt, és csenget. Feltételezem, hogy állva csenget, nem mintha nem lenne mindegy, de én még soha senkit nem láttam guggolva csengetni, ülve se nagyon. Csenget, és én nem tudok ajtót nyitni. Nem azért nem tudok ajtót nyitni, mert gipszbe van téve a lábam, hanem mert nem vagyok hajlandó megszakítani a jól megérdemelt pihenő perceket. Megint csengetnek, megint csak nem nyitok ajtót. Aztán nyílik az ajtó, és megjelenik egy kalap. Fekete. Alatta torz arc, elmosódott mosolya olyan ember fintora, aki unalmában néha leül sakkozni egy kikericcsel. Tulajdonképpen imádom az ilyeneket. Messziről. Ha közelebb jönne, már nem érezném ezt a mérhetetlen rajongást. És közelebb jött.
– Isten áldását hoztam önnek.
Gondolat:
– Menj a kurva anyádba!
– Sakktáblát nem hoztam magammal, de remélem, fejben is tud sakkozni.
– Én leszek a kikerics?
– Természetesen.
Három lépésből mattot kapok.
– Megkérhetem valamire? – kérdeztem.
– Természetesen – mondja.
– Mars ki!
– Igenis – válaszol, és elhagyja a szobámat. – A sakktáblát itt hagynám, ha nem haragszik – mondja elmenőben.
– Tőlem.
Azt a nem létező sakktáblát a fejemben hagyhatta, mert jól emlékeztem a három lépésre, amellyel mattot adott. Legalább egy óra hosszat dühöngtem. Nem csak a három lépésből kapott matt miatt, hanem mert a sakktábla alig fér el a fejemben, valahová az idegsejtjeim közé került, s ezek a fiúk nem nagyon szeretik, ha valami vagy valaki bejelentés nélkül begyömöszölődik közéjük, és elveszi azt a kényelmesnek igazán nem mondható teret, amelyben eddig is alig fértek el egymás hegyén-hátán. De mit tehetnék én, hogy megoldjam ezt a helyzetet? Egyetlen megoldás jutott eszembe, hogy megpróbálom kitépni magamból azt a három lépést, parányira kicsinyítem a sakktáblát, és otthagyom az idegsejtjeimnek, hogy ők is szórakozzanak valamivel. Ezek itt vagy kétszázezren semmit sem csinálnak, nézik egymást. Soha nem voltak moziban, nőt sem láttak soha, azt sem tudják, hogy léteznek-e nők egyáltalán, és akkor hová lehetne sorolni őket: fiúk vagy hermafroditák?
Csakhogy mindig közbejön valami. Most például felébredt bennem a vágy, hogy én adjak valakinek három lépésből mattot, de se sakktáblám, se partnerem nincs, hogyan tudnám ezt megoldani? Úgy döntöttem, hogy egy nem létező sakktáblán önmagamnak fogok három lépésből megint mattot adni, én legalább számtalanszor voltam moziban, és annyi nővel volt dolgom életemben, hogy szinte már szégyellem.
Csengetnek. Ő lesz az megint? Muszáj felállnom, hogy ajtót nyissak. (Hogy jött be első ízben ez a pasi a szobámba, anélkül, hogy ajtót nyitottam volna neki, elképzelni sem tudom.) S mit látok? Mit látok megint? A pasim, ez a sakkmester, egy ideig csak néz, aztán mély lélegzetet vesz, s végre megszólal:
– Ha nem tud kártya nélkül, huszonegyezni elmegyek.
– Jöjjön be – mondom –, de én csak pénzben játszom.
– Mit gondol, miért jöttem? Ebédelnem kell ma is valamiből.
– S ezt az én pénzemmel akarja megoldani?
– Lát itt még valakit?
– Mondja csak, mi a kedvenc étele?
– Rakott krumpli, hat tojással. Ez az étel mindennél jobb, a mennyekben fogalmuk sincs, hogy mitől fosztotta meg őket a testetlenség.
– Na jó – mondom –, csinálok magának rakott krumplit, s akkor lemond arról a huszonegyről. Így rendben van?
– Nagyon.
Egy óra alatt elkészültem vele. Eszünk.
– Figyeljen ide – mondja a végén, mielőtt ajtót nyitok neki –, egy táblajátékot játszhattunk volna még, a lelkemnek jól fogott volna, hogy lássam magát jajgatni is egy kicsit.
– Ilyesmit sem tartok itthon, úgyhogy hiába erőlködik.
– Akkor elvártam volna, hogy a családomnak is küldjön valamit, de maga elég fukarnak látszik, a jó emberek nem ilyenek, tudja?
– Én nem vagyok jó ember – mondom.
– Ezzel egyetértek – mondja, és végre távozik. – Még csak annyit szeretnék mondani, hogy megköszönhette volna, hogy elszórakoztattam egy kicsit, s még pénzt sem kértem érte, mert én úriember vagyok, nem vette észre?
Nagyon becsaptam utána az ajtót, a kulcs kiesett a zárból, szerencsémre az ajtófélfa csak egy kicsit repedt meg, ez könnyen helyrehozható, de hogy én ezután nem nyitok ajtót senkinek, erre ünnepélyesen megesküszöm. S kinek esküdhetnék másnak, mint az idegsejtjeimnek, akik végre őrületes sakkpartikat vívnak egymással. Hát, fiúk, nincs mozi, nincs nő, de azok a mattok is érnek valamit.
